Amit biztosan tudok – És amit csak hozzágondolok

Van egy egészen jól berendezett kis csigaházam, ahová időnként visszavonulok, ha valami nagyon rosszul esik. Nem tudom, mások hogyan viselik, amikor megbántják őket, vagy amikor egy számukra fontos emberrel összekülönböznek, de én ilyenkor nem tartozom azok közé, akik azonnal leülnek, és higgadtan megbeszélik a történteket. 

Először bizony haragszom. 

A másikra, a helyzetre, néha az egész világra, és legszívesebben kiakasztanék egy táblát a csigaházam ajtajára, hogy egy darabig senki ne zavarjon.

Persze attól, hogy bezárkózom, a történtek még nem tűnnek el. Sőt, mintha odabent még nagyobb helyet kapnának. A haragom egy idő után csillapodik, én pedig lassan előbújok annyira, hogy elkezdjem végiggondolni, mi is történt valójában. Nem feltétlenül hagyom el a csigaházat, inkább csak résnyire nyitom az ajtaját, és nekilátok annak, amihez mindig is különös tehetségem volt: 

apró darabokra szedem az egész történetet.

Előveszem a mondatokat, a hangsúlyokat, a pillantásokat, azt is, amit kimondtunk, és persze azt is, amit nem. Megpróbálom összerakni az események sorrendjét, keresem az összefüggéseket, és néha egyetlen félmondaton is annyit időzöm, hogy a végén már magam sem tudom, eredetileg miért tulajdonítottam neki akkora jelentőséget. Ha valaki ilyenkor beleláthatna a fejembe, alighanem azt hinné, egy egész nyomozócsoport dolgozik odabent, jegyzőkönyvekkel, tanúvallomásokkal és legalább negyvenhat oldalnyi melléklettel. Pedig csak én vagyok, aki szeretné megérteni, hogyan romolhatott el valami, aminek egyáltalán nem így kellett volna történnie.

Régebben ennek a nyomozásnak szinte mindig ugyanaz volt a kiindulópontja: a másik ember.

Azt kerestem, ő hol hibázott, mivel bántott meg, és hogyan tehetett olyasmit, amiről tudhatta, hogy nekem fájni fog. Különösen nehezen viseltem, ha olyan emberrel kerültem konfliktusba, aki közel állt hozzám, hiszen róla azt feltételeztem, hogy ismer engem. Tudja, mi fontos nekem, mire vagyok érzékeny, melyik mondatával tud igazán megbántani. És ha mindezt tudja, mégis úgy viselkedik, ahogyan, akkor abban bizonyára van valami szándékosság.

Ma már látom, milyen könnyen el lehet indulni ezen az úton, és milyen messzire lehet jutni anélkül, hogy közben egyetlen kérdést is feltennénk a másiknak. 

Mert én bizony sokszor nem kérdeztem.

Egy elmaradt telefonhívásból, egy furcsa hangsúlyból, egy félreérthető mondatból egész történeteket építettem magamban. Elképzeltem, mire gondolhatott a másik, miért cselekedett úgy, ahogyan, és mit szeretett volna ezzel üzenni nekem. Aztán ezeket a feltételezéseket újra és újra végiggondoltam, míg végül olyan ismerőssé váltak, hogy már szinte tényként kezeltem őket.

Pedig attól, hogy valamit sokszor elmondunk magunknak, még nem biztos, hogy igaz.

Ez ma már egészen egyszerűnek tűnik, de régebben egyáltalán nem volt az. Amikor az ember megbántva érzi magát, a saját története különösen meggyőző tud lenni. Hiszen a fájdalom valódi, a csalódottság is az, és 

olyan könnyű összekeverni azt, amit érzünk, azzal, amit biztosan tudunk. 

Ha nekem fájt valami, abból szinte magától értetődően következett, hogy a másiknak tudnia kellett, mit tesz velem. Ha pedig tudta, akkor miért tette?

Így aztán nemcsak a történteket próbáltam megérteni, hanem a másik ember szándékait is, méghozzá nélküle.

És volt, hogy mire a végére értem ennek a belső beszélgetésnek, már nem is maradt bennem kíváncsiság arra, ő hogyan látta ugyanazt a helyzetet. Megvolt a magam válasza, levontam a következtetést, és inkább eltávolodtam. Néha annyira, hogy végül maga a kapcsolat is megszakadt.

Nem tudom, mi történt volna, ha akkor kérdezek. Lehet, hogy ugyanoda jutottunk volna, és az is lehet, hogy egészen másként alakul minden. De azt ma már tudom, hogy 

sok esetben esélyt sem adtam annak, hogy kiderüljön.

Az évek során azonban változott bennem valami. Nem tudnám megmondani, mikor kezdődött, és nem is emlékszem olyan pillanatra, amikor egyszer csak eldöntöttem, hogy mostantól másként fogok gondolkodni. Inkább lassan alakult át az, ahogyan a konfliktusok után magamhoz térek. A csigaházam megmaradt, a haragom sem tűnt el, és a nyomozócsoport is változatlan lelkesedéssel végzi a munkáját. Csak éppen más irányból kezdi a vizsgálatot.

