Arborétum vagy Botanikus kert?

1827–1870

Korabinszky Mátyás 1786-ban megjelent könyve már két rátóti udvarházról tudósít. A vácrátóti kertről az első említés 1827-ből, a Géczy család 1846-ig tartó földbirtokosságának idejéből származik. Valószínűleg egy egyszerű, átlagos angolkert lehetett a Sződ–Rákos-patak baloldali völgybevágódásának lankáin, olyan, mint a többi középnemesi kastély parkja a XIX. század elején. Az 1842-es katonai térképen már jól látható a kert a kacskaringós útrendszerrel, a tóval, tisztásokkal, nagyjából a mai kert méretének megfelelően.

1871–1921

Többszöri tulajdonosváltást követően 1871-ben döntő esemény történt a kert története szempontjából: Vigyázó Sándor vásárolta meg a birtokot annak összes felszerelésével, állatállományával, ingóságaival együtt.

Vigyázó Sándor (1825–1921) széles látókörű, szigorú erkölcsű, nagyszerű hazafi volt, s nem ő volt az egyetlen ilyen főrendi társai között. Hatalmas vagyonát továbbnövelte felesége, Podmaniczky Zsuzsanna hozománya is. Három gyermekük született. A legidősebb közülük, Josefa, Bolza Pál grófhoz ment feleségül, aki a nagybátyjáról Pepi-kertnek elnevezett szarvasi arborétum megálmodója és felvirágoztatója volt. Az idősebb Vigyázó fiú még ifjú korában hunyt el, a fiatalabb fiú, Ferenc pedig nem alapított családot.

Az ifjú házaspár kezdetben Bécsben élt, de a hazafias érzelmű Vigyázó Sándor haza kívánkozott, ezért az új birtokán lévő régi kastélyt eklektikus stílusban átépítette és méltóképpen bebútoroztatta. A nagy műveltségű birtokos szerette a természetet is, fiatal korában végiglátogatta Nyugat-Európa számos jelentős parkját. Rátóti kastélykertjének átalakítására a legjobb hazai kerttervezőt, a József főhercegnek is dolgozó, hírneves Jámbor Vilmost hívta meg. Néhány évtized alatt Band Henrik főkertész irányítása mellett, óriási költségekkel létrejött a kor stílusának megfelelő, szentimentális tájképi kert pontosan a mai kert kiterjedésének megfelelően. Ennek stíluselemeit (tagolt felszín, tórendszer, mesterséges vízesés, tágas tisztások, nagy nyiladékok szélükön különleges színű vagy alakú fákkal stb.) és a múlt felé forduló, historizáló életérzést kifejező kerti építményeket (vízimalom, műrom, sziklaalagút) mindmáig láthatjuk.

A kerten átfolyó Sződ–Rákos-patak vízének felhasználásával, hatalmas földmunkával és a meglévő tó hasznosításával összefüggő tórendszert alakítottak ki. A kitermelt nagy mennyiségű földdel a lankás domboldalakat még változatosabbá tették. A Vác fölötti Naszály hegyből több éven át szekerekkel szállították a kert építéséhez szükséges, többmázsás köveket, s természetesnek tűnő sziklás oldalakat alakítottak ki. A kert romantikus hangulatának fokozására a patak partjára 1890-ben vízimalmot építettek. A Sziklás-tó feletti keskeny szurdokvölgyben mesterséges vízesést létesítettek, 1904-ben pedig felépült a szigeten a gótikus stílust utánzó műrom. A XIX. század végén már hódított az új kertstílus, az ún. gyűjteményes (dendrológiai) kert, amely minél több egzótát felvonultató, de esztétikus kialakítású élőnövény-gyűjtemény volt. Ez a gyűjtemény szolgáltatta a mai botanikus kert alapját.

