Köszi, ugye milyen ügyes vagyok?

Van egy szokásom, amelyről eddig nemigen beszéltem senkinek, bár ha jobban belegondolok, talán nem is olyan különös. Amikor átrendezek egy szobát, új hangulatot teremtek néhány kiegészítővel, vagy végre sikerül megvalósítanom valamit, amit már régóta dédelgettem, az elkövetkező napokban időnként csak azért megyek be oda, hogy gyönyörködjek benne.

Nem keresek semmit, nem felejtettem ott a telefonomat, és még csak nem is akarok újabb változtatásokat végezni. Egyszerűen megállok az ajtóban, körülnézek, és elégedetten megállapítom, hogy ez bizony nagyon jól sikerült.

Másnap újra bemegyek. Harmadnap is. Néha még le is ülök egy kicsit, hogy más szögből is megszemlélhessem az eredményt. Ha valaki ilyenkor megkérdezné, mit csinálok, valószínűleg azt válaszolnám, hogy semmit, csak megnézem, milyen ügyes voltam.

Mert miért is ne?

Ha már annyi időt töltöttem azzal, hogy kitaláljam, megtervezzem és megvalósítsam, legalább én hadd gyönyörködjek benne! Ráadásul ez a szokásom még mindig sokkal kellemesebb a család számára, mint a korábbi változata. Régebben ugyanis nem elégedtem meg azzal, hogy én gyönyörködöm a munkámban. Szerettem volna, ha mások is észreveszik, milyen ügyes voltam, lehetőleg azonnal, külön felszólítás nélkül, kellő lelkesedéssel. Aki pedig elmulasztotta a megfelelő pillanatot, az könnyen egy olyan családi diplomáciai helyzet közepén találhatta magát, amelyről belépéskor még csak nem is sejtette, hogy kialakulhat.

De erről majd később, mert a régi Judith viselkedésének részletes elemzéséhez valószínűleg külön vizsgálóbizottságra lenne szükség. És ha valamit megtanultam az elmúlt években, az éppen az, hogy nem kell minden örömteli pillanat végén összehívni egyet. Egyelőre maradjunk annál, hogy szeretek gyönyörködni abban, amit létrehoztam.

Persze ennek a nagy szerelemnek általában van egy érdekes tulajdonsága: néhány nap múlva egészen hétköznapivá válik. A szoba ugyanúgy néz ki, a kiegészítők ugyanott vannak, és én továbbra is szeretem az összhatást, de már nem állok meg minden alkalommal az ajtóban. Egyszerűen bemegyek, teszem a dolgomat, és észre sem veszem, hogy az újdonság varázsa lassan beleolvadt a mindennapokba. Aztán előfordul, hogy hónapokkal később egyszer csak megint rácsodálkozom. Megállok, körülnézek, és arra gondolok: hát ez tényleg milyen klassz lett! Ilyenkor már nem üldögélek ott fél órát a saját teljesítményem társaságában, de az a néhány elégedett pillanat ugyanolyan jólesik.

Pedig nem is feltétlenül akkor vagyok a legboldogabb, amikor elkészül valami. Sőt, még csak nem is abban a pillanatban, amikor megszületik az ötlet. Az igazi izgalom akkor kezdődik, amikor egyszer csak fantáziát látok benne.

Lehet, hogy meglátok egy képet, elolvasok egy gondolatot, vagy eszembe jut valami, amivel elsőre még nem is tudom, mit kezdhetnék. Aztán elkezdek keresgélni, olvasgatni, képeket nézegetni, információkat gyűjteni, és ahogy egyik gondolat hozza a másikat, lassan kirajzolódik előttem valami, ami az elején még egyáltalán nem létezett.

Na, ez az én világom!

Amikor még minden lehetséges, amikor egy apró ötletből valami egészen más is születhet, mint amit eredetileg elképzeltem, és amikor már nem az érdekel, mások mit csináltak ugyanebből, hanem az, hogy én mit tudnék kihozni belőle.