Ma már először azt nézem meg, én hol hibáztam.

Visszagondolok a saját mondataimra, a hangsúlyomra, arra, hogyan reagáltam, és vajon lett volna-e jobb módja annak, hogy elmondjam, amit érzek. Lehetett volna egy kicsit több türelmem? Megkérdezhettem volna valamit, mielőtt megsértődöm? Nem vártam-e el a másiktól, hogy magától tudja, mire gondolok?És ha találok valamit, amit másként is tehettem volna, akkor rendszerint megjelenik bennem egy újabb, nagyon erős késztetés: 

helyre kellene hoznom.

Ez az a pont, ahol néha magammal is nehéz dűlőre jutnom. Mert attól, hogy felismerem a saját hibámat, hajlamos vagyok úgy érezni, az egész történet megoldása is az én feladatom. Mintha ha egyszer hozzájárultam ahhoz, hogy valami elromoljon, akkor nekem kellene megtalálnom a módját annak is, hogy újra működjön.

És itt kezdődik az a belső vívódás, amelyet a mai napig nem sikerült egészen kibogoznom.

Mert én sokszor valóban szeretném helyrehozni azt, ami elromlott. Ha fontos nekem valaki, nehezen viselem, hogy közöttünk maradjon valami kimondatlan, hogy egy beszélgetés rossz emlékké váljon, vagy hogy a korábbi közelség helyét lassan átvegye az udvarias távolságtartás. Szeretném megtalálni azt a mondatot, amellyel újra lehetne kezdeni, azt a pillanatot, amikor talán még visszafordítható valami, amit egyikünk sem így képzelt el.

Csakhogy a vágy, hogy helyrehozzak valamit, nem mindig jelenti azt, hogy képes is vagyok megtenni a szükséges lépést.

Van, amikor már pontosan tudom, mit szeretnék mondani, mégsem mondom ki. Máskor megteszem az első lépést, sőt néha a másodikat is. Próbálok közeledni, beszélgetni, visszatalálni valamihez, ami korábban természetes volt közöttünk. De ha azt érzem, hogy a másik nem nyit igazán, hogy csak látszólag közeledik, vagy hogy megint egyedül próbálom rendbe hozni azt, ami kettőnk között romlott el, bennem valami bezárul.

És olyankor újra ott találom magam a csigaházamban.

Csakhogy ez már nem ugyanaz a harag, amellyel az elején visszavonultam. Ebben már ott van a csalódottság, a fáradtság, és bizony néha a dac is. Az a makacs érzés, hogy én már próbáltam, most már igazán a másikon lenne a sor. Hogy ha neki is fontos a kapcsolatunk, akkor ő is megtehetne valamit érte.

Aztán telik az idő, és ahogyan egyre hosszabb lesz a hallgatás, úgy válik egyre nehezebbé elképzelni, hogyan lehetne újra beszélgetni. Eleinte még várok valamire, egy alkalomra, egy mondatra, egy apró jelre, hogy talán van értelme próbálkozni. Később már azon gondolkodom, nem telt-e el túl sok idő. Vajon mit lehetne mondani ennyi hallgatás után? Nem lenne-e furcsa újra előhozni azt, amit talán a másik már régen lezárt?

És egyszer csak eljutok oda, hogy inkább elengedem.

Legalábbis ezt mondom magamnak, mert az elengedés nem mindig olyan tiszta és megnyugtató érzés, mint amilyennek a róla szóló szép gondolatok alapján elképzelnénk. Van, hogy az ember nem azért enged el valakit, mert már nem fontos neki, hanem mert elfáradt a várakozásban, a gondolkodásban, a reménykedésben. Mert már nem tudja, mit tehetne még, vagy egyszerűen nem meri megtenni azt, amire talán még mindig vágyik. Aztán később eszébe jut a másik ember, egy közös emlék, egy régi beszélgetés, és egyszer csak ott van benne a kérdés: 

biztosan jól tettem?

Nálam ilyenkor néha még az is előfordul, hogy már szeretnék közeledni, de közben a saját makacsságomon sem tudok átlépni. Hiszen én egyszer már elengedtem, legalábbis azt mondtam magamnak, hogy elengedtem. Most akkor mégis visszamenjek? És mi van, ha megint ugyanoda jutunk?

Nem mondom, hogy különösebben büszke vagyok ezekre a belső párbeszédekre. De hozzám tartoznak, és azt hiszem, az elengedésről sem tudnék őszintén írni, ha ezt a részét kihagynám. Az utóbbi időben azonban van valami, ami egyre gyakrabban segít megállítani ezt a hosszú, sokszor fárasztó folyamatot. Egy egészen egyszerű kérdés, amelyet régebben ritkán tettem fel magamnak.

Mi az, amit biztosan tudok?

Amikor először kezdtem így vizsgálni a történteket, meglepett, mennyi mindenről derült ki, hogy valójában csak feltételezés.

Tudom, hogy a másik mondott valamit, ami rosszul esett. De biztosan tudom, miért mondta?

