Nem új ember szeretnék lenni – Csak újra önmagam

Néhány évvel ezelőtt, ha valaki azt mondja nekem, hogy egyszer majd képes leszek félbehagyni az ablakpucolást csak azért, mert a fiamnak éppen biciklizni támad kedve, valószínűleg hitetlenkedve néztem volna rá. Nem azért, mert nem szerettem Ákival biciklizni, hanem mert nálam a félbehagyott munka valahogy sosem fért bele a dolgok rendjébe. Ha egyszer nekikezdtem valaminek, azt be kellett fejezni. Lehetőleg rendesen, alaposan, úgy, hogy utána elégedetten nézhessek végig az eredményen, és fejben már át is térhessek a következő feladatra.

Aztán egy nyári napon Áki megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni vele biciklizni. Én pedig, bár éppen dolgoztam valamin, egyszerűen abbahagytam, amit csináltam, és mentem.

Nem történt semmi rendkívüli. Nem állt meg a világ, nem dőlt össze a ház, és az ablakok sem sértődtek meg különösebben, amiért várniuk kellett rám. Legalábbis másnap, amikor folytattam a munkát, semmi jelét nem mutatták.

Csak én voltam egy kicsit más.

Persze akkor még nem gondolkodtam ezen. Nem álltam meg a biciklim mellett, hogy ünnepélyesen bejelentsem: íme, életem egyik jelentős fordulópontja. Egyszerűen jólesett elmenni, és talán először nem éreztem azt, hogy valami fontosat mulasztok el, amiért nem fejeztem be a munkámat. Máskor megengedtem magamnak, hogy elfáradjak. Hogy egy hosszú nap végén ránézzek arra, ami még hátravan, és azt mondjam:

majd holnap.

Régebben ez a két szó nálam meglehetősen gyanúsan hangzott. A „majd holnap” könnyen összekeveredett a lustasággal, a halogatással, azzal a kellemetlen érzéssel, hogy nem tettem meg mindent, amit aznap megtehettem volna. Most viszont lassan megtanultam, hogy a pihenés nem jutalom a tökéletesen elvégzett munka végén, hanem része az életnek. És hogy attól, mert valami várhat holnapig, még nem lettem kevésbé gondos ember.

Ha most visszagondolok ezekre az apró történetekre, már látom, hogy valami elkezdődött bennem. Akkor azonban fogalmam sem volt róla, és ez, ismerve magamat, meglehetősen mulatságos.

Én, aki világéletemben szerettem mindent megtervezni, rendszerezni, átgondolni, éppen

a saját változásomat nem terveztem meg.

Nem készült hozzá negyvenkét napos program, nem voltak heti feladatok, kipipálható célok, még egy valamirevaló táblázat sem! Egyszerűen elkezdtem másként élni.

Pedig ha valaki igazán ért ahhoz, hogyan kell egy elhatározásból komplett projektet építeni, az én vagyok. Elég egy gondolat, és máris látom magam előtt a lépéseket, a szükséges eszközöket, az egész folyamatot. Legyen szó a kert átrendezéséről, egy új szokás kialakításáról, egy blogos ötletről vagy akár arról, hogy valamit rendbe szeretnék tenni az életemben, a fejemben hamar megszületik a terv. A tervezésnek, az építkezésnek, annak, ahogyan egy elképzelés lassan formát ölt, számomra külön öröme van.

És most tessék. A talán

legfontosabb változásom mindenféle terv nélkül kezdődött,

vagy legalábbis nem vettem észre, hogy elkezdődött. Az elmúlt hetekben, miközben az őszi elengedésről írtam, sokszor visszatértem ahhoz a kérdéshez, hová lett az a nő, aki régen voltam. Az Eredeti Judith, ahogyan magamban neveztem. Kerestem benne a régi lelkesedésemet, a könnyedségemet, mindazt, amit szerettem magamban, és amiről időnként úgy éreztem, hogy az évek, a feladatok, a családi nehézségek és a mindennapok lassan eltakarták előlem. Csakhogy minél többet gondolkodtam rajta, annál kevésbé voltam biztos abban, hogy valóban vissza kellene találnom valahová.

