Amikor lekésem a saját vonatomat

Van egy különös tulajdonságom. Ha lekésem a vonatomat, nem biztos, hogy felszállok a következőre. Akkor sem, ha ugyanoda visz, ahová eredetileg indultam.

Persze most nem valódi vonatokról beszélek, bár ahogy ismerem magam, egy ilyen helyzetben sem lennék feltétlenül mintautas. Azokról a terveimről van szó, amelyeket olyan nagy lelkesedéssel találok ki, hogy fejben már szinte meg is valósítottam őket, mire egyáltalán hozzákezdenék. Megvan a menetrend, az indulás időpontja, az útvonal, néha még azt is pontosan tudom, milyen érzés lesz majd megérkezni.

Aztán az élet egyszer csak közbeszól, és én lemaradok a saját indulásomról.

És tudjátok, mi ebben a legfurcsább? Hogy ilyenkor sokszor nem az bosszant a legjobban, hogy később érek célba, hanem az, hogy már nem úgy fogok megérkezni, ahogyan elképzeltem. Ettől pedig néha annyira elmegy a kedvem az egésztől, hogy inkább haza sem indulnék. Mármint képletesen, mert a valóságban rendszerint éppen otthon ülök, sértődötten, a saját csigaházamban.

Pedig nem voltam mindig ilyen. Régebben sokkal rosszabb voltam.

Ha valamit elterveztem, ahhoz az utolsó csepp véremig ragaszkodtam. Nem számított, hogy közbejött valami, hogy elfáradtam, vagy hogy az eredeti elképzelésem időközben teljesen életszerűtlenné vált. Ha reggel eldöntöttem, hogy aznap befejezek egy munkát, akkor azt bizony be is akartam fejezni. Olykor még az sem zavart, ha emiatt fél éjszaka ébren kellett maradnom.

Illetve dehogynem zavart. Csak éppen sokkal jobban zavart volna, ha másnapra marad.

Ma már kissé megmosolyogtat az a régi elszántságom. Mintha valami láthatatlan hatóság ellenőrizte volna, hogy teljesítettem-e a saját magamnak kiadott feladatokat. Pedig senki nem kérte számon rajtam, és valószínűleg észre sem vette volna, ha egy munkával csak másnap készülök el. Én viszont pontosan tudtam, hogy mit terveztem, és ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy ne hagyjam magam békén.

Az évek során szerencsére sokat változtam. Ma már nem akarok minden napba annyi feladatot belezsúfolni, amennyit csak elbírok, és azt is megtanultam, hogy egy félbehagyott munka nem feltétlenül kudarc. Ha valami közbejön, könnyebben átrendezem a napomat, és egyre ritkábban érzem úgy, hogy az elhalasztott teendőkkel együtt az egész napom is kárba veszett.

Jó érzés volt rájönni, hogy nem kell mindig versenyt futnom a saját elképzeléseimmel. Csakhogy ez a nagyfokú rugalmasságom időnként egészen váratlanul szabadságra megy.

Különösen akkor, amikor valami olyasmit tervezek, ami igazán fontos nekem, amibe már jó előre beleéltem magam, és amihez nemcsak feladatok, hanem érzések is kapcsolódnak. És bár most egy blogos történeten keresztül szeretném elmesélni mindezt, ez a furcsa működésem korántsem csak az alkotásaimra jellemző. Az életem más területein is előfordul, hogy valamit annyira pontosan elképzelek, hogy amikor a valóság másként alakul, nem egyszerűen csalódott leszek, hanem egy időre az egészhez elveszítem a kedvemet.

Pedig lehet, hogy maga a lehetőség továbbra is ott van előttem. Csak már nem abban a formában, amelybe én előzőleg beleszerettem. És ez az, amin mostanában egyre többet gondolkodom. Mert egy dolog bosszankodni azon, hogy valami nem sikerült, és egészen más hagyni, hogy a csalódottságom miatt olyan dolgokról is lemondjak, amelyek egyébként örömet okozhatnának.

