-
“A csend nem az, amikor semmi sem történik”
Gyere ülj le mellém. Mesélek valamit.Vasárnapi gondolatok a reggeli kávé mellé. Van egy mondat, amit szerintem már annyiszor kimondtam az életem során, hogy a családom valószínűleg be tudná fejezni helyettem. Ha valami nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, ha csalódtam valakiben, vagy egyszerűen csak nem értettem, mi miért történik velem, szinte mindig ugyanaz csúszott ki a számon. – Nyugalom… egyszer majd összeáll a puzzle. Nem tudom, honnan jött ez a hasonlat. Egyszer csak ott volt az életemben, és azóta is velem maradt. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy az élet nem egy egyenes út, hanem inkább egy hatalmas kirakós, amelynek a darabjai folyamatosan kerülnek a kezünkbe. Van, amelyiknek rögtön megtaláljuk a…
-
“Amikor minden egy kicsit nehezebb”
Gyere, ülj le mellém. Mesélek valamit. Vasárnapi gondolatok a reggeli kávé mellé. Vannak napok, amikor reggel ugyanúgy megszólal az ébresztő, ugyanúgy elkészül a kávé, ugyanúgy besüt a nap az ablakon, mégis minden egészen másnak tűnik. Nem történt semmi különös, senki nem bántott meg, nem érkezett rossz hír. Mégis valahogy nehezebb felkelni, mosolyogni. Nehezebb belekezdeni a napba. Mintha valaki egy egészen vékony, szürke fátylat terített volna a gondolatainkra. Nem olyan sűrűt, hogy ne lássuk tőle a világot, csak éppen annyit, hogy minden egy kicsit tompább legyen. A kávé sem ugyanazt az örömöt adja, a kedvenc zenénk sem szól olyan szépen, és még a kert is másképp néz ki, pedig ugyanazok a virágok…
-
“A béke nem egy hely, ahová elérünk”
Gyere, ülj le mellém. Mesélek valamit. Vasárnapi gondolatok a reggeli kávé mellé. Sokáig azt hittem, hogy a nyugalom majd egyszer megérkezik, valamikor később. Egy olyan időszakban, amikor már minden a helyére kerül, amikor végre elfogynak a félbehagyott feladatok, amikor a házban minden elkészül, amikor már senkinek nincs rám olyan nagy szüksége, amikor több időm lesz magamra, és amikor végre azt mondhatom: most már megérkeztem. Azt hiszem, sokan hordozunk magunkban egy ilyen képzeletbeli pillanatot. Egy pontot valahol a távolban, ahol majd könnyebb lesz. Amikor majd több időnk lesz olvasni, beszélgetni, leülni egy kávé mellé. Egyszer majd nyugodtabban indulnak a reggelek, végre nem rohanunk fejben már három lépéssel előrébb, és ahol végre…
-
“Az apró pillanatok formálják a nagy változásokat”
Gyere, ülj le mellém. Mesélek valamit. Vasárnapi gondolatok a reggeli kávé mellé. Amikor évekkel ezelőtt elkezdtem írni a blogot, azt hittem, akkor lesz igazán sikeres, ha mindig valami nagyot alkotok. Ha hosszabb cikket írok, ha többen olvassák, ha több a megosztás, ha látványosabb minden. Sokáig azt hittem, a nagy eredmények egyszer csak egyik napról a másikra történnek, pedig amikor megszületett az első bejegyzés, még nem volt mögötte semmi nagy terv, csak egy gondolat volt. Egy érzés, hogy jó lenne valahová letenni mindazt, ami bennem van. Emlékszem azokra az első időkre, amikor még minden apróság újdonság volt. Egy elkészült kép. Egy megírt bekezdés. Egy új ötlet, ami váratlanul érkezett. Az első…
-
“A nap nem attól lesz szebb…”
Gyere, ülj le mellém. Mesélek valamit. Vasárnapi gondolatok a reggeli kávé mellé. Tegnap este, amikor már minden elcsendesedett a házban, és végre úgy éreztem, hogy én is megérkeztem a nap végére, azon kaptam magam, hogy fejben végigveszem mindazt, amit nem sikerült befejeznem. Ismerős ez az érzés, ugye? Mintha a nap végén automatikusan előkerülne egy láthatatlan lista, amelyen ott sorakoznak azok a dolgok, amelyekre már nem maradt idő, amelyeket majd holnap kell bepótolni, vagy amelyeket talán már tegnap is el kellett volna intézni. És miközben ott ültem a félhomályban, egy bögre langyos tea mellett, egyszer csak eszembe jutott valami egészen különös. Arra a napra alig emlékeztem abból, amit elvégeztem. Viszont pontosan…
-
“Nem minden lassúság késlekedés”