Hiszen hová is mennék vissza?

Ahhoz a nőhöz, aki harminc évvel ezelőtt voltam?

Ahhoz, aki mindent igyekezett kézben tartani, aki sokszor akkor is tovább dolgozott, amikor már elfáradt, aki nehezen viselte, ha a gondosan elkészített tervei felborultak? Vagy ahhoz, aki olyan sok örömmel és lelkesedéssel kezdett bele minden újba, aki szeretett gondoskodni, alkotni, otthont teremteni, és akinek mindig volt valami elképzelése arról, hogyan lehetne egy kicsit szebbé tenni a körülötte lévő világot?

Mert mindkettő én voltam, és ma is én vagyok.

Szeretem magamban a gondosságomat. Azt, hogy fontos nekem, milyen munkát adok ki a kezemből, hogy odafigyelek a részletekre, és hogy egy félvállról elintézett megoldással ritkán tudok igazán elégedett lenni. Szeretem, hogy rendszerben gondolkodom, hogy képes vagyok egy kusza helyzetben is összefüggéseket keresni, és hogy ha valami nem működik, előbb-utóbb elkezdek azon töprengeni, hogyan lehetne másként csinálni.

És igen, szeretem a rendet is. Nemcsak a szekrényekben és a polcokon, hanem a gondolataimban, a terveimben, az életemben. Ezeket nem szeretném elengedni.

Azt viszont már egyre kevésbé szeretném, hogy a gondosságom miatt lemaradjak egy szép délutánról, hogy a rendszeretetem minden váratlan helyzetet kellemetlen zavarrá változtasson, vagy hogy a saját elképzeléseimhez való ragaszkodásom miatt ne vegyem észre, ha közben valami más is lehetne jó.

Mert lassan rájöttem, hogy egy tulajdonságunk egyszerre lehet az erősségünk és a nehézségünk forrása. Nem feltétlenül attól válik jobbá az életünk, ha megszabadulunk tőle, hanem attól, ha megtanuljuk,

mikor érdemes engedni belőle. Persze ezt leírni lényegesen könnyebb, mint megvalósítani.

Aki olvasta a lekésett vonataimról szóló történetemet, pontosan tudja, hogy még mindig előfordul, hogy egy meghiúsult terv miatt sértődötten üldögélek a képzeletbeli peronon, miközben egymás után indulnak a következő járatok, és az a bizonyos csigaházam sem tűnt el az életemből. Olykor még ma is olyan gyorsan vissza tudok húzódni bele, hogy egy valamirevaló csiga megirigyelhetné a teljesítményemet.

De van egy különbség, ma már egyre gyakrabban észreveszem, mit csinálok, és ha nem is azonnal, ha néha csak jó néhány környi duzzogás és belső vita után, de előbb-utóbb felteszem magamnak a kérdést:

biztos, hogy most is így szeretném folytatni?

Az elmúlt nyár különösen sok alkalmat adott erre. A házasságunkban olyan nehéz időszakot éltünk meg, amikor voltak pillanatok, hogy úgy gondoltam, harminc év alatt annyi sérelem, félreértés és fájdalom gyűlt össze közöttünk, hogy talán már csak az elválás jelenthet valódi változást. Amit egyszer elrontottunk, azt nem lehet helyrehozni, és talán mindkettőnknek könnyebb lenne, ha külön folytatnánk.

Aztán valamiért most nem ott kezdtem keresni a megoldást, ahol korábban valószínűleg kerestem volna. Nem azzal foglalkoztam először, hogy azUramnak miben kellene megváltoznia, hanem azzal, hogy én milyen vagyok ebben a kapcsolatban. Hogyan reagálok, amikor megbántanak? Mit teszek hozzá a vitáinkhoz? Milyen régi sérelmeket hordozok magamban, és hányszor fordul elő, hogy már nem is arra válaszolok, amit a másik éppen mondott, hanem mindarra, amit az elmúlt évek során hozzágondoltam?

Nem volt kellemes szembenézni ezekkel a kérdésekkel.