A blogom építgetése például remek terepe ennek a szenvedélyemnek. Néha egészen ártatlan szándékkal ülök le a számítógép elé. Eszembe jut egy téma, amelyből szeretnék írni egy cikket. Egyetlen cikket, hangsúlyozom. Aztán elkezdek utánanézni, és kiderül, hogy ehhez tulajdonképpen nagyon jól illene még három másik írás. Azokat össze lehetne kapcsolni egy gyűjtőoldallal, amelyhez természetesen készülhetnének külön Pinterest-képek is, és ha már így belelendültünk, talán egy egész sorozatot is érdemes lenne felépíteni.

Mire végzek, az eredeti kis ötletből komplett vállalkozás lett. Ha az ötleteimnek lenne saját érdekképviseletük, valószínűleg már rég panaszt tettek volna ellenem, amiért egyiküket sem hagyom meg abban a szerény formában, amelyben megszülettek, de én közben olyan boldog vagyok! Szeretem látni, ahogy a különálló részletek összeállnak, ahogy egy gondolatból újabb gondolat születik, és ahogy lassan felépül valami, amiről az elején még én sem tudtam, milyen lesz.

Ugyanez történik, amikor tortát sütök. Képes vagyok hosszasan tervezgetni, milyen legyen, hogyan díszítsem, melyik szín, forma vagy apró részlet illene hozzá a legjobban. Aztán elkészítem, és amikor végre ott áll előttem, elégedetten nézegetem.

Hogy eszem-e belőle? Nem feltétlenül. Tudom, ez egy torta esetében kissé meghökkentő hozzáállás, de én néha tényleg jobban szeretem elkészíteni, mint megenni. A torta persze erről mit sem sejt. Ő valószínűleg egészen más jövőt képzelt magának.

Számomra azonban az öröm jelentős része addigra már megtörtént. Ott volt a tervezésben, a készítésben, a díszítésben, abban, ahogyan a fejemben élő elképzelés lassan valósággá vált. És amikor elkészülök, egy ideig boldogan gyönyörködöm benne, aztán egyszer csak megjelenik egy újabb ötlet.

Na, ilyenkor szokott megszólalni bennem az a bizonyos másik hang. Mert én alapvetően rendszerető, alapos, tervezgetős ember vagyok. Szeretem, ha a dolgoknak megvan a maguk helye, ha átlátom, mi következik, és ha valamit elkezdek, azt rendesen meg is csinálom. Nem szívesen hagyok magam után félkész dolgokat.

Csakhogy mindezek mellett van bennem egy másik Judith is, aki a legkevésbé sem tartja tiszteletben a gondosan összeállított terveimet, ha közben meglát valami izgalmasabbat. A rendszerető Judith ilyenkor emlékeztet rá, hogy az előző projekten még lenne mit szépíteni, néhány részletet ki kellene dolgozni, és különben is, a már elkészült dolgokat gondozni kell. Az alkotó Judith pedig bólogat, teljesen egyetért, majd azt mondja:

– Persze, mindjárt. Csak ezt az egy dolgot még megnézem.

Ez a mondat nálam körülbelül annyira megbízható, mint amikor valaki azt ígéri, hogy csak öt percre ül le az internet elé. Mire a rendszerető Judith észbe kap, az alkotó Judith már három új témát kutat, képeket gyűjt, és valószínűleg készített egy tervet is arról, hogyan lehetne az egészet továbbfejleszteni.

Néha bizony lelkiismeret-furdalásom van emiatt, hiszen az előzővel még nem végeztem igazán, mégis valami új felé húz a kíváncsiságom. Ilyenkor aztán megpróbálom meggyőzni magam, hogy előbb be kellene fejeznem, amit elkezdtem, miközben pontosan érzem, hogy a lelkesedésem már máshol jár.

Sokáig azt hittem, ezen feltétlenül változtatnom kellene. Ma már inkább azon gondolkodom, hogyan lehetne úgy együtt élnem ezzel a kétféle természetemmel, hogy egyik se érezze magát állandóan háttérbe szorítva, mert a gondosságomat szeretem, a rendszeretetemet is. De azt a belső tüzet sem szeretném elveszíteni, amely újra meg újra alkotásra ösztönöz.

