Vannak pillanatok, amelyeknek semmi különös jelentőséget nem tulajdonítunk, amíg meg nem történnek velünk. Nem készülünk rájuk, nem írjuk be őket a naptárba, és többnyire még csak nem is sejtjük, hogy egy egészen hétköznapi nap végén éppen ezekre fogunk a legszívesebben visszagondolni. Aztán egyszer csak ott állunk egy szoba közepén, vagy ülünk egy autó anyósülésén, és minden különösebb ok nélkül olyan jó érzés tölt el bennünket, hogy legszívesebben megállítanánk egy kicsit az időt. Az elmúlt napokban kétszer is átéltem valami hasonlót, és csak később vettem észre, hogy a két élmény, bár látszólag semmi közük egymáshoz, valójában ugyanarról mesél. Az őszi szünetet a nyaralóban töltöttük, én pedig, ahogy az nálam már csak…

Van egy szokásom, amelyről eddig nemigen beszéltem senkinek, bár ha jobban belegondolok, talán nem is olyan különös. Amikor átrendezek egy szobát, új hangulatot teremtek néhány kiegészítővel, vagy végre sikerül megvalósítanom valamit, amit már régóta dédelgettem, az elkövetkező napokban időnként csak azért megyek be oda, hogy gyönyörködjek benne. Nem keresek semmit, nem felejtettem ott a telefonomat, és még csak nem is akarok újabb változtatásokat végezni. Egyszerűen megállok az ajtóban, körülnézek, és elégedetten megállapítom, hogy ez bizony nagyon jól sikerült. Másnap újra bemegyek. Harmadnap is. Néha még le is ülök egy kicsit, hogy más szögből is megszemlélhessem az eredményt. Ha valaki ilyenkor megkérdezné, mit csinálok, valószínűleg azt válaszolnám, hogy semmit, csak megnézem,…

Őszi gondolatok az elengedésről, a változásról és arról, hogy néha egy félbehagyott ablakpucolás is sokat elárul rólunk. Néhány évvel ezelőtt, ha valaki azt mondja nekem, hogy egyszer majd képes leszek félbehagyni az ablakpucolást csak azért, mert a fiamnak éppen biciklizni támad kedve, valószínűleg hitetlenkedve néztem volna rá. Nem azért, mert nem szerettem Ákival biciklizni, hanem mert nálam a félbehagyott munka valahogy sosem fért bele a dolgok rendjébe. Ha egyszer nekikezdtem valaminek, azt be kellett fejezni. Lehetőleg rendesen, alaposan, úgy, hogy utána elégedetten nézhessek végig az eredményen, és fejben már át is térhessek a következő feladatra. Aztán egy nyári napon Áki megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni vele biciklizni. Én pedig, bár éppen…

Az elengedett tervekről és az elveszített lelkesedésről Van egy különös tulajdonságom. Ha lekésem a vonatomat, nem biztos, hogy felszállok a következőre. Akkor sem, ha ugyanoda visz, ahová eredetileg indultam. Persze most nem valódi vonatokról beszélek, bár ahogy ismerem magam, egy ilyen helyzetben sem lennék feltétlenül mintautas. Azokról a terveimről van szó, amelyeket olyan nagy lelkesedéssel találok ki, hogy fejben már szinte meg is valósítottam őket, mire egyáltalán hozzákezdenék. Megvan a menetrend, az indulás időpontja, az útvonal, néha még azt is pontosan tudom, milyen érzés lesz majd megérkezni. Aztán az élet egyszer csak közbeszól, és én lemaradok a saját indulásomról. És tudjátok, mi ebben a legfurcsább? Hogy ilyenkor sokszor nem az…