1921–1952

1921-ben, 96 éves korában elhunyt Vigyázó Sándor. Végrendeletében roppant vagyonát, könyvtárát, értékes műtárgygyűjteményét, kastélyait, városi palotáit és sok ezer kataszteri hold földjét a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta. Fia, Ferenc halála (1928) után azonban hosszú pereskedés indult el a lány- és az oldalági örökösök, illetve az Akadémia között a vagyonért, amely az illetékek miatti szűk becsléssel is meghaladta a 20 millió aranypengőt. Az évekig tartó huzavonában az értékes kert egyre pusztult, végül 1936-ban egy pesti ügyvéd birtokába került. Az új tulajdonosok felszámolták az üvegházakat, lebontották a 28 szobás, emeletes kastélyt, s helyette felépítették a ma is látható udvarházat. A kert felét kivágatták, hogy gyümölcsöst telepítsenek a helyébe.

A második világháború – mint megannyi csodálatos szépségű, értékes kastélykertünkben – Vácrátóton is borzasztó pusztítást okozott. 1945 nyarán több száz orosz katona állomásozott itt földbe ásott bunkerekben, sátrakban. A harcok elmúltával szanaszét téglatörmelék, autóroncsok, kerekek, vasdarabok hevertek, köztük lőszer és hadianyag-maradványok. Az udvarház minden ajtaja, ablaka hiányzott, az épületet kifosztották, feldúlták, a szobák trágyával voltak tele, mivel azokat istállónak használták. A kert útjait felverte a gaz, tavai feliszapolódtak, fáit folyamatosan tüzelte a lakosság. Az újjáépítés során több mint kétszáz kocsi szemetet és hulladékot kellett elszállítani területről.

1952 után

A háborút követően, többszöri gazdacsere után végre megvalósult az örökhagyók szándéka, az ingatlan a Magyar Tudományos Akadémia birtokába került, majd 1952. január 1-jén megalakult benne az MTA Botanikai Kutatóintézete.

A modern botanikus kert kialakításában elévülhetetlen érdemeket szerzett az intézet hajdani igazgatóhelyettese Ujvárosi Miklós (1912–1981) professzor. A kert fejlesztésének a fő szempontja volt, hogy az új gyűjteménycsoportok összeállításakor is megőrződjön a kert régi formája. A múlt században készült kertterv felhasználásával helyreállították az eredeti úthálózatot, megtisztították a területet a gyomfáktól és bozóttól, a több évtizede eliszaposodott tavakat és patakmedret kitisztították, valamint új műtárgyak, fahidak épültek. Az óriási iszapmennyiséget a terület feltöltésére használták. A pusztuló növényzet pótlására nagyarányú növényszaporításba kezdtek, s kialakult a négy gyűjteményi egység.

Rövid időn belül sikerült a kertet olyan állapotba hozni, hogy 1961. május 1-jén hivatalosan is megnyithatta kapuit a nagyközönség előtt. Az első évben csak hatezer látogatója volt, de a 70-es évek derekán már évente 110–130 ezer vendég kereste fel a kertet, hogy botanikai ismereteit bővítse, felüdülést, pihenést nyerjen.

Azóta folyamatosan történtek fejlesztések a kertben. Új raktár és műhelyépületek létesültek, az üvegházak új típusú fűtésrendszert kaptak, a kerti öntözőrendszer nagy részét korszerűsítették, s a tájképi kerti építményeket is renoválták. A változások és fejlesztések mellett ugyanakkor az elmúlt évtizedekben drámaian, mintegy felére csökkent a kerti dolgozók létszáma, nem kis nehézséget okozva ezzel a kert megfelelő szinten tartásában. Ez a tendencia csak a 90-es évek közepére állt le.

Az ezredforduló óta a látogatók tájékoztatására új térképek, ismertetőtáblák kerültek kihelyezésre és Tanséta ösvényt jelöltünk ki. Megépült a Berkenyeház, az új pozsgás- és kaktuszház, és jelenleg is folyik az üvegházak átépítése.

A botanikus kert vezetői az 1978-ban nyugállományba vonult Ujvárosi Miklós után Pócs Tamás, Borhidi Attila, Kereszty Zoltán és Kósa Géza voltak. 2019 óta Zsigmond Vince vezeti a kertet.