És ha már az alkotás öröménél tartunk, van valami, amit nem hagyhatok ki ebből a történetből. Régebben ugyanis az alkotásaimmal kapcsolatban volt egy meglehetősen kellemetlen szokásom. Szerettem volna, ha mások is észreveszik, amit létrehoztam. Ez önmagában még nem hangzik különösebben súlyosnak, hiszen ki ne örülne egy kedves dicséretnek? Csakhogy én nem egyszerűen örültem volna neki. Én időnként el is vártam.

Képzeljük el a helyzetet. Napokig tervezgetek, keresgélek, válogatok, majd átrendezem a nappalit. Minden apró részlet a helyére kerül, én elégedetten körülnézek, aztán megérkezik a család. Belépnek, leülnek, beszélgetnek, teszik a dolgukat, és nem szólnak semmit. Én pedig először csak várok, aztán még egy kicsit. Majd elkezdek gyanakodni. Mert azt még csak-csak el tudtam volna fogadni, hogy valakinek nem tetszik az új elrendezés. Na de hogy észre sem veszi? Hát azt már ne mondja nekem senki! Hiszen ott van az orra előtt! Mivel számomra teljesen elképzelhetetlen volt, hogy valaki valóban nem figyelt fel a változásra, hamar megszületett a következtetés: ezek bizony szándékosan hallgatnak.

Ma már látom, milyen érdekes gondolatmenet volt ez. Amit biztosan tudtam, az mindössze annyi volt, hogy nem szóltak semmit. Hogy miért, arról fogalmam sem volt. De ez a kis hiányosság akkoriban egyáltalán nem zavart abban, hogy meglehetősen határozott véleményt alakítsak ki a helyzetről. Sőt, ha továbbra sem érkezett megjegyzés, fejben már össze is ült a rendkívüli családi vizsgálóbizottság. A napirendi pont természetesen a nappali átrendezésének feltűnő és megmagyarázhatatlan mellőzése volt. A bizottság elnöke én voltam, a bizonyítékokat én gyűjtöttem össze, és a végső következtetést is én vontam le. A többieknek igazából esélyük sem volt.

Mert ha nem dicsértek meg, megsértődtem, amiért szándékosan hallgatnak. Ha pedig némi duzzogás, sértődés vagy családi diplomáciai válság után végre megdicsértek, akkor azon kezdtem gondolkodni, hogy ezt nyilván csak azért mondják, mert nem akarnak újabb hisztit. Hát könyörgöm, ezeknek az embereknek tényleg nem lehetett könnyű dolguk!

Ráadásul mindezt egy olyan nő mellett kellett volna hibátlanul teljesíteniük, aki egyébként imádja a pontos szabályokat, a jól működő rendszereket és az átlátható folyamatokat, de arról természetesen semmiféle használati útmutatót nem adott ki, hogy mikor, milyen formában és mekkora lelkesedéssel kellene megdicsérni. A dicséretnek ugyanis nálam meglehetősen szűk időablaka volt. Ha túl későn érkezett, már gyanúsnak számított, ha pedig egyáltalán nem érkezett meg, akkor abból hosszabb belső vizsgálat következett.

Ma már jókat tudok nevetni ezen, de akkoriban bizony nem volt ennyire mulatságos, mert a sértődés mögött valódi csalódottság volt. Én nem csupán egy átrendezett szobát láttam magam előtt, hanem mindazt az időt, figyelmet, lelkesedést és örömöt, amelyet a létrehozásába fektettem. És amikor mások észrevétlenül átsétáltak rajta, valahogy úgy éreztem, mintha mindebből semmit sem látnának.

Persze ma már tudom, hogy attól, hogy valaki nem veszi észre az új párnákat, még nem feltétlenül közömbös irántam, és az sem biztos, hogy titokban összeesküvést szervezett a lakberendezési törekvéseim ellen, de akkoriban ezt még nem tudtam ilyen könnyedén kezelni. Sokszor megtörtént ugyanaz, és egy idő után egyszerűen hozzászoktam a csalódáshoz. Eleinte fájt, aztán egyre kevésbé, míg végül szinte immunissá váltam rá.