A blogommal kapcsolatban például rendszeresen születnek olyan ötleteim, amelyeknek már a tervezgetése is különös örömmel tölt el. Kitalálok egy sorozatot, mondjuk karácsonyra, és szinte azonnal látom magam előtt az egészet. A témákat, a képeket, a bejegyzések egymásutánját, azt a hangulatot, amelyet szeretnék megteremteni. Fejben már jóval előrébb járok, mint a valóságban, de ez egyáltalán nem zavar. Sőt, talán éppen ezt szeretem az alkotásban a legjobban: amikor még minden lehetséges, és egy ötletből lassan valami kézzelfogható kezd kibontakozni.

Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy az idő gyorsabban telik, mint ahogyan számoltam vele.

Közbejönnek a hétköznapok, a családi teendők, más elintéznivalók, és mire újra igazán belemerülhetnék a munkába, már látom, hogy az eredeti határidőt aligha tudom tartani. Eleinte még próbálom átszervezni a napjaimat, igyekszem behozni a lemaradást, de ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nem fogok időben elkészülni, valami megváltozik bennem.

Nem csupán bosszús leszek. Hanem lassan elveszítem azt a lelkesedést, amely miatt az egészet kitaláltam. Ez pedig sokkal rosszabb érzés, mint maga a késés.

Mert a terv tulajdonképpen még mindig megvalósítható lenne. Elkészülhetnének a bejegyzések néhány nappal később, változtathatnék a sorrenden, egyszerűsíthetnék rajta, vagy akár egészen más formában is folytathatnám. Csakhogy én addigra már nem ugyanazt érzem iránta, ami korábban örömteli várakozás volt, abból lassan kötelesség lesz, és amihez néhány nappal azelőtt még alig vártam, hogy hozzákezdhessek, azt most már szinte rá kell erőltetnem magamra.

Ilyenkor érzem úgy, hogy lekéstem a saját vonatomat.

És hiába érkezik egy másik, amelyikkel ugyanúgy eljuthatnék a célomhoz, én már nem akarok felszállni rá. Mert nem azt az utazást terveztem. Nem azt az indulást vártam, és valahogy a későbbi érkezés gondolata sem tud megvigasztalni.

Tudom, hogy mindez kívülről nézve kissé makacsnak tűnhet. Belülről azonban egészen másként élem meg. Nem pusztán az bosszant, hogy nem sikerült tartanom egy határidőt, hanem az, hogy mintha elveszett volna valami abból az örömből, amelyet a terv eredetileg jelentett számomra. És ha már őszintén mesélek, azt is bevallom, hogy ilyenkor nem mindig vagyok különösebben kellemes társaság. Előfordul, hogy a környezetemre is neheztelek. Arra gondolok, miért nem segítettek egy kicsit többet, miért nem vették észre, hogy mennyi dolgom van, miért nem jutott eszükbe, hogy szükségem lenne néhány nyugodt órára, amikor végre azzal foglalkozhatok, amit annyira szeretnék megcsinálni.

És persze amikor már egy kicsit higgadtabban gondolkodom, felmerül bennem egy meglehetősen kellemetlen kérdés is.

Vajon szóltam nekik? Naná, hogy nem.

Én ugyanis pontosan tudtam, mire készülök, mennyi munkám van vele, és mennyire fontos nekem, hogy időben elkészüljek. Csak éppen azt felejtettem el, hogy mindez leginkább az én fejemben létezik. A többiek nem feltétlenül ismerik a terveimet, nem látják a határidőimet, és arról sem biztos, hogy tudnak, mennyire sokat jelent nekem az a néhány szabad óra.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a hétköznapi feladatok mindig igazságosan oszlanak meg, vagy hogy az embernek ne eshetne jól, ha a környezetében néha kérés nélkül is észrevennék, mennyire elfáradt. De azt azért be kell látnom, hogy egy olyan terv megvalósításában, amelynek a részleteit csak én ismerem, meglehetősen nehéz segítséget nyújtani.