Forrás: Innen

A Nemzeti Botanikus Kert egyik hatalmas értéke (szellemi, kultúrtörténeti vagyona), hogy egy egykori kastélykertben születhetett meg, ami a XIX. század végére igen értékes kertművészeti alkotássá vált. Mit is jelent ez? Az 1800-as évek első felében egy egyszerű, átlagos angolkert lehetett a helyén, amelyben – a korábbi idők kertdivatjára jellemző szigorú, mértani formák helyett – a természet lágyívű vonalvezetése szerint alakították ki az akkori udvarház körüli kertet. Ez természetesen a kerti utakra is igaz volt: kanyargós, íves, szabálytalan formák jellemezték. A kor divatjának megfelelően a városokban létrejövő parkokban és a nemesi kúriákban is megjelentek a hatalmas lombkoronát kifejlesztő, termetes, hazánkba újonnan bekerülő fafajok, köztük a fehér akác, a pagodafa, a fekete dió és a platán. Ez utóbbi nevét is kölcsönzi ennek az időszaknak, amit „platánkor” kifejezéssel illet a szakirodalom. Hatalmas gyönyörű példányok láthatóak a vácrátóti kertben is, hol egyesével, szoliterként, hol csoportokban. Ebből az időszakból országszerte igen sok tekintélyes platán áll még kastélykertekben, közparkokban. És mivel ez a korszellem a tájképi hatásokat, látványokat részesítette előnyben, szerencsésen a természetes növénytakaró képviselőiből is számosat meghagytak a parkok kialakításakor. Vácrátóton a Sződrákosi-patak partmenti területeinek jellemző ligeterdei fafajai a mai napig megtalálhatók: tölgyek, kőrisek és szilek (egy óriás vénic-szil élte túl a szilfavészt) mára több mint kétszáz éves példányai váltak a tájképi kert elemeivé.

A második katonai felmérés (1806–1869) térképlapján már a patakon túli terület is a kerthez tartozott, de kertszerűen a patakon inneni területek voltak kialakítva, az előbb leírtak szerint. A XIX. század utolsó harmadában hatalmas minőségi ugrás történt a kert kompozíciójában. Az új tulajdonos, gróf Vigyázó Sándor roppant méretű szellemi és anyagi tőkét fektetett a fejlesztésébe, miután 1871-ben megvásárolta a vácrátóti birtokot. Megbízta a kor egyik legnevesebb, Angliában képzett kertészét-kerttervezőjét, Jámbor Vilmost a vácrátóti kert új tervének elkészítésével. (Jámbor Vilmos többek között Alcsúton és a Margitszigeten is dolgozott.)

Christian Cay Lorenz Hirschfeld német filozófus Európa-szerte nagy hatással volt a kor kertépítészetére. Tanai szerint a kertnek a lelket kell megmozgatnia. Különböző hangulatú részletek, képek létesítését kívánja: az élvezet, a boldogság, a nehéz szív, a csodálat, a lenyűgöző nagyság, az áhítat, a vadság, a meglepetés, a tisztelet, a nyugalom és a béke hangulatait kell kiváltani. Ezek az elvek érhetők tetten a romantikus tájképi kertek megformálásában.

Az 1883-as kataszteri térképen már a patakra felfűzött tórendszer, a szigetek, a kertet gyűrűszerűen átfogó körút, valamint a kisebb kacskaringós sétautak is jól láthatóak. Ez a térképlap megjeleníti azt a fenyőgyűjteményt, amely a mostani sziklakert és az egynyári ágyások helyén állott a XX. század első harmadáig. A kert szerkezete, elemei tökéletesen megfelelnek a Nyugat-Európában az 1700-as évektől dívó mintának, amely a festészetből ismert képekre épít. Patak, tavak, vízesések, síkok és lankák, rétek, facsoportok, sűrűségek, sziklák, hidak, kerti lakok, gloriettek vagy szentélyek, romok – mind egy árkádiai táj hangulatának megidézői és térbeli megformálásai, mintha öröktől fogva így állnának ott a (már tudjuk: ember alkotta-átalakította) természet ölén.