Ez most, ahogy visszagondolok rá, talán az egész történet egyik legszomorúbb része, mert először nem azt tanultam meg, hogyan örüljek mások elismerése nélkül, hanem azt, hogyan viseljem el az elmaradását. A kettő pedig egyáltalán nem ugyanaz.

Lehet úgy hozzászokni valamihez, hogy közben az ember egy kicsit bezárja magában azt a részt, amelyik korábban még reménykedett. Már nem vár olyan sokat, nem csalódik akkorát, de ettől még nem feltétlenül lesz boldogabb. Nálam azonban idővel történt valami más is. Egyszer csak elkezdtem sajnálni azt a sok örömöt, amelyet addig olyan könnyen hagytam elrontani.

Mert gondoljunk csak bele! Napokig boldogan tervezgetek valamit, keresgélek, alkotok, alakítok, és közben annyi jó pillanatot élek át. Aztán elkészülök, elégedetten körülnézek, majd egyetlen elmaradt mondat miatt úgy döntök, hogy mostantól csalódott leszek. Hát miért? Mintha napokig sütnék egy gyönyörű tortát, aztán amikor senki nem mondja, milyen szép, én magam borítanám bele a kukába. Na, azért álljon már meg a menet! Az a torta attól még gyönyörű! És különben is, lehet, hogy én még enni sem akartam belőle.

Lassan elkezdtem másként tekinteni az egészre.

Arra gondoltam, hogy ha már ennyi örömet adott maga az alkotás, akkor nem hagyhatom, hogy a végén csalódás legyen belőle. Mert ha újra meg újra így történik, előbb-utóbb talán már a következő ötlethez sem lesz kedvem, és éppen azt veszítem el, amit annyira szeretek.

A kíváncsiságomat. A lelkesedésemet. A tervezgetés örömét.

Azt a belső tüzet, amely miatt néha egyetlen cikkből nyolc másikat csinálok, és amelynek köszönhetően időnként csak azért megyek be egy szobába, hogy megnézzem, milyen szépet alkottam.

Úgyhogy megtanultam csendesen örülni.

Nem egyik napról a másikra, nem valamilyen tudatosan összeállított önfejlesztő program segítségével, és természetesen még egy valamirevaló táblázatot sem készítettem hozzá, ami az én esetemben már önmagában figyelemre méltó teljesítmény. Egyszerűen csak egyre kevésbé engedtem, hogy mások hallgatása elvegye a saját elégedettségemet.

Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem is vagyok csalódott. Ha elkészültem valamivel, örültem neki, ha valaki észrevette, annak is, ha nem, akkor sem történt semmi különös. Itt következett be az a változás, amelyet ma már talán a legjobban szeretek az egészben, mert régebben, amikor végre sikerült valahogyan kierőszakolnom az elismerést, már nem tudtam örülni neki. Gyanakodtam, mérlegeltem, és próbáltam kitalálni, vajon valóban őszinte-e. Ma viszont, ha valaki megdicséri, amit csináltam, boldogan mosolygok, és azt mondom:

– Köszi, ugye milyen ügyes vagyok?

És tényleg örülök.

Nem azért, mert már nem számít, mit gondolnak mások. Dehogynem számít! Jólesik egy kedves szó, egy elismerő pillantás, az őszinte érdeklődés. Szeretem, ha valaki velem együtt örül annak, amit létrehoztam, csak már nem kell megvárnom, hogy ő vegye észre először.

Milyen furcsa, hogy éppen akkor lett könnyebb elfogadnom a dicséretet, amikor már nem volt szükségem rá ahhoz, hogy elégedett legyek. Régen annyira szerettem volna hallani, hogy ügyes vagyok, hogy mire végre kimondták, már nem tudtam elhinni. Ma pedig előbb magamnak mondom, és ha valaki más is hozzáteszi, annál jobb.

