Gyere, ülj le mellém. Mesélek valamit. Vasárnapi gondolatok a reggeli kávé mellé. A minap kerestem egy fényképet. Tudtam, hogy valahol abban a régi dobozban kell lennie, amely évek óta ugyanazon a polcon áll, és amelybe valamikor azzal a szándékkal kezdtem gyűjteni a képeket, hogy majd egyszer szépen sorba rendezem őket. Természetesen soha nem rendeztem. Időnként bekerült még egy boríték, néhány előhívatott fénykép, egy képeslap, valami régi papírdarab, amit akkor fontosnak éreztem megtartani, aztán visszakerült a doboz a helyére, és telt tovább az élet. Leültem vele a szőnyegre, magam mellé tettem a fedelét, és elkezdtem egyenként kiszedegetni belőle a képeket.Az első néhányat még céltudatosan néztem végig. Nem ez. Ez sem. Aztán találtam…

Gyere ülj le mellém. Mesélek valamit.Vasárnapi gondolatok a reggeli kávé mellé. Van egy mondat, amit szerintem már annyiszor kimondtam az életem során, hogy a családom valószínűleg be tudná fejezni helyettem. Ha valami nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, ha csalódtam valakiben, vagy egyszerűen csak nem értettem, mi miért történik velem, szinte mindig ugyanaz csúszott ki a számon. – Nyugalom… egyszer majd összeáll a puzzle. Nem tudom, honnan jött ez a hasonlat. Egyszer csak ott volt az életemben, és azóta is velem maradt. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy az élet nem egy egyenes út, hanem inkább egy hatalmas kirakós, amelynek a darabjai folyamatosan kerülnek a kezünkbe. Van, amelyiknek rögtön megtaláljuk a…

Gyere, ülj le mellém. Mesélek valamit. Vasárnapi gondolatok a reggeli kávé mellé. Vannak napok, amikor reggel ugyanúgy megszólal az ébresztő, ugyanúgy elkészül a kávé, ugyanúgy besüt a nap az ablakon, mégis minden egészen másnak tűnik. Nem történt semmi különös, senki nem bántott meg, nem érkezett rossz hír. Mégis valahogy nehezebb felkelni, mosolyogni. Nehezebb belekezdeni a napba. Mintha valaki egy egészen vékony, szürke fátylat terített volna a gondolatainkra. Nem olyan sűrűt, hogy ne lássuk tőle a világot, csak éppen annyit, hogy minden egy kicsit tompább legyen. A kávé sem ugyanazt az örömöt adja, a kedvenc zenénk sem szól olyan szépen, és még a kert is másképp néz ki, pedig ugyanazok a virágok…

Gyere, ülj le mellém. Mesélek valamit. Vasárnapi gondolatok a reggeli kávé mellé. Sokáig azt hittem, hogy a nyugalom majd egyszer megérkezik, valamikor később. Egy olyan időszakban, amikor már minden a helyére kerül, amikor végre elfogynak a félbehagyott feladatok, amikor a házban minden elkészül, amikor már senkinek nincs rám olyan nagy szüksége, amikor több időm lesz magamra, és amikor végre azt mondhatom: most már megérkeztem. Azt hiszem, sokan hordozunk magunkban egy ilyen képzeletbeli pillanatot. Egy pontot valahol a távolban, ahol majd könnyebb lesz. Amikor majd több időnk lesz olvasni, beszélgetni, leülni egy kávé mellé. Egyszer majd nyugodtabban indulnak a reggelek, végre nem rohanunk fejben már három lépéssel előrébb, és ahol végre…

Gyere, ülj le mellém. Mesélek valamit. Vasárnapi gondolatok a reggeli kávé mellé. Amikor évekkel ezelőtt elkezdtem írni a blogot, azt hittem, akkor lesz igazán sikeres, ha mindig valami nagyot alkotok. Ha hosszabb cikket írok, ha többen olvassák, ha több a megosztás, ha látványosabb minden. Sokáig azt hittem, a nagy eredmények egyszer csak egyik napról a másikra történnek, pedig amikor megszületett az első bejegyzés, még nem volt mögötte semmi nagy terv, csak egy gondolat volt. Egy érzés, hogy jó lenne valahová letenni mindazt, ami bennem van. Emlékszem azokra az első időkre, amikor még minden apróság újdonság volt. Egy elkészült kép. Egy megírt bekezdés. Egy új ötlet, ami váratlanul érkezett. Az első…

Gyere, ülj le mellém. Mesélek valamit. Vasárnapi gondolatok a reggeli kávé mellé. Tegnap este, amikor már minden elcsendesedett a házban, és végre úgy éreztem, hogy én is megérkeztem a nap végére, azon kaptam magam, hogy fejben végigveszem mindazt, amit nem sikerült befejeznem. Ismerős ez az érzés, ugye? Mintha a nap végén automatikusan előkerülne egy láthatatlan lista, amelyen ott sorakoznak azok a dolgok, amelyekre már nem maradt idő, amelyeket majd holnap kell bepótolni, vagy amelyeket talán már tegnap is el kellett volna intézni. És miközben ott ültem a félhomályban, egy bögre langyos tea mellett, egyszer csak eszembe jutott valami egészen különös. Arra a napra alig emlékeztem abból, amit elvégeztem. Viszont pontosan…

Gyere, ülj le mellém. Mesélek valamit. Vasárnapi gondolatok a reggeli kávé mellé. Valamelyik reggel azon kaptam magam, hogy megint sietek. Pedig nem késtem el sehonnan. Nem várt rám határidő, nem csörgött a telefonom, és senki sem sürgetett. Mégis gyorsabban ittam meg a kávémat, mint szerettem volna, fél szemmel már a következő feladaton járt az eszem, miközben odakint a reggeli napfény lassan végigkúszott a kerten. És akkor megálltam. Nem azért, mert elfáradtam, hanem mert rájöttem valamire. Lehet, hogy nem az idő kevés. Lehet, hogy csak túlságosan hozzászoktunk ahhoz, hogy mindig sietni kell. Emlékszel, amikor meséltem, hogy két hétig laptop nélkül maradtam? Akkor eleinte bosszantott a helyzet. Azt hittem, kiestem a ritmusból.…