“A jelenben vagyunk, de még mindig érzem a múltunk illatát.”

A múlt heti írásom amiben magamat mutattam meg, mutattam be, a vártnál is többet adott, hozott. Olyan ismerőstől kaptam visszajelzést, akivel közel 20 éve, de az is lehet még annál is több idő telt el, amióta nem beszéltem. 

Gratulálok a blogodhoz!!:) Nagy szükség van mostanában ilyen közösség építő dolgokra.

Míg más pedig ezt írta nekem:

Elolvastam a történeted. Kicsordult a könnyem is….köszönöm, hogy megosztottad.

Az ilyen szavakért, mondatokért teszem, amit teszek. Igazán hálás vagyok mindenkinek aki elovas, aki elgondolkodik, akit így vagy úgy megérint. Hiszem, hogy bár olyan dolgokat osztottam meg magamról, ami a legbensőbb, “legféltettebb kincsem”, de pont ezek azok, amikre szükség van, hogy Te, meg Te, meg persze Te is, azt érezd, hogy nem vagy egyedül, amikor fáj, amikor nehéz, amikor összekuszálódik minden….

SELINÁVAL kezdjük a MÁJUST! 

• Mit gondolsz a Májusról? Kedveled? Repít magával a tavaszi lendület?

Szeretem a májust, ekkor van a születésnapom. Ilyenkor azt érzem, hogy kinyílik a világ, szembejönnek az újabbnál újabb lehetőségek, és megérezhetjük a szabadság illatát.

Ehhez a kivirágzó természethez illek az Anyák napja. Májusban az első vasárnap, amikor még több figyelmet fordítunk a gondoskodó anyukánknak, nagymamánknak és ha már van gyermekünk, megélhetjük a meghatódottságot, amikor szeretettel kezünkbe adják az ajándékunkat.

Emlékszem gyerekkoromban, amikor iskolában készültünk az anyák napjára, tanultuk a verseket, és az előadás alatt nem is igazán értettem gyerekként, hogy miért könnyes minden anyuka szeme, amikor minket hallgat.

2 kislány édesanyjaként ma már én sem tudom elhomályosodó tekintet nélkül megélni ezeket a pillanatokat. Látni, érezni, azt a szeretetet, ami a gyermekek felől árad felém, csodálatos érzés.

Én: Pontosan tudom miről beszélsz…. Emlékszem, kislányként bármi apróságot is tettem, szavaltam, rajzoltam, vagy csak lelkesen meséltem, a nagyim szeme azonnal megtelt könnyel. Majd ahogyan én is anyuka lettem, a fiúk szerepléseikor, vagy ha egy versenyen akárhanyadikok is lettek, én azon nyomban nyelni kezdtem a könnyeimet. 

• Tudom, hogy Téged is megérintettek a múltkori írásom szavai. Elmondanád, hogy mit gondolsz róla?

Kapcsolódva a múlt heti írásodhoz, teljesen azonosulni tudtam veled. Sokan vannak, vagyunk úgy, hogy a hétköznapokban nem tudják igazán megélni a szeretet sem önmagunk, sem mások iránt. Arra jöttem rá, hogy ez az érzés átalakul ahogy haladunk előre az évek során. Gyerekként talán még éljük ezt a szüleink felé, a barátaink felé, de aztán valami történik….

Nekem a lányom minden nap elmondja, hogy nagyon szeret. Sőt naponta többször is. És igen, ő az, aki újra és újra emlékezetet engem erre az érzésre. Látom rajta, érzem, hogy tényleg teljes szívében átérzi, és nem csak úgy mondja. Nekem is ő a nagy tanítóm, mutatja a példát az önfeledt, tiszta szeretetteljes életre.

Én: Mintha csak Babóról mesélnél…. Ő is pont ilyen. Meg sem tudom számolni naponta hányszor mondja el, hogy “-MAMI SZERETLEK!!!” Maholnap 14 éves, de még most is pont úgy beül az ölembe, és hozzám bújik mint picike korában. 

• Miért felejtjük el, hogy milyen az igazi szeretet.

Ahogy tapossuk az éveket, egyre több sérülés ér minket a körülöttünk lévő emberektől. Ahhoz, hogy ezekbe a sebekbe „ne halljuk bele”, felépítünk magunk körül egy falat, egy páncélt, ahogy te is írtad korábban. Így lezárjuk a szívünket, és a negatív érzések bent ragadnak. Ha erre nem jövünk rá, akkor egyszer csak azt vesszük észre, hogy nem kerek a világ, egyre szürkébbek a hétköznapok.

• Mit lehet tenni?

Először is fel kell ismernünk, hogy felépítettük ezeket a falakat. Ha ez megvan, akkor érdemes először is elfogadni, hogy saját magunk hoztuk létre ezt a helyzetet, de csak azért, hogy túléljünk.