Ezt azonban rendszerint nem a sértődésem első perceiben szoktam ilyen világosan látni. Akkor inkább visszavonulok a csigaházamba.

Van abban valami különös, ahogyan az ember ilyenkor a saját csalódottságával bánik. Én például hajlamos vagyok úgy őrizgetni a rosszkedvemet, mintha valami értékes dolgot bíztak volna rám. Nem igazán szeretném, ha bárki megzavarna benne, és időnként még azt is nehezen viselem, ha valaki megpróbál kizökkenteni belőle.

Közben pedig az idő csak telik.

A félbehagyott terv továbbra is ott vár, a határidő már talán régen elmúlt, és én egyre frusztráltabbá válok attól, hogy nem haladok semmivel. A csalódottságom miatt visszavonulok, a visszavonulásom miatt pedig még több időt veszítek, amitől természetesen még csalódottabb leszek. Nem mondanám, hogy különösebben hatékony módszer, és bár most már képes vagyok némi öniróniával mesélni róla, amikor benne vagyok, egyáltalán nem találom mulatságosnak, mert az elveszített lelkesedés valódi hiányérzetet hagy maga után. Olyankor nemcsak azt sajnálom, hogy valami nem készült el, hanem azt is, hogy közben én magam sem tudtam úgy jelen lenni benne, ahogyan szerettem volna.

Aztán egyszer csak eljön egy pillanat, amikor elegem lesz. Nem történik semmi különös. Nem érkezik valaki, aki megoldja helyettem a problémát, és nem is világosodom meg egy csapásra. Egyszerűen csak meghallom a saját gondolataimat, és rájövök, hogy már megint ugyanott toporgok.

Ilyenkor megszólal bennem az a bizonyos hang: „Na, ezt fejezd be, szedd össze magad, anyukám!”

És lassan újra elindul bennem valami. Nem feltétlenül az a lelkesedés, amelyet a kezdetekkor éreztem. Néha még mindig bosszant, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan szerettem volna, és az is előfordul, hogy inkább kötelességtudatból folytatom, amit elkezdtem. Mert megígértem magamnak, mert fontosnak tartottam, mert nem szeretném csak úgy félbehagyni.

De ahogy újra foglalkozni kezdek vele, néha egészen váratlan dolog történik. Az eredeti elképzelés lassan átalakul. Egyik gondolatból következik a másik, valamit elhagyok, valamit hozzáteszek, és egyszer csak azon kapom magam, hogy már nem is ugyanazt készítem, amit korábban olyan gondosan elterveztem.

És tudjátok, mi ebben a legérdekesebb? Hogy néha az új változat még jobban is tetszik.

Ez az a pont, ahol egy kicsit mindig el kell gondolkodnom magamon. Hiszen néhány nappal korábban még azért voltam olyan csalódott, mert nem valósulhatott meg az eredeti elképzelésem. Most pedig itt van előttem valami más, amire akkor talán nem is gondoltam, és ami ugyanúgy képes örömet okozni.

Persze nem szeretném úgy beállítani, mintha minden elrontott menetrend végül valami nagyszerű meglepetéshez vezetne. Nem mindig történik így. Van, amikor valóban elveszítem a kedvemet, és később sem sikerül visszatalálnom hozzá. Van, amit végül befejezek, de már nem azzal az örömmel, amellyel elkezdtem, és ezt néha a végeredményen is érzem. Olyan tervem is akad, amelyet végül teljesen elengedek.

És talán éppen ezért foglalkoztat mostanában annyira ez az egész.

Mert szeretném megtanulni, hogyan lehet különbséget tenni aközött, amikor valami valóban elveszítette számomra a jelentőségét, és aközött, amikor csupán azért fordulok el tőle, mert nem úgy alakult, ahogyan elképzeltem. A kettő ugyanis egyáltalán nem ugyanaz.

