Ha újra találkoznék azzal a nővel, aki régen voltam…

A minap kerestem egy fényképet. Tudtam, hogy valahol abban a régi dobozban kell lennie, amely évek óta ugyanazon a polcon áll, és amelybe valamikor azzal a szándékkal kezdtem gyűjteni a képeket, hogy majd egyszer szépen sorba rendezem őket. Természetesen soha nem rendeztem. Időnként bekerült még egy boríték, néhány előhívatott fénykép, egy képeslap, valami régi papírdarab, amit akkor fontosnak éreztem megtartani, aztán visszakerült a doboz a helyére, és telt tovább az élet.

 

Leültem vele a szőnyegre, magam mellé tettem a fedelét, és elkezdtem egyenként kiszedegetni belőle a képeket.

Az első néhányat még céltudatosan néztem végig. Nem ez. Ez sem. Aztán találtam egy fényképet, amelyen talán húszéves lehettem, és valamiért ott maradt a kezemben. Sokáig néztem azt a lányt. Furcsa érzés egy régi fényképen találkozni önmagunkkal. Ismerős az arc, a mosoly, talán még arra is emlékszünk, melyik ruhát viseltük, mégis van benne valami idegenség, mintha valakit néznénk, akiről történetesen mindent tudunk.

 

Én például tudtam, amit ő még nem. Tudtam, kik érkeznek majd az életébe, és kik azok, akikről akkor még azt gondolja, örökre maradnak, pedig egyszer majd csak egy régi történetben lesz helyük. Tudtam, melyik álma teljesül egészen másképp, mint ahogy elképzelte, melyikről mond le, és azt is, hogy lesznek olyan vágyai, amelyek ezen a képen még meg sem születtek benne.

 

Tudtam azt is, hányszor fog félni. Hányszor fogja azt hinni, hogy most aztán végképp rossz irányba fordult, és hányszor derül majd ki évekkel később, hogy éppen egy olyan kerülőútra tévedt, amely nélkül valami fontos soha nem történhetett volna meg vele. És ahogy ott ültem, egyszer csak észrevettem, milyen könnyű dolgom van nekem vele szemben, én már tudom a folytatást. Ő viszont ott, abban a pillanatban még csak annyit tudott az életéről, amennyit addig megélt belőle. Mégis milyen sokszor kérjük számon a régi önmagunkon azt a bölcsességet, amelyhez nekünk is húsz vagy harminc év kellett.

 

Néha visszanézünk, és azt gondoljuk: ott hamarabb kellett volna észrevennem. Máskor azt, hogy ott bátrabbnak kellett volna lennem. Vagy éppen azt, hogy miért maradtam olyan sokáig, miért mentem el olyan hamar, miért hittem el, miért nem hittem el, miért nem mondtam ki, miért mondtam ki. Csakhogy ezek már a mai kérdéseink. A fényképen ülő lány még nem ismerte őket. Letettem magam mellé a képet, és tovább keresgéltem. 

 

Előkerült egy másik, aztán még egy. Különböző évek, különböző frizurák, ruhák, helyek és emberek, és lassan már egyáltalán nem érdekelt az a fénykép, amely miatt eredetileg levettem a dobozt a polcról. Valahogy érdekesebb lett az a sok nő, aki közben előkerült belőle.

 

Az egyik még biztos volt valamiben, amiben én ma már egyáltalán nem vagyok biztos. A másik olyan dolog miatt aggódott, amelyre ma már alig emlékszem. Volt köztük olyan is, akinek legszívesebben odasúgtam volna, hogy ne félj ennyire, ez rendben lesz, és olyan is, akitől talán megkérdeztem volna, miért nem vigyázott egy kicsit jobban magára.

Aztán ezen elmosolyodtam. Milyen könnyű innen, innen, ennyi évvel később, amikor már ismerem a következő fejezetet, és talán ekkor történt valami, már nem azt néztem, hol hibázott, hanem azt, hogy mennyi mindent nem tudott még, és mégis ment tovább. Nem látta előre az egész utat, csak mindig azt a néhány métert, amely éppen előtte volt. Néha jól választott, néha nem. Volt, hogy túl sokáig reménykedett valamiben, és biztosan olyan is, amit túl hamar feladott. Szeretett embereket, akiket talán nem kellett volna, és bizonyára megbántott olyanokat is, akiket nem akart. Voltak döntései, amelyeket ma már másképp hoznék meg, de ez is milyen furcsa mondat: ma már. 