Én: Hm…milyen érdekes, de pont a napokban hallgattam egy podcastet Farkas Flórával. Aki azt mondja benne, hogy a 

“múltunk fájdalma ködösíti el a szemünket és a megéléseinket”

Sok technika van arra, hogy ezeket a bennragadt érzelmeket feloldjuk, eltávolítsunk, akár generációs szinten is. Mindennek az alapja a megértés és a tiszta szándék. Ha ez megvan, érdemes megvizsgálni, hogy szükségünk van-e még erre a védekezési eszközre, vagy elengedhetjük. Akkor tudjuk elengedni, ha rájövünk arra, hogy erre miért is volt szükség, és begyógyítjuk a sebeket megbocsájtással, megértéssel és szeretettel.  

Olvastam mostanában ezzel kapcsolatban egy nagyon jó könyvet, ahol pont ezekről a bennragadt érzelmekről van szó. A könyv címe Emotion code Dr. Bradley Nelsontól.

Nagyon egyszerű módszerrel ki lehet tesztelni, hogy milyen érzelmek ragadtak bennünk a múltból, és akár generációs szinten is fel tudjuk ezeket oldani. Tehát nem csak magunkon segítünk, hanem szüleinken, nagyszüleinken is, és ami még fontos, hogy ezeket az korlátozó, negatív érzéseket már nem adjuk tovább a gyermekeinknek.

Ha szeretnénk könnyebbé tenni az életünket és a lelkünket, elengedve a minket gátló negatív érzéseket, hitrendszereket, akkor érdemes egy olyan segítőhöz fordulni, aki szimpatikus számunkra. Sokkal mélyebbre el lehet jutni, mintha egyedül „pörgünk” a saját gondolataink körül.

Tényleg ma már nagyon sok technika létezik ezek megoldására.

• Hogy lehet megtalálni a számunkra legjobb technikát és segítőt?

A legegyszerűbb az, hogy „kisugározzuk” magunkból a tiszta szándékot. Azaz, arra gondolunk, hogy szeretnénk kérni, hogy mutassa meg nekünk az Univerzum, hozza elénk a sors a számunkra legmegfelelőbb embert és technikát, amivel mi a leghatékonyabban tudunk előre haladni.

—és utána figyeljük a jeleket, legyünk tudatosak arra, amit látunk, hallunk, olvasunk.

Ez az önismereti út nem könnyű. Nem könnyű szembenézni önmagunkkal, a sérüléseinkkel, és begyógyítani a sebeket. De ha megtesszük, mázsás terheket tudunk letenni, és megváltozik az általunk teremtett világ. Minden egyes oldás, oldódás után elindul a pozitív változás az életünkben.

Én: Azt gondolom, nagyon nagy szükség van a segítőkre, akik egy új “szemüveget” (gondolatokat) tesznek a szemünk elé, és ezáltal megváltozik a saját “színünk”, gondolatunk, gondolkodásunk egy addig, megoldhatatlannak látszó üggyel kapcsolatosan. 

Én a magam életét úgy gondolom, olyan mint egy  puzzle, amit valaki kiborított a földre és ott jól összekavarodtak a darabkák. Sőt, vannak olyan darabok is, amik még teljesen üresek, arra várnak, hogy én  “kifessem őket színesre” azokkal a dolgokkal amiket teszek, amiket megélek.

Az önismeret során felveszünk egy-egy puzzle darabot, megpróbáljuk egymáshoz illeszteni, néha erőből is, néha sikerül és néha nem. Amikor nem, akkor keresünk egy SEGÍTŐT, aki megmutatja, hogy: “nézd, egy olyan világoskék, egyik oldala hullámos, a másik egyenes, na egy olyat keress” Mi pedig keressük!!! 

És amikor megtaláljuk, amikor egyszercsak összeillik 2-3-4 darabka, akkor van az a bizonyos AHA érzés. Amikor szinte a semmiből jövünk rá olyan eseményekre, olyan hihetetlennek látszó dolgokra ébredünk rá, amikről mondhatnánk azt is, hogy áááááá, csak véletlen egyezés, vagy érezhetjük egy pillanatra azt is, hogy MEGVILÁGOSODTUNK, és az a trauma ami már évek óta nyomasztott, és megkeserített bennünket, KÖDDÉ VÁLT. Az utóbbi években számtalan ilyen puzzle darabka illet-állt össze az életemben, olyan borzasztónak tűnő terhek gördültek le rólam, hogy szinte magam sem hittem el. 

Szerintem ismét egy klassz beszélgetést folyattunk Selinával. Remélem számotokra is hasznos, és tanulságos volt.

Legyen Csodás Napotok!