Persze az élet többi területén ez nem mindig ilyen egyszerű. Egy munkahelyen például az ember joggal várhatja el, hogy a munkáját megbecsüljék, és nem lehet mindent azzal elintézni, hogy legalább szereti, amit csinál. Az elismerésnek, a tisztességes fizetésnek és a méltányos bánásmódnak ott nagyon is megvan a maga helye, de abban, amit a saját örömömre hozok létre, ma már szeretném megőrizni a szabadságomat. Azt, hogy ne kelljen minden alkalommal mások visszajelzésétől függővé tennem, mennyit ér nekem az, amit csináltam, és azt is, hogy néha egyszerűen csak alkothassak.

Süthessek egy tortát, amelyből talán nem is eszem, átrendezhessek egy szobát, amelybe aztán napokig visszajárok gyönyörködni, felépíthessek egy újabb kis világot a blogomban, akkor is, ha közben már tudom, hogy a gondozásához később talán kevesebb kedvem lesz, mint a megteremtéséhez.

Nem szeretném letagadni, hogy ez utóbbi néha még mindig okoz némi lelkiismeret-furdalást. Mert a rendszerető Judith ma is itt él bennem, és időnként egészen jogosan emlékeztet rá, hogy a már elkészült dolgokkal is törődni kellene, de az alkotó Judith is itt van, a maga végtelen kíváncsiságával, ötleteivel és azzal a különös képességével, hogy egyetlen apró gondolatból képes egész kis világot építeni. Azt hiszem, ma már egyiküket sem szeretném elhallgattatni, inkább próbálom megtanulni, mikor melyikükre hallgassak. Mert nem minden új ötlet fontosabb a réginél, és nem minden félbehagyott tervet kell feltétlenül továbbépíteni. Van, ami megérdemli, hogy visszatérjek hozzá, és van, aminek talán éppen az volt a szerepe, hogy a megszületésével örömet adjon.

Nem tudom, sikerül-e valaha tökéletes egyensúlyt találnom ebben, bár ha ismerem magamat, előbb-utóbb valószínűleg készítek hozzá egy rendszert, lehetőleg táblázattal. Aztán meglátok valami érdekeset, és a táblázat egy időre magára marad.

De talán már ez sem akkora tragédia, mert közben egyre inkább megértem, hogy az alkotás öröme nem mindig az elkészült műben lakik. Néha a keresgélésben, a tervezgetésben, a lehetőségek felfedezésében, abban a pillanatban, amikor valami először kezd alakot ölteni a képzeletemben. Máskor az elkészülés utáni napokban, amikor újra meg újra visszajárok gyönyörködni benne. Néha pedig hónapokkal később, amikor már rég megszoktam, amit létrehoztam, de egy váratlan pillanatban újra meglátom benne mindazt, amit annak idején annyira szerettem.

Az öröm nem tűnt el, csak közben másféle lett. Mostanában, amikor elkészülök valamivel, és elégedetten körülnézek, már nem várom feszülten, hogy ki veszi észre először. Nem kezdem el fejben összehívni a családi vizsgálóbizottságot, és nem számolom, hány nap telt el az utolsó lehetséges dicséret időpontja óta. Egyszerűen örülök. Lehet, hogy főzök egy kávét, leülök egy kicsit, és gyönyörködöm abban, amit létrehoztam, aztán persze előbb-utóbb eszembe jut valami új. Mert azért ne várjuk, hogy mostantól hosszú hetekig elégedetten üldögéljek egyetlen elkészült alkotásom mellett.

Az alkotókedvemmel ugyanis nem kötöttem ilyen megállapodást.

Ha valaki közben belép, körülnéz, majd megjegyzi, milyen szép lett minden, valószínűleg ugyanazt fogom mondani, amit mostanában mindig:

– Köszi, ugye milyen ügyes vagyok? – aztán nevetek egyet.

Mert régen azt vártam, hogy mások vegyék észre, milyen szépet alkottam; ma már én veszem észre először. És tudjátok, mi ebben a legjobb? Hogy így akkor is van, aki örül velem, ha éppen senki más nem jár arra.