Sokkal egyszerűbb lett volna összeírni, mi mindent kellene a másiknak másként csinálnia. Abban, azt hiszem, meglehetősen gyorsan haladtam volna, csakhogy most először igazán érdekelt a saját részem is, és ahogyan magamat kezdtem másként látni, lassan azUramra is más szemmel néztem.

Nem azért, mert a fájdalmak eltűntek, vagy mert egyik napról a másikra mindenre magyarázatot találtam. Hanem mert megértettem, hogy harminc év alatt mindketten változtunk, és talán nem is az a kérdés, vissza tudunk-e találni ahhoz a két emberhez, akik valaha egymásba szerettek.

Hiszen már nem vagyunk ugyanazok.

Én sem szeretnék újra az a fiatal nő lenni, aki a kapcsolatunk elején voltam. Azóta éltem harminc évet, neveltem gyerekeket, örültem, csalódtam, tévedtem, tanultam, és olykor bizony olyan dolgokat is tettem vagy mondtam, amelyeket ma már másként tennék.

De szeretném újra előhívni magamból mindazt, amit akkor szeretni lehetett bennem. Azt a lelkesedést, játékosságot, figyelmet és szeretetet, amelyet a sok közös év alatt talán időnként háttérbe szorítottak a hétköznapok. és szeretném, ha közben az a nő is helyet kaphatna a kapcsolatunkban, akivé azóta váltam.

Nem tudom, hogyan alakul a történetünk. Nem tudom, sikerül-e mindazt megváltoztatnunk, amit szeretnénk. De ma már úgy gondolom, mielőtt végleg bezárnánk egy ajtót, talán érdemes megnézni, lehet-e még valami újat teremteni mögötte.

Hiszen két ember, aki harminc éve él együtt, már pontosan tudja, mivel tud fájdalmat okozni a másiknak. Milyen különös lenne, ha egyszer ezt a tudást arra kezdenénk használni, hogy éppen ezeket a fájdalmakat igyekezzünk elkerülni.

A múltat persze nem lehet kitörölni.

Olyan ez, mint amikor a falból kihúzunk egy régi szöget. A lyuk ott marad utána, és hiába szeretnénk, nem tehetünk úgy, mintha soha nem lett volna ott. De talán lehet egy kicsit csiszolni, javítani, újrafesteni. Nem azért, hogy letagadjuk a régi nyomokat, hanem hogy újra jó legyen abban a szobában élni. És ha egyszer mégis úgy döntünk, hogy külön folytatjuk, legalább tudni fogom, hogy megpróbáltam nem a régi beidegződéseim szerint dönteni.

Az elmúlt években egyébként is egyre többször érzem úgy, mintha valamiféle különös fészekrakó ösztön dolgozna bennem. Amikor egy kisbaba érkezésére készül a család, az édesanya egyszer csak elkezd mindent átnézni, kitakarítani, átrendezni. Olyasmit is észrevesz a lakásban, ami addig évekig nem zavarta. Más helyre kerülnek a bútorok, új színt kap egy fal, helyet kell teremteni annak, aki érkezik.

Valahogy így rendezgetem én is az életemet.

Csak nálam most nem egy új lakónak kell helyet készíteni, hanem önmagamnak. Átnézem a szokásaimat, a kapcsolataimat, a mindennapjaimat. Megvizsgálom, mi az, ami még jó nekem, és mi az, amit talán csak megszokásból cipelek tovább. Szeretnék több időt adni annak, ami örömet okoz, és kevesebbet annak, ami pusztán azért követel helyet magának, mert régen is így csináltam.

Ebben sokat segített a lassabb, tudatosabb élet felfedezése is. Nem úgy, hogy egyik napról a másikra mindent lelassítottam, és azóta békés mosollyal szemlélem a világot. Aki ismer, ezen most valószínűleg hangosan felnevetne. Inkább úgy, hogy 

elkezdtem másként gondolkodni az időmről.

Arról, hogy nem minden percet kell hasznosan eltölteni. Hogy a pihenés, egy séta, egy jó beszélgetés vagy egy közös biciklizés nem elveszi az időt a fontos dolgoktól, hanem maga is fontos dolog. És arról is, hogy nem kell minden nap végén bizonyítanom, mennyi mindent végeztem el ahhoz, hogy elégedett lehessek magammal.