 

 

Ahogy pakolgattam a képeket, eszembe jutott az a mondat, amelyet olyan sokszor használok az életemben:

 

 

Sokáig úgy gondoltam erre, mintha egyszer valóban elérkezne egy nap, amikor az utolsó darabka is a helyére kattan, én pedig hátradőlhetek, ránézhetek az egészre, és végre mindent megértek. Ma már nem hiszem, hogy van ilyen nap.

Inkább apró pillanatok vannak, amikor két, egymástól nagyon távoli darab egyszer csak egymás mellé kerül. Egy régi döntés és valami, ami húsz évvel később történt. Egy ember, akivel találkoztunk, és egy irány, amelybe aztán elindultunk. Egy veszteség, amelyről akkor csak azt tudtuk, mennyire fáj, és egy későbbi élet, amely talán egészen másképp alakult volna nélküle. Nem azért kerülnek helyükre ezek a darabok, mert idővel minden rosszról kiderül, hogy valójában jó volt. Ezt nem hiszem. Vannak dolgok, amelyek egyszerűen fájtak, és ma sem szeretném megszépíteni őket. Csak idővel nagyobb részét látjuk a képnek, és talán ezért tudunk egy idő után másképp nézni arra a nőre is, akik régen voltunk.

 

Nem felmenteni, nem megmagyarázni, hanem megérteni, hogy ő még csak azokkal a puzzle-darabokkal dolgozhatott, amelyek akkor a kezében voltak. Egyre több fénykép hevert körülöttem a szőnyegen, és már régen nem kerestem semmit, csak ültem közöttük, és valami egészen különös érzés fogott el. Arra gondoltam, milyen sok évet töltünk azzal, hogy megpróbáljuk megfejteni az életünket.

 

– Vajon jól döntöttem?

– Mi lett volna, ha akkor mást választok?

– Mi lett volna, ha maradok?

– Ha elmegyek?

– Ha hamarabb mondom ki?

– Ha még várok?

 

És ezeknek a kérdéseknek van egy különös tulajdonságuk: soha nincs rájuk biztos válaszunk, mégis képesek vagyunk újra és újra visszatérni hozzájuk, mintha valahol létezne egy másik életünk, amelyben minden elágazásnál a helyes irányba fordultunk. 

 

 

Mi van, ha nincs valahol egy másik Judith, aki mindig tudta, mit kell tennie, mindig időben felismerte, kit kell elengednie és kiért kell küzdenie, soha nem félt akkor, amikor bátornak kellett volna lennie, és soha nem volt bátor akkor, amikor jobb lett volna várni? Mi van, ha csak ez az egy van? Ez a kissé girbegurba, néhol gyönyörű, máshol fájdalmas, néha teljesen érthetetlen út, amelyet végül megtettem. 

 

Sokáig ültem még ott. A délutáni fény közben lassan arrébb csúszott a szőnyegen, én pedig egyenként visszatettem a képeket a dobozba. Nem időrendben. Nem válogattam szét a jó éveket a rosszaktól, a jó döntéseket a rosszaktól, a boldog képeket azoktól, amelyeken ma már tudom, hogy a mosoly mögött valami egészen más volt. Csak visszatettem mindet, mert valahogy egyik sem tűnt fölöslegesnek. Mielőtt rátettem volna a fedelet, még egyszer kezembe vettem azt az első képet, a húszéves lányt, és akkor már nem akartam megkérdezni tőle, miért nem csinált bizonyos dolgokat másképp. Nem akartam figyelmeztetni sem. Talán még tanácsot sem adtam volna neki. Csak néztem egy darabig, és arra gondoltam:

 

 

Azt hiszem, mostanában kezdem érteni, hogy talán ezt jelenti békében lenni a saját életünkkel. Nem azt, hogy egyszer csak mindent helyesnek látunk benne. Nem azt, hogy már semmit sem bánunk, és főleg nem azt, hogy mindenre megtaláljuk a választ. Hanem hogy egy idő után már nem akarjuk folyton újraírni. Megengedjük, hogy a történetünk az legyen, ami volt, mi pedig azok legyünk, akikké közben váltunk. 

 

A keresett fényképet egyébként nem találtam meg. Visszatettem a dobozt a polcra, és csak jóval később jutott eszembe, hogy tulajdonképpen ezért vettem le, de addigra már nem is bántam. Találtam helyette valami mást. Egy kicsivel több gyengédséget ahhoz a nőhöz, aki mindezt végigcsinálta, és talán egy kicsivel több békét ahhoz az élethez is, amelyet olyan sokáig próbált megérteni.