Ha valami már nem érdekel, ha megváltoztak a körülményeim, vagy egyszerűen más dolgok váltak fontosabbá, akkor talán valóban ideje elengednem. Nem kell minden régi elképzelést megvalósítani csak azért, mert egyszer lelkesen kitaláltam. De ha továbbra is szeretném, csak éppen nehezen tudom elfogadni, hogy másként kell hozzákezdenem, akkor lehet, hogy nem a tervtől kellene búcsút vennem, hanem attól a makacs ragaszkodástól, amellyel az eredeti változatát őrzöm.

És ez nekem egyáltalán nem könnyű. Mert amikor valamit elképzelek, nemcsak a feladatokat látom magam előtt, hanem azt az örömöt is, amelyet majd az elkészülte jelent. Már előre várom, hogyan fogom megélni, milyen érzés lesz végignézni rajta, és azt mondani, hogy igen, pontosan ilyet szerettem volna.

Talán ezért olyan nehéz elfogadnom, amikor a valóság másként alakul. Mintha nemcsak a tervem változna meg, hanem attól az előre elképzelt örömtől is búcsút kellene vennem. Pedig lehet, hogy az öröm nem veszett el végleg. Csak nem ott és nem abban a formában vár rám, ahol eredetileg kerestem.

Az októberi elengedésről gondolkodva nem hittem volna, hogy végül ide jutok. Azt gondoltam, majd olyan dolgokról írok, amelyeket már kinőttem, amelyekre nincs szükségem, vagy amelyeket ideje lenne magam mögött hagynom. Ehelyett egy olyan tulajdonságommal találkoztam újra, amelyről azt hittem, az évek során már sokkal inkább megszelídítettem.

És bizonyos értelemben így is van. Ma már sokkal könnyebben változtatok a hétköznapi terveimen, mint régen, és egyre kevésbé érzem szükségét annak, hogy mindent pontosan a saját elképzeléseim szerint irányítsak.

De amikor valami igazán fontos nekem, amikor sokat várok tőle, és már előre megszerettem azt, amivé válhat, még mindig előfordul, hogy nehezen engedem el a hozzá kapcsolódó forgatókönyvet.

Nem szeretnék leszokni a tervezésről. Szeretem azt a különös izgalmat, amikor egy új ötlet lassan formát ölt a fejemben, és azt sem bánom, hogy néha túlságosan bele tudom élni magam valamibe. Ez hozzám tartozik, és sok szép dolog született már belőle.

Csak azt szeretném, ha egy elcsúszott határidő vagy egy váratlan fordulat nem tudná olyan könnyen elvenni a kedvemet attól, ami korábban örömet okozott. Ha hamarabb felismerném, amikor már nem a körülmények tartanak vissza, hanem a saját csalódottságom. És ha olyankor nem kellene olyan sok időt eltöltenem a csigaházamban, mielőtt végre kimondom magamnak azt a bizonyos mondatot.

Mert lassan kezdem megérteni, hogy attól, hogy valami nem az eredeti elképzelésem szerint történik, még nem feltétlenül veszít az értékéből. Persze ezt tudni és eszerint élni két különböző dolog.

Úgyhogy egyelőre nem ígérhetem, hogy legközelebb, amikor lekésem a saját vonatomat, gondolkodás nélkül felszállok a következőre. Ismerem magam annyira, hogy tudjam: valószínűleg előbb még bosszankodom egy kicsit, és talán a csigaházam ajtaját is behúzom magam mögött. De jó lenne, ha egyre rövidebb időre.

Mert miközben én azon bánkódom, hogy nem azzal a vonattal indulhattam, amelyikkel szerettem volna, könnyen lehet, hogy éppen elszalasztok egy másik utazást is. És ki tudja? Talán annak az útvonalán olyan dolgokat is megláthatnék, amelyek mellett az eredeti menetrendem szerint egyszerűen elsuhantam volna.