Őszi gondolatok az elengedésről, a félreértésekről és a bennünk élő történetekről Van egy egészen jól berendezett kis csigaházam, ahová időnként visszavonulok, ha valami nagyon rosszul esik. Nem tudom, mások hogyan viselik, amikor megbántják őket, vagy amikor egy számukra fontos emberrel összekülönböznek, de én ilyenkor nem tartozom azok közé, akik azonnal leülnek, és higgadtan megbeszélik a történteket.  Először bizony haragszom.  A másikra, a helyzetre, néha az egész világra, és legszívesebben kiakasztanék egy táblát a csigaházam ajtajára, hogy egy darabig senki ne zavarjon. Persze attól, hogy bezárkózom, a történtek még nem tűnnek el. Sőt, mintha odabent még nagyobb helyet kapnának. A haragom egy idő után csillapodik, én pedig lassan előbújok annyira, hogy…

Szeretem az őszt. Különösen a szeptembert és az októbert, amikor a nyári forróság végre enged a szorításából, reggelente már jólesik magamra húzni egy könnyű kardigánt, és a természet is mintha lassan visszatalálna a saját ritmusához. Ilyenkor bennem is mindig megmozdul valami. Előkerülnek a füzetek, a tervek, az ötletek, és rendszerint olyan lelkesedéssel kezdek neki az életem újrarendezésének, mintha az előző kilenc hónapban semmi mást nem csináltam volna, csak erre a pillanatra vártam volna. Pedig szó sincs arról, hogy minden szeptemberben új életet szeretnék kezdeni. Inkább arról, hogy a nyár végére általában elfogy belőlem a lendület. A negyven fok körüli hőségben nekem már az is komoly teljesítménynek számít, ha különösebb károsodás…

Üdvözöllek az őszi csendben – Szeptember negyedik hete Van egy időszaka a napomnak, amelynek szinte mindig ugyanaz a ritmusa. Nem a reggel, pedig azt is nagyon szeretem, hanem a délután, amikor lassan elindulok az este felé. Három és négy óra között rendszerint már úton vagyok Pest felé. Megyek Ákosért az iskolába, ahogyan szinte minden tanítási napon. Ismerem az útvonalat, a forgalmat, a délutáni városnak azt a nyüzsgését, amelyben mindenki igyekszik valahová. Van, aki hazafelé tart, más még csak most indul elintézni valamit, én pedig megyek a fiamért, hogy aztán együtt induljunk haza. Áki ilyenkor többnyire nagyon fáradt. Egy hosszú iskolai nap után nem is csodálom, hogy amikor hazaérünk, leginkább arra…

Amikor már nem akarok egész nap ugyanúgy élni Vannak reggelek, amikor egészen biztos vagyok benne, hogy aznap mindenre jut majd időm. Nem tudom, honnan veszem ezt a rendíthetetlen meggyőződést, hiszen az évek során már számtalanszor bebizonyosodott, hogy a nap huszonnégy órából áll, és ezen az én lelkesedésem sem képes változtatni, mégis előfordul, hogy a reggeli kávém mellett ülve olyan terveket szövögetek, amelyek megvalósításához legalább két napra lenne szükségem.   Különösen ősszel szeretem ezeket a korai órákat. Amikor a kert még őrzi az éjszaka hűvösségét, a fűszálakon megül a harmat, és a hortenziák nyári rózsaszínje lassan átvált azokba a füstös, lilás, barnás árnyalatokba, amelyeket minden évben olyan nehéz pontosan megnevezni. A…

Mitől lesz jó nekem egy reggel? Ma reggel még sötét volt, amikor felébredtem, de már nem az a sűrű, éjszakai sötétség vett körül, amelyben az ember ösztönösen visszahúzza magára a takarót, hanem az a szeptemberi hajnal előtti kékesszürke félhomály, amelyben lassan alakot kapnak a szobában a tárgyak. Először csak a szekrény sötétebb tömbjét láttam, aztán a fotel háttámláját, rajta az este odadobott kendővel, és ahogy a szemem hozzászokott a kevés fényhez, már az ablak előtt lebbenő függönyt is, amelyet időnként megmozdított a résen beszökő hűvös levegő. Nem keltem fel rögtön. Jólesett még ott maradni, hallgatni a Ház hajnal előtti neszeit, azt a különös, ismerős csendet, amely valójában soha nem egészen…