“Nem minden lassúság késlekedés”

Valamelyik reggel azon kaptam magam, hogy megint sietek. Pedig nem késtem el sehonnan. Nem várt rám határidő, nem csörgött a telefonom, és senki sem sürgetett. Mégis gyorsabban ittam meg a kávémat, mint szerettem volna, fél szemmel már a következő feladaton járt az eszem, miközben odakint a reggeli napfény lassan végigkúszott a kerten. És akkor megálltam. Nem azért, mert elfáradtam, hanem mert rájöttem valamire. Lehet, hogy nem az idő kevés. Lehet, hogy csak túlságosan hozzászoktunk ahhoz, hogy mindig sietni kell.

Emlékszel, amikor meséltem, hogy két hétig laptop nélkül maradtam? Akkor eleinte bosszantott a helyzet. Azt hittem, kiestem a ritmusból. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy többet olvasok, hosszabban üldögélek a kertben, és nem érzem azt az állandó késztetést, hogy “még ezt is gyorsan meg kell csinálni”. Furcsa volt. Mintha a napjaim ugyanannyi órából álltak volna, mégis több hely jutott bennük az életnek.

…Nem lett kevesebb dolgom, csak több lett az életem.

Sokáig gondolkodtam azon, mi változott meg abban a két hétben. Hiszen ugyanaz az ember voltam, ugyanabban a házban éltem, ugyanazok a feladatok vártak rám. Mégis mintha minden egy kicsit lelassult volna körülöttem. Azt hiszem, nem is a világ lett lassabb, csak én léptem ki egy pillanatra abból a tempóból, amit évek óta magától értetődőnek tartottam.

Valahogy úgy nőttünk fel, hogy a sietség szinte erény lett. Ha valaki elfoglalt, azt fontos embernek gondoljuk. Ha valaki egész nap rohan, biztosan sokat dolgozik. Ha tele van a naptára, akkor bizonyára hasznos életet él, és ezt annyiszor halljuk, hogy egy idő után már mi magunk is elhisszük.

Észre sem vesszük, hogy néha akkor is sietünk, amikor semmi sem sürget bennünket. Mintha lenne bennünk egy láthatatlan kis óra, amely állandóan azt suttogná: “Siess még egy kicsit… még ezt intézd el… még ezt fejezd be…”

Néha elgondolkodom rajta, vajon ki mondta nekünk, hogy mindig hasznosnak kell lennünk, hogy egy csendesen eltöltött félóra kevesebbet ér, mint egy kipipált feladat. Talán senki. És mégis úgy élünk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb szabálya, és közben valahogy egyre kevesebb idő jut azokra az apró dolgokra, amelyekről később derül ki, hogy igazából ezek tették széppé a napot. 

Egy kávé, amit nem csak megiszunk, hanem megízlelünk. Az első napsugarak, amelyek besütnek a konyhába. Egy beszélgetés, amit nem azért szakítunk félbe, mert csörög a telefon. Az a néhány perc, amikor csak nézzük, ahogy a szél megmozgatja a kertben a leveleket. Ezek soha nem tűnnek sürgősnek, éppen ezért olyan könnyű lemondani róluk, pedig talán ezekből áll össze egy jó élet. Én legalábbis ezt tanultam meg az elmúlt időszakban.

A Deseda partján biciklizve nem az jutott eszembe, hogy mennyi kilométer van még hátra, hanem az, hogy milyen gyönyörűen csillog a napfény a vízen. Amikor reggelente néhány perccel tovább ülök a kávém mellett, valahogy az egész napom más ritmusban indul. Amikor este kézbe veszek egy könyvet, nem érzem úgy, hogy időt veszítek. Inkább azt érzem, hogy végre visszakapok valamit abból, ami egész nap apránként elkopott. És talán ezért szeretem annyira ezeket a lassú reggeleket, mert újra emlékeztetnek arra, hogy nem minden lassúság késlekedés.

Van, amikor éppen a lassítás visz közelebb ahhoz az élethez, amelyről azt hisszük, hogy nincs időnk megélni.