Hazatérés este – Hogyan szeretném befejezni a napomat?

Van egy időszaka a napomnak, amelynek szinte mindig ugyanaz a ritmusa. Nem a reggel, pedig azt is nagyon szeretem, hanem a délután, amikor lassan elindulok az este felé.

Három és négy óra között rendszerint már úton vagyok Pest felé. Megyek Ákosért az iskolába, ahogyan szinte minden tanítási napon. Ismerem az útvonalat, a forgalmat, a délutáni városnak azt a nyüzsgését, amelyben mindenki igyekszik valahová. Van, aki hazafelé tart, más még csak most indul elintézni valamit, én pedig megyek a fiamért, hogy aztán együtt induljunk haza.

Áki ilyenkor többnyire nagyon fáradt. Egy hosszú iskolai nap után nem is csodálom, hogy amikor hazaérünk, leginkább arra vágyik, hogy egy kicsit békén hagyja a világ. Kell neki az a kis idő, amíg átáll az iskolai nyüzsgésből az otthoni nyugalomba.

Én addig megmelegítem az ebédjét, megterítek, és végre én is leülök enni.

Szeretem ezt a délutáni hazatérést. Nem azért, mert ilyenkor hirtelen minden elcsendesedik, hiszen nálunk általában még jó néhány dolog történik estig. Inkább azért, mert ettől a pillanattól kezdve már nem kifelé figyelek annyira. Nem kell sehova indulnom, nem vár rám újabb út. Itthon vagyunk, és lassan mindenki megtalálja a maga helyét a nap hátralévő részében.

Persze az én délutánom ezzel még korántsem ér véget.

Mindig akad valami, amivel foglalkozhatok. Egy kis vasalás, néhány elmaradt házimunka, vagy éppen valami, amivel szebbé, otthonosabbá tehetem a lakást. Szeretem csinosítgatni az otthonunkat. Van abban valami különös örömöm, amikor egy apró változtatástól egészen más hangulata lesz egy saroknak, egy asztalnak vagy akár egy egész szobának.

Máskor Ákival tanulunk. Tizenhét éves, lassan már a felnőttélet küszöbén áll, mégis van valami, ami megmaradt a régebbi évekből: ha dolgozatra készül, ma is szereti, ha kikérdezem a tananyagot. Én pedig örömmel teszem, olyan természetes része lett ez az életünknek, hogy néha eszembe sem jut, milyen sokat változott közben minden más. Már nem az a kisfiú, akinek egykor a leckéjét ellenőriztem, és aki mellett ott ültem, amíg elkészült a házi feladatával. Most már sok mindent önállóan intéz, mégis jó érzés, hogy ebben az apróságban időnként még szüksége van rám.

Aztán valamikor közben megérkezik azUram is. Neki is tálalom a vacsorát, beszélgetünk néhány szót, és közben én már észrevétlenül elkezdem estére hangolni a lakást.

Nem tudom pontosan megmondani, mikor alakult ki bennem ez a szokás, de nagyon szeretem, amikor a nappali fényeket lassan felváltják a melegebb, szelídebb fények. Meggyújtok egy gyertyát, felkapcsolok néhány hangulatlámpát, itt-ott egy mécses is fényt kap. Nem kell hozzá különleges alkalom, vendégség vagy ünnep. Egy teljesen átlagos hétköznap este is megérdemli, hogy szép legyen.

Ahogy ősszel egyre korábban sötétedik, ennek különösen örülök. A lakásnak egészen más arca lesz ilyenkor. Ugyanazok a bútorok, ugyanazok a szobák, amelyekben napközben jövünk-megyünk, mégis mintha a lágy fényekkel együtt az egész otthonunk egy kicsit megpihenne.

Én pedig közben tovább teszek-veszek, mert van még egy szokásom, amelyhez ragaszkodom: szeretem előkészíteni a másnap reggelt. Ákos minden nap körülbelül két liter teát visz magával az iskolába, ezért este már gondoskodom róla, hogy reggel ne ezzel kelljen kapkodni. Ha másnap frissen sült croissant-t szeretnék készíteni reggelire, annak is előkészítem, amit lehet.

Lehet, hogy valakinek furcsának tűnik, hogy amikor már vége felé jár a nap, én még a következő reggel teendőivel foglalkozom. Pedig nekem ez éppen a nyugalomról szól. Szeretem a reggeleimet. Szeretem, ha nem kell az első pillanattól kezdve sietnem, ha van időm a kávémra, a gondolataimra, arra a néhány csöndes percre, amikor a ház még csak ébredezik, és pontosan tudom, mennyit számít, ha előző este már elintéztem néhány apróságot.

Régebben talán azért készítettem volna elő mindent, mert úgy éreztem, nem maradhat el semmi, most inkább azért teszem, mert jólesik tudni, hogy másnap reggel könnyebb lesz. Milyen érdekes, hogy ugyanaz a mozdulat mennyire mást jelenthet attól függően, mi van mögötte.

Valamikor hét óra körül aztán többnyire végzek mindazzal, amit arra a napra szántam, persze nem feltétlenül mindennel, amit el lehetne végezni. Egy otthonban mindig akadna még valami, de már nem érzem úgy, hogy minden apróságot be kell fejeznem, mielőtt megengedhetem magamnak a pihenést.

Ami belefért, belefért. A többi megvár.

