Beduinok
Háttérinformáció

A Nyíregyházi Beduinok

A NYÍREGYHÁZI BEDUINOK


A nyíregyházi reform


Beduinok! Hát ilyenek is voltak a néhány hónap előtt száz esztendőt jubiláló Nyíregyházán. (Általában a város történetét lapozgatván, úgy tűnik fel, mintha Nyíregyháza volna a világ közepe, minden itt történt, ami a múlt időben érdekes és figyelemre méltó.) A beduinok korszaka Nyíregyházán egy időre esik a Kneip páter tanainak a terjedésével. Mindenki “kneipista” volt Nyíregyházán – az önkéntes tűzoltóságot, amikor aztán tűzoltó lett minden valamirevaló ember, csak későbben szervezte meg az öreg József főherceg.


Hogyan használták a Kneip-kúrát a nyíregyháziak


A wörishofeni tanok persze némi magyaros túlzással érkeztek el a hajdani Nyíregyházára. A sóstói erdő volt a Kneip-kúrázás helye, ahol Ungerleider doktor (a páter helybeli megbízottja) vezetése alatt gyakorolták magukat a nyíregyháziak a mezítláb való sétálgatásban.

 

 

Gyönyörű volt ez a régi sóstói erdő. Még alig vágtak benne fát és a százesztendős tölgyek templomi ívei alatt keskeny gyalogösvények kanyarogtak, amely ösvényeken legfeljebb a szerelmesek és a nyulak, rókák fordultak meg. A kocsinyom mérföldnyi távolságban haladt, mint valami homályos alagúton, összeborult tölgyek alatt, de az alagút végén, az erdő végén az égboltozat világoskék kapuja mutatkozott a messziségben, mintha ott kezdődne a paradicsom. Hiszen paradicsom is volt az a kapu a sötét erdőn át tévelygőnek, az útban elfáradtnak, megszomjazottnak. Azon a kapun túl feküdt a sóstói fürdőcske ásványvíz szagú vendéglője, ahol a legnagyobb étvággyal volt szokás enni, a legmohóbb szomjúsággal inni és a májustól októberig tartó majálisokon a legduhajabb kedvvel mulatni. A mulatság hevében néha belepottyantak az emberek a partról a tóba, de senkinek sem történt semmi baja, mert a tó vize ihatatlanul sós volt.

No, ez a sóstói fürdő volt a nyíregyházi kneipisták központja. Idáig sétáltak reggelenként a doktor vezénylete alatt a nyugalmazott törvényszéki bírák és más penzionált emberek, akiknek tudvalevőleg legtöbb idejük van arra, hogy az egészségükre gondot fordítsanak. Visszavonult kereskedők, vagyonuk kamataiból éldegélő idősebb urak csatlakoztak a reggeli búcsújáráshoz. És a korán kelő környékbeli parasztok, vincellérek már lassan megszokták, hogy a nyíregyházi törvényszék elnökét és más előkelő úriembereket térdig felgyűrt nadrágban, mezítláb lássák mendegélni a harmatos fűben.

Ekkor következett el azonban az a híres “nyíregyházi reform”, amelyről még manapság is beszélnek azok, akik a wörishofeni plébános gyógymódjának hódolnak.

– Minek a felesleges ruha az ember testén? – monda Ungerleider doktor. – A ruha csak elzárja előlünk a levegőt. Vessük le ruhánkat kúrázás közben.

Néhány öregúr, akiknek már minden nap drága volt élete meghosszabbításából, nyomban hallgatott a doktor tanácsára. Levetették ruháikat, amikor a sétát megkezdték és anyaszűz mezítelenül vonultak, végig a harmatos erdőn. Ugráltak, virgonckodtak, mint fiatal csikók, sőt felmásztak a fákra és ott tornáztak, kiáltoztak. Úgy éltek, mint az ősemberek.

A hatóságokhoz mind több panasz érkezett, hogy a hetivásárra igyekvő fehérnépek a sóstói erdőn mezítelen emberekkel találkoznak, sőt egyszer a haragos vincellérek furkósbotokkal támadtak neki a szenvedélyes kneipistáknak.

Mit tett erre a hatóság? Külön gyalogutakat jelölt ki, ahol a ruhában járó embereknek szabad a város felé közlekedni, magát a nagy erdőt pedig meghagyta Kneip páter követőinek, a mezíteleneknek.

(Nem is lett volna soha semmi baj a dologból, ha egyszer arra nem vetődik egy sátoralja cigány, akik az urak csomóba rakott ruháit szó nélkül magukkal vitték. Az erdei kerülők késő estig járták a várost, amíg mindenkinek megfelelő ruhaneműt hoztak.)

De a “nyíregyházi reform” nem állott meg itten. Voltak ebben az időben is, mint mindig, úriemberek, akik irtóztak a korai felkeléstől. Legfeljebb akkor látták meg a gyönyörű tavaszi és nyári hajnalokat, ha odáig ébren maradtak. Jó hely volt a virrasztáshoz a sóstói fürdő. (Itt általában csak a tölgyfák bogarai, a nagybajuszú cincérek mentek aludni.) Szép, muzsikás, duhaj világ volt általában a Sóstón, mert az úriemberek nem spóroltak az erkölccsel.


