Tizedik böjtös napom

2025. 03. 27. Csütörtök

Sziasztok!

A mai böjtös napomnak ezt a címet adhatnám:

Ha még egy ember szól hozzám, éhenkórászként harapok!” – vagyis miért leszek ideges, ha éhes vagyok?

Ez már a 10. nap amióta elkezdtem ez a sorozatot csinálni. Nagy örömmel írom nap-mint a böjtös beszámolókat, mert hiszek benne, hogy azt a sok-sok információt, amit az elmúlt 55 évem alatt összegyűjtöttem magamban, most hasznos dologra tudom váltani, fordítani. Ma a blog facebookos oldalán kértem az olvasóimat, hogy segítsenek nekem jobbá, szerethetőbbé tenni a Böjtsorozatos cikkeimet egy kérdőív segítségével. Az életem minden területén arra törekszem, hogy jobban, meg jobban, meg még jobban tegyem azt, amit csinálok. 

A mai napom egyszerre volt álom és veszedelem is. Miért? Végre egész nap sütött a nap, nem esett az eső, viszont az éhség olyan mélységesen mély bugyraiban jártam, ahol már elég komoly önkontrolra volt szükségem, hogy ne “harapjak” bele valakibe, néhány “kedves” szóval

Ti csináljátok a reggeli kis szeánszunkat? Mit tapasztaltok? 

Nekem a legnehezebb a reggeli olajos öblögetés, már ha csak rá gondolok is rosszul vagyok. Persze a böjttel ugye az önfegyelmet is gyakoroljuk, szóval nagylevegő és mehet az öblögetés. 

Amint ez megvan, mondjuk 3 percnél többet még nem tudtam csinálni, de fog ez jobban is menni, én ebben hiszek. Szóval utána már gyalog – galopp az egész. A citromos víz, kimondottan fincsi és ha a fél liter nem is megy le egyszerre, de a háromnegyede simán. Majd a reggeli elmaradhatatlan kávémmal még visszavonulok picit ébredezni. A madárkák ekkor már olyan hangosan dalolásszák nekem, hogy TORNA, TORNA, TORNA, hogy folytatnom kell a napomat egy kis mozgással. Már 10 percnél tartok és kombinálom egy kis hasizom erősítéssel is. 

Ma egy olyan tapasztalásom volt, amit nem kívánok senkinek sem. Mivel végre kisütött a napocska, kimentem, hogy az előkertet elkezdjem rendbe szedni. Jól is ment a munka, már csak arra eszméltem, hogy olyan hangosan korog a pocakom, hogy a mellettem fekvő Juni is felnézett, hogy ez meg mi volt. Na jó, gondoltam akkor együnk valamit…

Kinyitottam a hűtőt és…… a nagy semmi, illetve olyan nem volt benne, amit én szívesen megettem volna. Régóta nem eszem husit, csak nagy ritkán, a hűtőben pedig csak pörkölt volt tésztával. Én olyan, de olyan ideges lettem, hogy azt el sem tudom mondani. Ja és a kocsim sem volt itthon, hogy bevásárolni tudjak menni.

Na gondolhatjátok! Áki meglátott és csak annyit mondott: “- oké mami és most inkább kimegyek az udvarra” Azt mondom jól teszed, mert még valami olyat mondok, hogy magam is megbánom, mikor már kimondtam.

Ti tudjátok, hogy mi az oka annak, hogy ha éhesek vagyunk, miért vagyunk idegesek????

Gondoltam majd elmúlik ez a fránya éhség, de amikor már órák óta csak vizet ittam és bámultam a hűtőt, mintha az egy Netflix-sorozat lenne, egyszer csak azon kaptam magam, hogy már a saját légvételem is idegesít. Ismerős? 

Picit elkezdtem ennek a dolognak utána olvasni, és megtudtam, hogy erre az állapotra még elnevezés is született:

„hanger” – azaz éhes + mérges egyben.

Ez az érzés nem véletlenül kapta az angolban is a „hangry” becenevet. Ez egy érzelmi válasz arra, hogy a testünk veszélyt érzékel. Ilyenkor nem is a valódi problémák zavarnak minket, hanem a belső feszültség, amit az energiahiány okoz.

Nem az történt, hogy nem bírtam ki evés nélkül, hanem az, hogy az agyam megsértődött. Leesett a vércukorszintem, és az amúgy teljesen értelmes Judithból egy szemvillanással hadüzenetet küldő boszorka lett. (Ilyenkor egyébként csak a család tudja, hogy jobb lapítani.)

És tudjátok mit? Ez teljesen normális, mint ahogyan azt megtudtam.

Az agyunk glükózzal működik, és ha az elfogy, akkor riadót fúj. Stresszhormonokat termel – kortizolt, adrenalint –, és ezek bizony nem a derűs mosolyért felelősek. Ilyenkor minden egyes perc böjt olyan, mint egy kis belső harc: Judith vs. Judith. (És a kinder szelet a nézőtérről biztatja az ellenfelet.)

 De itt jön a fordulat.

Amikor tudatosítom, hogy ez most nem örökre van – csak pár óra, és nem vagyok áldozata ennek az érzésnek, akkor egyre könnyebb lesz.
Minden ilyen helyzet egy újabb gyakorlás arra, hogy megtanuljak nem azonnal reagálni, hanem figyelni.
Ez nem „nemsikerülsemmi” érzés, hanem csak egy kis glükózhiány.

És tudjátok mit javasoltak ennek az állapotnak a leküzdésére?

• Igyak egy nagy pohár meleg citromos vizet

• Sétáljak 10 percet

• nekem az jutott az eszembe, hogy elkezdem írni a mai 10. napi böjtnaplómat és kiírom magamból, amit érzek.

• Elismétlem magamban:
  „Ez csak egy pillanat. Tudom, miért csinálom. A testem tanul újra bízni bennem.”

Veled is történt már ilyen? Hogyan kezeled az éhség okozta türelmetlenséget? Írd meg kommentben, hátha egymást is inspirálhatjuk!