Ilyenkor még leülünk egy kicsit azUrammal a nappaliban. Beszélgetünk, elmesélünk egymásnak ezt-azt a napunkból. Nem mindig történik valami különleges, amiről hosszasan lehetne mesélni, de talán éppen ettől jó ez a kis esti együttlét, hogy nem kell hozzá semmilyen program, egyszerűen csak ott vagyunk egymás mellett.

Aztán nyolc óra körül elérkezik az a pillanat, amelyet talán a legjobban szeretek az egész napban, visszavonulok a hálószobába. Már itt is megvannak a magam kis szokásai. Felkapcsolom a hangulatfényeket, meggyújtok egy gyertyát, és bebújok az ágyba a könyvemmel, és ez nekem nem egyszerűen az este kezdete.

Ez a napom fénypontja.

Olyan jólesik végre elnyújtózni a takaró alatt, magam köré húzni a paplant, és érezni, hogy most már valóban nincs semmi dolgom. Nyitott ablak mellett szeretek aludni, ezért ősszel, amikor már hűvösek az esték, rendszerint egészen nyakig betakarózom. Szeretem ezt az ellentétet: odakint a hűvös levegő, idebent a paplan puha melege, körülöttem a lágy fények.

És a könyvem.

Legalább tíz oldalt mindennap elolvasok, van, amikor többet is, máskor már ennyi után érzem, hogy lassan elnehezednek a szemhéjaim. Nem verseny ez, nem is egy újabb teljesítendő feladat, egyszerűen hozzátartozik az estéimhez, ahogyan a reggeleimhez a kávé.

Szeretem, hogy ilyenkor egy időre kiléphetek a saját napomból, és beléphetek valaki más történetébe. Olyan emberekkel találkozhatok, akiket soha nem ismertem, olyan helyekre juthatok el, ahol talán sosem jártam. Néha egyetlen mondatnál megállok, visszaolvasom, és még egy kicsit elidőzöm rajta, máskor egyszerűen csak olvasok, amíg jólesik.

Amikor aztán leteszem a könyvet, még nem alszom el rögtön. Van egy utolsó, csendes része az estémnek, amelyhez nem kell semmi más, csak néhány perc magammal.

Végiggondolom a napomat.

Nem úgy, mint régen, amikor hajlamos voltam elsősorban azt számba venni, mi maradt el, mit kellett volna még elintéznem, mivel nem készültem el, most inkább azt keresem, mi volt benne jó.

Egy kellemes beszélgetés. Valami, amit sikerült megoldanom. Egy apró öröm, amely mellett napközben talán majdnem elmentem. Egy pillanat, amikor jó volt otthon lenni, együtt lenni, vagy éppen egyedül lenni a gondolataimmal.

Hálát adok ezekért.

Nem azért, mert minden napom tökéletes, és nem is azért, mert minden este könnyű megtalálni benne a szépet. Vannak fárasztóbb napok, vannak bosszúságok, félresikerült tervek, és persze olyan dolgok is, amelyek miatt még lefekvéskor jár az ember feje, de valahogy jólesik úgy befejezni a napot, hogy nem csak a hiányosságait viszem magammal az álomba.

Aztán, mert ilyen vagyok, előbb-utóbb a holnapon kezdek gondolkodni. Mit szeretnék csinálni? Mivel lenne jó kezdeni a reggelt? Mire szeretnék időt szakítani? Néha egy új ötlet is eszembe jut, máskor csak sorra veszem magamban a következő nap néhány teendőjét.

Régebben ezekből a gondolatokból könnyen hosszú, szigorú listák lettek volna. Most már inkább csak lehetőségeket látok bennük. Tudom, hogy nem kell mindennek beleférnie, és attól sem lesz rosszabb egy nap, ha valami végül holnaputánra marad. A gondolataim közben lassan elcsendesednek. Talán még megfordul a fejemben valami, amit reggel szeretnék megcsinálni, de mire igazán végiggondolhatnám, rendszerint már el is alszom.

És ha most visszagondolok arra, hogyan telnek a délutánjaim és az estéim, rájövök, hogy a hazatérés számomra sokkal többet jelent annál, mint amikor Ákival befordulunk a ház elé, és belépünk az ajtón.

Hiszen utána még órákig történik az élet. Ebédet melegítek, vasalok, rendezkedem, tanulunk, vacsorát tálalok, teát készítek, előkészítem a reggelit. Közben beszélgetünk, jövünk-megyünk, és lassan kigyúlnak körülöttünk az esti fények.

Aztán egyszer csak én is megérkezem.

Oda, ahol már nem kell hasznosnak lennem, nem kell senkiről gondoskodnom, nem kell semmit befejeznem. Ahol elég, ha bebújok a paplan alá, kinyitom a könyvemet, és élvezem azt az órát, amelyet annyira szeretek.

Talán ezért fontos nekem ez az esti ritmus, mert nem szeretném, ha a napjaim egyszerűen csak elfogynának a teendők között. Szeretném érezni, hogy a végükön nekem is jut valami, amit igazán várok.

Egy kis melegség. Egy jó könyv. A nyitott ablakon át érkező hűvös levegő, és az a megnyugtató tudat, hogy ma már nem kell többet tennem.

A holnapnak is lesz reggele. Ennek a napnak pedig most már lehet estéje.

Mára elég.