Híres régi mulatságok a köztisztviselők fürdőjén


Különösen volt itt egy nevezetes társaság, amely nyíregyházi és Szabolcs megyei urakból verődött össze, amely a Sóstó kultiválását tűzte ki életcéljául és a fürdő megnyitásának napjától annak bezártáig ébren és muzsikaszó mellett töltötte az éjszakákat. A régi balatonfüredi mulatságok kismiskák voltak ezekhez a dáridókhoz mérten. Bizony, az egykori bálrendező foroghatott volna sírjában. Ha pedig kártyázni kezdtek ezek az urak, akkor nemegyszer vasárnaptól vasárnapig járta a “csöndes”, és szép darab földek cseréltek gazdát. Olyan világ volt itt, mintha itt élte volna ki magát utoljára a régi, letűnt Magyarország. A kis sóstói fürdőn robbant ki minden virtus a magyarból, ami még megmaradott benne apáiból. Ha nem volt kártya, volt leányszöktetés vagy velencei éj a tavon. A kártya izgalmaiért kárpótoltak a nevezetes párbajok, amelyek olyan gyakoriak voltak, hogy Elek Gusztáv ezredes, ki ez idő tájt az ország első párbajsegédje volt, egy egész nyarat kénytelen volt Nyíregyházán tölteni, hogy az összegyülemlett lovagias ügyeket lebonyolítsa. (Egyébként is a szomszédban volt pazonyi birtoka.)


Egy hétig tartó kártyacsaták


De mégiscsak többnyire a kártya járta tavasztól őszig a Sóstón. Itt kártyázott a híres Keresztessy, a Dessewffy grófok teljhatalmú jószágigazgatója, Liptay Béla, sok jó szabolcsi földnek az ura, a “fiatal” Krúdy, akit öregkorában is mindig ifjabbnak hívtak, mert még mindig élt az apja, Juhász Etele, aki foglalkozására nézve törvényszéki ember volt, de nélküle messze földön nem volt képzelhető kártyaparti. Itt kártyázott a megyei zsidóságnak a színe-java, a Haasok, a Bleierek, a Burgerek. Ha valakinek elfogyott az aprópénze, adott szívesen a nyíregyházi nagytakarék, vagy Baruch Arnold, az első nyíregyházi bankár.

Hová lett az a rengeteg pénz, amit a Sóstón elkártyáztak? Hiszen nehéz tízezrekkel könnyítettek magukon a vérmes uraságok, egy-egy csata után a nyerő kártyás nevét pedig nem jegyezte fel a történelem.

Hát ennek a megértéséhez szükséges tudni, hogy állandóan három pohár állott a kártyaasztalon, amely pohárnak pinka volt a neve. Az első számú pohár volt a vendéglősé, és pincéré. A második az állandóan jelenlevő cigánybandáé. A harmadik a kártyázok gibiceié, akik éjszakáról éjszakára itt ültek a kártyázok háta mögött és ilyenformán állandó fizetést húztak. (Nehéz volt a sóstói társaságba gibicnek bejutni, nehezebb, mint a vármegyéhez hivatalba. Sok letört úriember, elszegényedett cimbora vonogatta az életét a pinkapénzeken.)

A poharak persze minden behúzott “zsinór” után megkapták a maguk ajándékát a nyerőtől. Aki pedig ismeri a ferbli-játékot, az tudja nélkülem is, hogy úgynevezett “zsinór” előfordul egy éjszaka száz is.


Urak, cigányok, beduinok


Ha kifáradt Benczi Gyula, a nyíregyházi cigány, valamelyik gibic mindjárt talpra ugrott, hogy új cigányról gondoskodjék. Egy ugrásnyira volt Debrecen, ott is jeles bandák működtek.

– A vendéglősök és a pincérek télen Pestre mentek és kávéházat nyitottak. – Hát ide lett az a tenger pénz, amely hajdanában a Sóstón elveszett.

Nos, hát ezt a megátalkodott társaságot akarta végül Ungerleider doktor mesterének, Kneip páternek híveivé tenni. Kúra közben nem lehet se mulatni, se kártyázni. A doktor hetekig járt a társaság nyakára, amíg a következő eredményt érte el:

Egy nyári reggelen megint csak együtt volt a kártyázó társaság a Sóstón, amikor valamelyik gibic elkiáltja magát:

– Jön Ungerleider doktor!

A messzi erdei úton valóban feltűnt az öreg doktor alakja. A pincérek már tudták, hogy mit kell csinálniuk, hogy a doktor prédikálásának véget vessenek. Gyorsan lehúzták a kártyás urak lábáról a cipőket, lábukat pedig egy sajtár vízbe állították. Ugyanekkor vizes törülközőket hoztak elő, amelyekkel az urak homlokát bekötözték. A napbarnított arcú férfiak olyanok voltak a fehér kendők alatt, mint a beduinok. Persze, a muzsikuscigányok is felrakták a kendőket.

– Nos, hát igaza volt Kneip páternek. Használ a kúra az egészségnek, de rontja a kártyajátszást – monda az egyik úriember az ámuló doktornak.

A sóstói fürdő azóta megint megváltozott. A régi urak helyén szerényebb vendégek fogdossák a tölgyfák cincéreit. Az idei nyáron éppen a fürdőzésre szorult köztisztviselők kaptak ott kedvezményes ellátást a jubiláló Nyíregyháza város gavallérságából. – Az erdei gyalogutakon sem találkoztam már ruhátlan úriemberekkel. Akármennyire meghosszabították is életüket a “nyíregyházi reformmal” javított Kneip-kúrával, végül csak a Morgó-temetőbe kerültek.

(1925)

15 / 100

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.