Tényleg a hasunkkal vagyunk elégedetlenek?

Van egy furcsa szokásom.

Ha egy téma igazán elkezd foglalkoztatni, akkor nem tudom csak úgy letenni. Olyankor velem jön a reggeli kávéhoz, elkísér a kertbe, eszembe jut főzés közben, vagy amikor este végre elcsendesedik a ház, és néhány nyugodt percre leülök a kedvenc bögrémmel. Nem tolakodik, nem követeli, hogy foglalkozzak vele, egyszerűen csak ott marad valahol a gondolataim között, és időről időre újra felbukkan, mintha türelmesen kivárná, hogy végre készen álljak meghallani, amit mondani szeretne.

Mostanában a hasam lett ilyen.

Amikor megírtam az öt különböző hastípusról szóló cikket, azt hittem, egyszerűen csak egy érdekes témát járok körül. Aztán megszületett a második rész is, amelyben arról beszélgettünk, hogy a hasunk állapotát mennyi minden befolyásolja azon kívül, hogy mit eszünk. Szó esett a stresszről, a rohanásról, a kialvatlanságról, a női szerepekről, és arról is, milyen könnyen előfordul, hogy napokon, sőt néha heteken át sem tesszük fel magunknak azt az egyszerű kérdést: 

hogy vagyok én valójában?

Mégis volt bennem egy furcsa hiányérzet. Nem tudtam volna megmondani, mi hiányzik, csak azt vettem észre, hogy akármerre járnak a gondolataim, néhány nap múlva mindig ugyanoda térek vissza. Mintha lenne egy kérdés, amely csendben megvárja, amíg végre hajlandó leszek igazán odafigyelni rá.

Tényleg a hasunkkal vagyunk elégedetlenek? Vagy csak megszoktuk, hogy rá mutatunk, amikor valami egészen más fáj bennünk?

Néhány nappal ezelőtt, miközben reggel a szokásos készülődés közben egy pillanatra megálltam a tükör előtt, ugyanaz történt, mint már annyiszor az évek során. A tekintetem szinte észrevétlenül a hasamnál állt meg, és mielőtt még bármit is gondolhattam volna, máris ott motoszkált bennem a jól ismert gondolat, hogy vajon lehetne-e egy kicsit laposabb, feszesebb vagy éppen fiatalosabb.

Aztán egyszer csak elmosolyodtam. Nem azért, mert hirtelen megtetszett volna az, amit a tükörben láttam, hanem mert egészen váratlanul rájöttem valamire. Valószínűleg ezerszer álltam már ugyanígy a tükör előtt, mégsem tűnt fel soha, hogy a tekintetem szinte minden alkalommal ugyanoda érkezik meg. Mintha ez már régen automatikussá vált volna, és észre sem veszem, hogy újra meg újra ugyanazzal a szigorral nézek magamra, és akkor hirtelen egészen más kérdések kezdtek el foglalkoztatni.

Életem során hányszor mondtam azt, hogy nem tetszik a hasam? És vajon hányszor mondtam azt, hogy nem érzem jól magam a bőrömben?

A két mondat első hallásra szinte ugyanazt jelenti. Ahogy azonban ott álltam a tükör előtt, és újra meg újra kimondtam magamban őket, egyre inkább azt éreztem, hogy valójában egészen másról beszélnek. Mert amikor egy nő azt mondja, hogy nem szereti a hasát, nagyon ritkán néhány plusz centiméterről beszél.

Azon gondolkodtam, hogy miért nézek mindig ide először? Miért nem a mosolyomat veszem észre? Miért nem azt, hogy erősebb lettem, mint néhány évvel ezelőtt? Miért nem azt, hogy ez a test mennyi mindenen vitt már keresztül?

Közben az is eszembe jutott, milyen sok beszélgetést hallottam már nőktől az évek során. Szinte mindig ugyanott kötöttünk ki, a hasunknál. “Ha innen lemenne még egy kicsi…”, “Ezzel a pocakkal sosem tudok megbarátkozni…” ,“Régen teljesen más volt…”  És tudjátok, mi az érdekes? Szinte senki nem úgy mondja ezeket a mondatokat, hogy közben valóban csak néhány centiméterről beszél, mert a szavak ugyan a hasról szólnak, de a mögöttük megbújó érzések már egészen másról.

Arról, hogy hiányzik a régi önmagunk, arról, hogy elfáradtunk, arról, hogy már nem úgy bánunk magunkkal, mint régen, arról, hogy annyi év telt el, és közben szinte észrevétlenül mindig mindenki más fontosabb lett nálunk. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem is a hasamat nézem. Hanem azt a nőt, aki ott áll velem szemben, eszembe jutott, hogy ez a has végig ott volt velem. A nevetéseknél, az agódásoknál, a várakozásoknál, családi ünnepeknél, nehéz időszakokban, amikor gyermekeket hordott ki, akkor azoknak az emlékét is őrzi. Ha hosszú évekig rohant egyik feladattól a másikig, annak a nyomát is magán viseli. 

Ha sokszor elfelejtettünk megállni egy pillanatra, azt is csendben eltette valahová, és mi közben sokszor csak annyit látunk belőle, hogy nem olyan lapos, mint szeretnénk, akkor döbbentem rá, milyen ritkán nézünk rá szeretettel a saját testünkre. Ha végigsimítjuk a hasunkat, legtöbbször ellenőrzünk, keményebb lett, nagyobb lett, látszik a ruha alatt?

Pedig milyen különös lenne egyszer úgy megérinteni, mint valakit, aki hosszú éveken át hűséges társunk volt. Nem azért, hogy hibát keressünk rajta, hanem azért, hogy megköszönjük, hogy végig velünk maradt. Ahogy ezen gondolkodtam, lassan megértettem valamit. Lehet, hogy nem is a hasunkkal vagyunk elégedetlenek.

Lehet, hogy sokkal inkább azt az érzést siratjuk, amikor könnyedebbek voltunk. Amikor nem figyeltük ennyire magunkat. Amikor nem hasonlítottuk magunkat régi fényképekhez vagy más nők tökéletesnek tűnő alakjához. Talán nem néhány centiméter hiányzik, hanem az a béke, amelyben egyszerűen jól éreztük magunkat a saját bőrünkben.

És azt hiszem, ez a kettő nem ugyanaz, mert a centiméterek idővel változhatnak, a mérleg mutatója is. De ha közben továbbra is ugyanazzal a kritikával nézünk magunkra, akkor lehet, hogy a vágyott alakot egyszer elérjük… és mégsem találjuk meg azt a megkönnyebbülést, amire valójában vágytunk.

Azóta valahogy másképp állok a tükör elé. Nem azért, mert minden reggel elégedetten mosolygok vissza magamra. Én is nő vagyok, nekem is vannak napjaim, amikor szívesen alakítanék ezt-azt magamon, de egy kérdést már nem tudok elengedni, hogy mi lehet ez, arról szeretnék a sorozat következő részében tovább gondolkodni.