Végre itt a téli iskolai szünet! Nincs több lecke, nem kell izgulni a tanórák miatt, készülhetek a karácsonyra – örvendezett Jutka. Persze, ez alatt nem csak az ajándékvárást értette, na meg a fa feldíszítését. Az ünnepi előkészületek közé tartozott, hogy elkísérje apukát a piacra, kiválasszák a legszebb fenyőt, továbbá hogy anyukával összedugják a fejüket a konyhában, és együtt próbálják „kisütni” nemcsak az édes tésztákat, de a karácsonyesti vacsora menüjét is. Hamarosan meglett a fa – egy pompás, zöld óriás, ami azért még épp befért a nappaliba –, és lassan eltanulta anyukától az ünnepi fogások elkészítésének fortélyait is. Most már csak a legérdekesebb feladat volt hátra, a fenyő felékítése, na meg a szokásos, új díszek kitalálása.…

Közeledett a karácsony, éppen úgy, mint most. Egy ideje már mindent hó borított, hideg is volt, így a fehér takaró nem változott latyakká. Hogy ettől-e, de az embereknek mintha jobb kedvük lett volna, mint máskor. Szívesebben elegyedtek szóba egymással, az asszonyok régi mézessütemények receptjeit csereberélték, a férfiak ennél komolyabb dolgokról váltottak szót. Legalábbis ők így hitték. Pedig lehet komolyabb, felemelőbb egy ízes ételnél, legyen az egy leves, sült vagy sütemény?     Ezt vallotta Hanna és Áron anyukája is, ezért nagyon örült, amikor a mézesrecept mellé még süteményszaggató formákat is kapott kölcsön. Annyira sietett velük haza, hogy megcsúszott a jeges úton, és elesett. Keservesen feljajdult, mert a bokájába iszonyatos fájdalom hasított.…

Alkonyodott. Az utca a szegényes, málló vakolatú házfalak miatt volt szürke, az ég pedig a dunyha vastagságú hófelhőktől. A karácsony ott lógott a levegőben, de ebből az utcán céltalanul bandukoló három fiúcska mit sem érzett. Nekik még sohasem volt karácsonyfájuk, mint ahogy az utcabeli ismerőseiknek sem. Unatkoztak. Nem tagadhatták meg azonban gyermek mivoltukat, játszhatnékjuk volt, míg el nem jön a lefekvés órája. Egyikük felvetette: menjenek pár utcával arrébb, ahol a jobb módú negyedben már bizonyára sok ablakból kiviláglik a feldíszített, tarka fényekben pompázó karácsonyfa. Ez jó ötletnek tűnt, hát nekivágtak. Közben, mintegy észrevétlenül, meghasadt a felhődunyha, és szállingózni kezdett a hó. Nem tévedtek. Pár utcával odébb, több ablakból is színes…

Volt egyszer egy ember, valahol, a büszke Kárpátokon innen, ahol az ezüstös színű, ezerarcú ősi folyó csöndes hullámai mossák a pázsitos partot. Ennek az embernek született egy fia. Boldog volt az ember, s büszke hittel vetette magát a munkába, hogy szebb, jobb világot építhessen barátaival, társaival – akiknek szintén akkoriban lettek csemetéik – hogy majdan fiaiknak, lányaiknak egyre kevesebb gonddal kelljen találkozniuk. S az ember mély hittel a szívében dolgozott, tervezett, épített, mert hitte, hogy jót cselekszik. A fiú cseperedett, nődögélt, napról-napra egyre szélesebben tárva ki elméjét a környező világra. Ártatlan szemeiben már egész korán ott lobogott valami fura fény, bensőjében korán felütötte fejét a vágy: tudni, megismerni. Gyermekként, korán…

Egyszer, messze földön, nagyon rég, egy királynak lánya született. Gyönyörű volt kicsinek is, s egyre szebb lett, ahogy felcseperedett. Mire eladósorba került, olyan szép lett, hogy nem volt hozzá hasonló az egész földkerekségen. Messze földre vitték a szépség hírét a galambok, s a hírt, hogy a Hercegnőnek vőlegényt keresnek. Nem messze a vártól lakott egy csúf tündér. Irigy volt, gonosz és megkeseredett. Hallotta a szépség hírét és dühösen felkerekedett. Egész a várig ment, be is jutott, s ahogy meglátta a szépséges Hercegnőt, olyan dühös lett, hogy nyomban megátkozta: – Szebb és szebb legyél napról napra, ki rád néz, a valóságot lássa! Egyedül Te, csak Te légy az, ki minden tükörben…

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak egy macskája. Ez a macska olyan kajtár, olyan falánk volt, hogy minden fazékba, minden lábasba beleütötte az orrát. A szegény asszony megelégelte a macska kajtárságát, s egyszer, mikor a macska a tejeslábast egészen kiürítette, fogta a seprűt, jól megverte, s mondta neki: – Kitakarodj a házamból, fel is út, le is út, többet ide be ne tedd a lábadat! No, szegény macska mehetett világgá. Elindult nagy búsan, kiment a faluból, bódorgott erre-arra, mindenfelé, aztán egy hídhoz ért, ott leült, s dorombolt magában nagy búsan. Amint ott üldögélne, látja, hogy ott üldögél egy róka is. Szépen odasettenkedik, s elkezd a róka farkával játszani. Megijed…

Olyan sűrűn esett a hó, hogy egyszere bealkonyodott tőle. Lány, nagy, gyermekökölnyi hócsomók szálldostak le az égből, és mi föltartottuk az arcunkat, hogy ráhulljon. Nagyokat kacagtunk, ha az orrunk hegyén megállt egy kis hóhalom, és prüszköltünk, mikor elolvadt rajta. Dobáltuk egymást puha hócsomókkal, és nem győztünk eleget kacagni. Édesanyánk egészen elfeledkezett rólunk, mint mi az uzsonnáról. Már sötét volt, egészen sötét, csak a hó világított, s mi még egyre tomboltunk a hóban, s örültünk a nagy szabadságnak. És nem is veszekedtünk, mint szoktunk, s a teljes jókedvhez nem hiányzott az idegen fiúpajtás, mint máskor. Itt volt pajtásnak a pompás hóesés. Valamelyik a három öcsém közül elkiáltotta magát: – Csináljunk hóembert!…

Hol volt, hol nem volt ezen a nagyvilágon, volt egyszer két testvér. Az egyik igen gazdag volt, a másik igen szegény. A szegény testvérnek a szegénységéhez még igen sok gyereke is volt. Karácsony éjszakáján a szegény sorsú testvér, hogy az éjféli misére felkészülhessen, fölkelt, és tüzet akart rakni, mert az esteli parázs már hamuvá lett. Hiába kotorászott az iszákjában, mert ott se kovát, se taplót nem talált, amivel tüzet lehetett volna kiütni, s így tüzet nem rakhatott. Elküldte hát a legnagyobbik fiát a szomszédban lakó gazdag testvéréhez, hogy adna nekik egy kis parazsat tüzet gyújtani. A gazdag testvér olyan jó testvér volt, hogy nem csak hogy parazsat nem adott, hanem…