A Vigyázó család kertjében is sorra épültek be a tájképi kert szentimentális hatást fokozó elemei: a különleges alakú és változatos lombszínű fák (például tornyos tölgyek, szomorú gyertyánok, vérbükkök) a három teljesen különböző karakterű tó, a kisebb-nagyobb szigetek, hidak, egy sziklamagason emelkedő filagória (a Ferenc-halom tetején), majd a sziklaalagút és a vízimalom, végül pedig a patak és az Iker-tavak ölelésében a gótika korszakát idéző műrom. Mindezek kialakításához persze évtizedek kellettek. Az említett kataszteri térképen még csak a Nagy-tó és az Iker-tavak láthatók, míg a Sziklás-tó, a páfrányos-árnyékliliomos sziklakertet („alpinetum”) magában foglaló vízesés és a fenyőfélékkel betelepített hegyi szurdokot megformáló környezete csak ezt követően (az 1890-es években) került megvalósításra, a vízi malom és végül a műrom pedig végül „csak” 1904-ben készült el. Ez a „csak” szó annak tulajdonítható, hogy kivételes kortörténeti és kerttörténeti dokumentációt köszönhetünk az 1900-as Párizsi Világkiállításra készülő millenniumi Magyarországnak, amely viszont még nem tartalmazta a később elkészült műrom képeit. A Világkiállításon bemutatott értékek között szerepelt egy száz magyar kastélyt és kastélykertet bemutató fényképsorozat is, amelynek elkészítésével Klösz Györgyöt, a neves budapesti fotográfust bízták meg. Így került valamikor 1895–1900 között Klösz György Vácrátótra a Vigyázó-kastély fotódokumentációjának elkészítése céljából.

Az akkor rögzített (és a Fortepan archívumában mindenki számára elérhető) képek lehetővé teszik, hogy összevessük a múltat a jelennel, a frissen elkészült kert arcát a mára évszázados kert arcával, hogy megismerhessük az időközben, a történelem viharos vagy épp szomorú időszakai alatt elvesztett épületeket, építményeket, és egyben segítik meghatározni a jövőbe mutató terveink irányát, támpontokat adva a helyreállítási és rekonstrukciós munkákhoz.

Ez a szerkezetében és alkotóelemeiben az utókor számára igen szépen megmaradt tájképi kert az egyetemes szellemi kultúra része, teljes egészében kettős védettség alatt áll: mint kerttörténeti örökség műemléki oltalmat, mint természeti örökség természetvédelmi oltalmat élvez. A történeti kertet nagyban gazdagítja, hogy 1961 óta botanikus kertként működik, és immár az ország legjelentősebb tudományos növénygyűjteményével rendelkezik. 

Forrás: innen

Vácrátót az Alföld egyik északi kiöblösödésében, a Veresegyházi-medence és a Gödi-lapály találkozásánál fekszik 100–200 méteres tengerszint feletti magasságban. Az enyhén hullámos felszínt ma homokpusztákkal, nedves rétekkel váltakozó szántóföldi táblák, kiskertek, nadrágszíjparcellák, valamint ültetett akác- és fenyőerdők tagolják. A felszínt nagyrészt folyami eredetű, a jégkorszak idején a Duna és más vízfolyások által ideszállított, erősen meszes homok borítja. A homok mellett előforduló rozsdabarna erdőtalaj valamikori erdők jelenlétére utal. 

A terület a Börzsöny és a Dunazug-hegység esőárnyékában fekszik, így az évi csapadék mennyisége (kb. 250–400 mm) az Alföld szárazabb területeivel azonos. Mint más homokvidékeken, itt is nagy a nappali-éjjeli hőingadozás. Gyakran jelentkezik súlyos aszály. A kerten átfutó, Dunába torkolló Sződ–Rákos-patak völgye fagyzugos, sokszor megáll benne a köd, gyakoriak a kései és a korai fagyok, és az igen erős téli lehűlés után a hófoltok, valamint a tavak jégpáncélja csak lassan olvad el.