Gyere, ülj le mellém. Mesélek valamit. Vasárnapi gondolatok a reggeli kávé mellé. Valamelyik reggel azon kaptam magam, hogy megint sietek. Pedig nem késtem el sehonnan. Nem várt rám határidő, nem csörgött a telefonom, és senki sem sürgetett. Mégis gyorsabban ittam meg a kávémat, mint szerettem volna, fél szemmel már a következő feladaton járt az eszem, miközben odakint a reggeli napfény lassan végigkúszott a kerten. És akkor megálltam. Nem azért, mert elfáradtam, hanem mert rájöttem valamire. Lehet, hogy nem az idő kevés. Lehet, hogy csak túlságosan hozzászoktunk ahhoz, hogy mindig sietni kell. Emlékszel, amikor meséltem, hogy két hétig laptop nélkül maradtam? Akkor eleinte bosszantott a helyzet. Azt hittem, kiestem a ritmusból.…
-
Anya–fia idézetek – szeretetteljes gondolatok különleges kötelékekhez
Szeretetteljes gondolatok egy különleges kapcsolatról. Van olyan kapcsolat, amit szinte lehetetlen pontosan szavakba önteni, mert hogyan lehetne néhány mondatban elmesélni azt a pillanatot, amikor először fogod a kisfiad apró kezét? Vagy amikor egyszer csak azt veszed észre, hogy az a csillogó szemű kisfiú már majdnem magasabb nálad? Az anya–fia kapcsolat különleges. Tele van nevetéssel, ragaszkodással, játékos pillanatokkal, csendes aggodalommal, büszkeséggel és azzal a furcsa, szívszorító szépséggel, hogy miközben egyre önállóbbá válnak, valahol mindig a mi kisfiaink maradnak. Ezért gyűjtöttem most össze néhány szép gondolatot, megható idézetet és szívből jövő mondatot erről a különleges kötelékről. Talán találsz köztük olyat, amit magadénak érzel. Olyat, amit elküldenél a fiadnak. Vagy csak csendben elmentenél…
-
Könyvek különös varázsa
Gondolatok egy hajnalról, egy csésze kávéról és az olvasás csendes öröméről. Most éppen Melissa Da Costa Visszatérés című regényét olvasom. Nem szoktam sietni a könyvekkel, szeretem hagyni, hogy legyen idejük megérkezni hozzám, de ennél a történetnél többször azon kaptam magam, hogy még egy fejezetet szeretnék elolvasni, mielőtt leteszem. Ismered azt az érzést, amikor egy könyv nemcsak történetet mesél, hanem valahogy hangulatokat, érzéseket, emlékeket is megmozgat benned? Amikor olvasás közben egyszer csak azon kapod magad, hogy már nemcsak a szereplőkkel foglalkozol, hanem a saját gondolataiddal is? Most valahogy ezt érzem. Nem tudom, nálatok hogy van, de nálam a könyveknek mindig volt valami különös varázsuk. Már gyerekkoromban is képes voltam teljesen megfeledkezni…
-
Csipke a jelenben – mikor működik, mikor nem?
Amikor a terek többet mondanak rólunk, mint gondolnánk Az elmúlt három részben különböző képpen közelítettem a csipkéhez: először, mint anyaghoz és történethez (Mi rejlik a csipke mögött), majd mint üzenethez (A csipke mint üzenet – hol van a helye ma), végül mint belső minőséghez (Finom határok – csipke és lágyság). Ebben a részben viszont visszafordulok a külvilág felé, arra vagyok kíváncsi, hol van ma a csipke helye – a jelenben, az otthonainkban, a mindennapjainkban. Mikor működik, mikor válik túl sokká, mikor üresedik ki puszta díszletté, és mikor tud még mindig hordozni valamit abból a finomságból, ami miatt egyáltalán megszólított bennünket. Nem ítélkezni szeretnék, inkább figyelni és megnézni, hogyan él tovább…
-
Finom határok – csipke és lágyság
Sebezhetőség mint kapcsolódás Az előző két részben a csipkét mint anyagot és mint üzenetet jártam körül. Megnéztem, honnan jön, hogyan készült évszázadokon át, milyen jelentéseket hordozott a viseletben, és hogyan változott meg a helye az idővel. Szó volt lassúságról, figyelemről, rangról, jelenlétről, arról, hogy a csipke nem csupán dísz volt, hanem nyelv is. Ebben a részben azonban nem kifelé nézek. Nem a testre, nem a térre, nem a használatra figyelek. Sokkal inkább arra, amit a csipke belül indít el. Arra a finom, nehezen megfogható rétegre, ahol már nem anyagról beszélünk, hanem határokról, hiányról, lágyságról. Arról, ami nem teljes – és mégis egész. Ha még nem olvastad, érdemes az első résztől…
