A Mikulás története Történt egyszer réges-régen a messzi Lappföldön, hogy élt egy nagyon szegény család. Anyuka és apuka nagyon szerette egyetlen kisfiukat, de sajnos szerény körülményeik miatt nem tudtak neki játékokat, gyümölcsöket, édességet vásárolni. Régen nem voltak nagy bevásárló központok, minden városban egyetlen kis boltocska volt. Az emberek a sok munkáért is csak kevéske pénzt kaptak. Amikor beköszöntött a tél, a nagy hidegben nem volt gyümölcs a fán, nem teremtek zöldségek, alig volt mit enni.Sok-sok évvel ezelőtt, december ötödik napján ebbe a kis lappföldi falucskába leesett az első nagy hó. A szegény családnak nem volt tüzelője, nagyon fáztak és a kisfiú szomorú volt, hogy ennyire fáznak a szüleivel. Amikor kiment a…

Az egész úgy kezdődött, hogy otthon maradt az a fránya cetli. A cetli a bevásárlandókkal, amit anya írt össze, és amit nekem kellett volna megvennem. A pénzt is otthon felejtettem, de annak már nem is volt jelentősége, hiszen fejből amúgy sem tudtam volna felidézni, miért is kellett bemennem a boltba. Aznap este nem volt kenyér a vacsorához, és az előző napi szikkadt zsemléket ettük a szalámihoz. Két napra rá, hasonlóan elfeledkeztem valamiről. Ez kicsit súlyosabb eset volt, mivel az öcsémről feledkeztem meg, vagyis nem mentem be érte az óvodába. Szegénynek este hétig ott kellett maradnia a mérges takarítónő, Saci néni felügyelete alatt, ami további megpróbáltatást jelentett a számára. Végül anya…

Ezen a télen hamar leesett az első hó. Nagy, hízott pelyhekben esett, puhán és fehéren. Pici, a kétarasznyi kis fenyő még aludt. Mire felébredt, ruhácskáján észrevette azt a fehér micsodát, miről nem tudta, hogy mi az. Hideg volt kicsit, de szép és csillogó!  Pici lucfenyő volt, fenn állt a Várison, a Deák-kút alatt. Körülötte állt az egész nagy fenyőcsalád, lucfenyők, a rokonok: az erdei fenyők, a páváskodó ezüstfenyők, a tiszafák. Távolabb álldogáltak a többiek: a tölgyeke, bükkök a gyertyán és a cser.  Tőle alig fél fahossznyira egy nagyobb, idősebb fenyő figyelte a szürke eget. Szép volt és karcsú az idegen, ám a saját törzséből való. A többiek Sudárnak szólították! Távolabb,  a tisztás…

Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán. Nemhiába csodálta mindenki. Legalább olyan szép, mint egy szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének -, csakhogy nincs annyi haszna – tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott. Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! – sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. – A Boldog Hercegnek még álmában sem jut…

A Kegyetlen hideg volt, hullott a hó, és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy – az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el – azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg sem találta a szegény kislány. Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a…

Egy dollár nyolcvanhét cent. Ez minden vagyona. És ebből is hatvan cent csupa pennyben. Egy- meg kétpennynként rakosgatta félre, úgyhogy már rettegett tőle a fűszeres, a zöldséges meg a hentes, ha belépett a boltba – neki meg égett az arca szégyenében, mert érezte, hogy magukban fukarnak tartják a kicsinyes alkudozása miatt. Della háromszor is megszámlálta. Egy dollár nyolcvanhét cent. És holnap karácsony napja. Most már világos, nem tehet egyebet, mint hogy lehuppan a kopott díványra, és jól kibőgi magát. Della ezt valóban meg is tette. Ami azt a filozófiai megállapítást váltja ki az emberből, hogy az élet csak zokogásból, szipogásból meg mosolygásból áll, de főként szipogásból. Míg a ház asszonya…

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak. És még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak. Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak. Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak. Néhol kis lámpások imbolyognak és mutatják, hova kell lépni. Ámbár hiszen sár van mindenütt. Az ég még sötét. A tegnap gondja, mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel. S a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére. Ajtó nem…

Már alkonyodott, de az utcai lámpákat még nem gyújtották meg. A kihalt, keskeny Boldog-asszony-utca szürkületén egy férfi ment végig. Talpig érő bundát viselt, amelynek két szárnya a lábszárát csapkodta és égő szivart tartott fogai között. A Boldogasszony kis temploma előtt egy fiúcska toppant eléje és újságlapot kínált neki. Valami elkésett kis rikkancsgyerek volt. Vékonyan öltözött, vézna fiúcska. A paraszti ruháján látszott, hogy valami felvidéki kis faluból szakadt ide a nagy városba. Kopott báránybőr süvegét a fülére húzta és annyira didergett, hogy valóságos rezgős táncot járt a kövezeten. A férfi bosszúsan morgott valamit s tovább sietett. A templom ajtaja előtt megemelte a süvegét és ekkor megint hallotta maga mellett a gyermek cipőjének kopogását. Most…