Persze nem szeretném úgy beállítani az elmúlt éveket, mintha csupa szép felismerésből álltak volna. Voltak nehéz időszakok, veszteségek, csalódások és olyan döntések, amelyeket ma már biztosan másként hoznék meg. Ha valaki megkérdezné, mit csinálnék másként az eddigi életemben, bizonyára hosszan tudnék mesélni, de ahogyan most végiggondolom mindezt, egyre inkább arra jutok, hogy nem szeretném kitörölni a saját történetemet. Nem azért, mert minden jó volt, ami történt, egyáltalán nem.

Vannak fájdalmak, amelyeket soha nem fogok szép emlékként őrizni, és hibák, amelyekre ma sem vagyok büszke.

De ezek is hozzátartoznak az életemhez.

Talán éppen ez az egyik legfontosabb felismerésem: elfogadhatom a múltamat anélkül, hogy minden egyes döntésemmel egyetértenék. Megbocsáthatok magamnak bizonyos hibákat anélkül, hogy jelentéktelenné tenném őket. És megőrizhetem azt, amit szeretek magamban, miközben változtatok azon, ami már nem szolgál engem vagy azokat, akiket szeretek.

Amikor elkezdtem ezt az őszi sorozatot, még azt hittem, valahol útközben elveszítettem az Eredeti Judithot, és most meg kell keresnem. Azóta sokat gondolkodtam azon, milyen voltam régen, mi minden történt velem, hogyan reagáltam bizonyos helyzetekben, és mit szeretnék ma másként csinálni. Előkerültek régi sérelmek, rossz szokások, szerethető tulajdonságok, elengedett tervek és néhány olyan felismerés is, amelyre egyáltalán nem számítottam.

És közben rájöttem valamire, az Eredeti Judith nem tűnt el.

Ott volt minden új tervemben, minden gondosan elrendezett polcon, minden történetben, amelyet örömmel írtam meg. Ott volt akkor is, amikor makacsul ragaszkodtam valamihez, és akkor is, amikor végre képes voltam elengedni. Ott volt a csigaházamban, a lekésett vonatok mellett, és azon a nyári délutánon is, amikor félbehagytam a munkát, és elmentem biciklizni a fiammal.

Csak közben változott.

És most már nem szeretném visszafordítani az időt, hogy újra pontosan olyan legyek, mint régen. Inkább szeretném megtartani mindazt, amit szeretek magamban, és tovább tanulni azt, amiben még van hová fejlődnöm. Szeretném, ha a gondosságom megmaradna gondosságnak, de nem válna folytonos kötelességgé. Ha a terveim örömet adnának, de nem fosztanának meg a váratlan pillanatoktól. Ha a kapcsolataimban nemcsak a régi sebekre emlékeznék, hanem arra is, hogy talán még lehet valami újat építeni.

Ha megint elrontok valamit, ha megsértődöm, ha visszahúzódom a csigaházamba, vagy ha egy lekésett vonat miatt úgy döntök, hogy akkor már sehova sem megyek, szeretném majd egy kicsit türelmesebben szemlélni magamat. Végül is nem készült hozzá negyvenkét napos program, hogy mikorra kell tökéletesen megváltoznom, szerencsére.

Mert most, hogy lassan véget ér az elengedés hónapja, már nem azt érzem, hogy valakit vissza kell szereznem a múltamból. Inkább azt, hogy van még bennem hely annak a nőnek, akivé ezután válhatok.

A házban közben persze továbbra is akad tennivaló. Egy-két régi szög helyét még ki kell javítani, néhány bútort talán arrébb kell tolni, és biztosan lesz olyan sarok, amelyről csak később veszem észre, hogy már régóta nem szeretem úgy, ahogyan van.

De nem kell mindennel ma végeznem, és ha holnap Áki megint biciklizni hív, azt hiszem, már tudom, mit fogok válaszolni.

Az ablakok megvárnak.

Judithtól szeretettel