Tudom, hogy nem keresett. De tudom azt is, miért maradt el a hívása?

Tudom, hogy megpróbáltam közeledni, és nem azt a választ kaptam, amire számítottam. De biztosan tudom, hogy a másik csak színlelte a közeledést?

Lehet, hogy igen. Lehet, hogy pontosan jól érzékeltem a helyzetet. De az is lehet, hogy valamit nem látok, nem értek, vagy egyszerűen nem kérdeztem meg. És ma már szeretném ezt a lehetőséget is számításba venni.

Mert az érzéseim attól még valódiak, hogy a következtetéseim esetleg tévesek. 

Ha valami fájt, az fájt, és nem kell letagadnom csak azért, mert később kiderül, hogy a másik nem akart megbántani. Ugyanakkor a fájdalmam önmagában nem bizonyíték arra, hogy pontosan ismerem a másik szándékait.

Ez az a különbség, amelyet ma már igyekszem szem előtt tartani.

Nem szeretném többé úgy befejezni egy kapcsolat történetét, hogy közben talán soha nem is tudtam meg, mi történt valójában. Nem szeretném a saját feltételezéseimet olyan bizonyossággá formálni, amely mellett már nincs helye a másik ember válaszának. És azt sem szeretném, hogy a saját hibáim felismerése miatt automatikusan magamra vállaljam mindazt, amit ketten alakítottunk.

Mert lassan azt is meg kell tanulnom, hogy attól, hogy felismerem a saját részemet egy konfliktusban, még 

nem az én feladatom egyedül helyrehozni az egész kapcsolatot.

Ez a felismerés egyszerre megkönnyebbítő és nehéz. Megkönnyebbítő, mert levesz rólam valamit abból a felelősségből, amelyet olyan sokszor magamra vállalok. És nehéz, mert közben el kell fogadnom, hogy vannak dolgok, amelyeket bármennyire szeretnék, nem tudok egyedül megváltoztatni.

Lehet, hogy én már készen állok egy beszélgetésre, de a másik még nem. Lehet, hogy szeretném újrakezdeni, de ő már nem. És az is lehet, hogy mindketten szeretnénk, csak egyikünk sem tudja, hogyan kellene megtenni az első lépést. Régebben talán az ilyen helyzetekben is újabb és újabb magyarázatokat kerestem volna. Ma már inkább 

próbálom elfogadni, hogy nem minden kérdésre kapok választ, és nem minden kapcsolat történetét tudom úgy alakítani, ahogyan szeretném.

Persze nem mindig sikerül. Van, amikor még ma is hamarabb becsukom a csigaházam ajtaját, mint ahogyan szeretném, és olyan is, amikor már pontosan tudom, mit kellene megkérdeznem, mégsem teszem meg. Néha a haragom erősebb, néha a félelmem, máskor egyszerűen csak elfáradok abban, hogy újra és újra próbáljam megérteni ugyanazt a történetet.

De legalább már tudom, hogy nem kell minden gondolatomnak feltétlenül igazat adnom.

És talán ez az egyik legfontosabb változás bennem. Nem az, hogy többé nem sértődöm meg, nem haragszom, vagy mindig képes vagyok megtenni az első lépést, hanem hogy ma már megpróbálom megkülönböztetni a történteket attól, amit én magam gondolok hozzájuk.

Azt hiszem, sokáig az elengedést úgy képzeltem el, mint egy döntést, amelyet az ember meghoz, aztán valahogyan továbbmegy. Ma már nem vagyok ebben ennyire biztos. Mert vannak dolgok, amelyeket elengedünk, de még sokáig visszagondolunk rájuk, és vannak emberek, akiktől eltávolodunk, miközben egy részünk talán még mindig szeretné, ha másként alakult volna. És lehet, hogy nem is minden történetnek kell ugyanúgy végződnie.

Van, amit valóban el kell engedni. Van, amit talán még érdemes megpróbálni helyrehozni. És van, amiről csak akkor tudjuk eldönteni, melyik útra tartozik, ha előbb megkérdezzük azt, amit eddig inkább magunkban próbáltunk megfejteni.

Én legalábbis ma már szeretném megadni ezt az esélyt.

Nem biztos, hogy mindig lesz hozzá bátorságom. Nem biztos, hogy minden kérdésemre választ kapok, és azt sem tudhatom, hogy a másik ember ugyanúgy szeretné-e rendezni a kapcsolatunkat, mint én. De ha egyszer mégis el kell engednem valakit, szeretném tudni, hogy nem csupán egy olyan történettől búcsúztam el, amelynek a felét én magam írtam meg.

Mert lehet, hogy az elengedés néha nem is azzal kezdődik, hogy hátat fordítunk valakinek. Hanem azzal, hogy egy pillanatra félretesszük mindazt, amit biztosnak hittünk róla, és megkérdezzük:

Mi történt valójában?

És ha már tudjuk a választ, talán azt is könnyebb lesz eldönteni, mit szeretnénk még megjavítani, és mit kell végre elengednünk.