A kert mai területének túlnyomó részét kétszáz évvel ezelőtt homokpusztagyepek, valamint a Sződ–Rákos-patak mentén gazdag, cserjeszintű keményfa ligeterdők foglalhatták el. A homokpusztagyepek jellemző növényei a tömeges csenkeszfajok (Festuca) mellett, például a kék szamárkenyér (Echinops ritro ssp. ruthenicus), a báránypirosító (Alkanna tinctoria), a pusztai kutyatej (Euphorbia seguieriana), a homoki árvalányhaj (Stipa borysthenica), a kései szegfű (Dianthus serotinus), a homoki imola (Centaurea arenaria), a homoki kikerics (Colchicum arenarium), a homoki nőszirom (Iris arenaria) és a homokviola (Syrenia cana) stb.

A tölgy-kőris-szil ligeterdők fő fafajainak, a kocsányos tölgynek (Quercus robur), a vénic szilnek (Ulmus laevis) és a magyar kőrisnek (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) idős példányai ma is fellelhetők a kert patak menti, valószínűleg természetes előfordulású ligeterdőfoltjában. Az eredeti növénytársulások maradványait ma már csak a környékbeli természetvédelmi területek őrzik (a Sződ és Sződliget környéki ligeterdők és rétek, a Fóti-Somlyó, a Tece-patak menti láprétek és homokpusztagyepek stb.).

Sajnos e földrajzi körülmények nem igazán kedveznek egy egész évben dúsan zöldellő növényzet kialakításának. Sok növényfaj, a savanyú talajt kedvelő rododendronok, számos örökzöld- és fenyőféle vagy a bőséges monszunesőkhöz szokott távol-keleti növények nem nevelhetők sikerrel a kertben. Mindezek ellenére a vácrátóti botanikus kert hazánk messze leggazdagabb élőnövény-gyűjteményét tudhatja magáénak, mivel a közel két évszázados kertben a növényzet és a tórendszer hatására kialakult kedvező mikroklíma igen sokféle igényű növénynek teremt kedvező életfeltételeket.

Állatvilág

Állatvilág

A kert védett területe, gazdag, változatos növényanyaga számos különféle állatfajnak is nagyszerű élőhelyet biztosít. Az emlősök közül csak a rágcsálók (mókus, mogyoróspele), a kisragadozók (nyest, menyét, róka, vidra) és a rovarevők (sün, cickányok és több denevérfaj) képviseltetik magukat, hiszen a kert fallal van kerítve.

Az eddigi megfigyelések alapján 62 madárfaj fészkelése bizonyított a kertben. Jellemzők a rigók, cinkék, harkályok, poszáták, füzikék, baglyok, a fülemüle, az erdei pinty, a zöldike, a csóka, az örvös galamb, a tavakban pedig a tőkés réce. Néhány, már ritkaság számba menő madárral is találkozhatunk, például szalakótával, füles kuvikkal, jégmadárral vagy fekete harkállyal. Az ellenőrzött mesterséges odútelep és a rendszeres téli etetés is segíti a madarak megtelepedését.

A kert több sikló- és gyíkfajnak ad otthont, és számos békafaj szintén megtalálja lakóhelyét és szaporodási lehetőségét a tavakban. A patakban és a tórendszerben 22 megtelepedett halfaj élvezi a védettséget. A változatos növényzet rendkívül gazdag rovarvilágot eredményez – ezt az is segíti, hogy csak a minimális növényvédelmi tevékenység folyik a területen. Egy feltáró vizsgálat alapján kiderült, hogy 73 vízi és szárazföldi puhatestű faj (kagyló és csiga) él a kertben.

Az állatvilág szervesen illeszkedik a gyűjtemények növényanyagához, és teljes védelmet élvez. A figyelmes látogató állati nyomokkal is találkozhat, amely lehet egy-egy lábnyom vagy megrágott dió, mogyoró. Számos jel árulkodik a kert gazdag állatvilágáról.