Őszi gondolatok – Útkeresés az új önmagamhoz

Szeretem az őszt. Különösen a szeptembert és az októbert, amikor a nyári forróság végre enged a szorításából, reggelente már jólesik magamra húzni egy könnyű kardigánt, és a természet is mintha lassan visszatalálna a saját ritmusához. Ilyenkor bennem is mindig megmozdul valami. Előkerülnek a füzetek, a tervek, az ötletek, és rendszerint olyan lelkesedéssel kezdek neki az életem újrarendezésének, mintha az előző kilenc hónapban semmi mást nem csináltam volna, csak erre a pillanatra vártam volna.

Pedig szó sincs arról, hogy minden szeptemberben új életet szeretnék kezdeni. Inkább arról, hogy a nyár végére általában elfogy belőlem a lendület. A negyven fok körüli hőségben nekem már az is komoly teljesítménynek számít, ha különösebb károsodás nélkül átvészelem a napot, nemhogy nagy terveket szövögessek és valósítsak meg. Ilyenkor az embernek bőven elég saját magát életben tartania, a világmegváltást pedig nyugodtan el lehet halasztani szeptemberre.

Idén azonban nemcsak a hőség miatt vártam az őszt.

Nehéz nyár volt mögöttem. Sőt, ha egészen őszinte akarok lenni, szinte az egész évem valamiféle küzdelemmel telt. Magánéleti és családi válságok, újra és újra előkerülő sérelmek, megoldatlan helyzetek, csalódások és olyan beszélgetések, amelyek után az ember nem megkönnyebbül, hanem még nehezebbnek érzi mindazt, amit addig is cipelt.

Egy idő után azt vettem észre, hogy egyre kevesebb kedvem van bárkihez kapcsolódni. Eleinte még zavart, hogy ritkábban keresek másokat, hogy nincs kedvem beszélgetni, találkozni, elmenni valahová, aztán lassan már ez sem érdekelt. Voltak napok, amikor szinte ki sem keltem az ágyból. Bekapcsoltam egy sorozatot, aztán még egyet, majd egy harmadikat, és mire este lett, egyetlen jelenetet sem tudtam volna felidézni belőlük. Nem azért, mert olyan rosszak voltak, hanem mert valójában nem is figyeltem rájuk. Csak teljen az idő. Legyen már este. Aztán legyen reggel. Aztán megint este.

És közben észrevétlenül teltek el a hetek.

Ma már azt gondolom, hogy az ember nem egyik napról a másikra válik magányossá. A magány néha egészen csendesen költözik be az életünkbe. Először csak kevesebbet mesélünk, aztán egyre kevesebbet kérdezünk, végül már arra sem számítunk igazán, hogy valaki kíváncsi lesz arra, mi történik bennünk. És talán az a legszomorúbb, amikor már mi magunk sem vagyunk kíváncsiak a saját napjainkra.

Sokáig úgy éreztem, hogy áldozata vagyok mindannak, ami körülöttem történik. Hogy én próbálkozom, én szeretnék változtatni, én keresem a megoldásokat, mégis újra és újra ugyanott kötök ki. És minél inkább belemerültem ebbe az érzésbe, annál nehezebb volt észrevennem, hogy talán én magam is hozzájárulok ahhoz, hogy semmi sem változik.

Harminc éve vagyunk házasok azUrammal.

Harminc év. Leírni is különös. Ha belegondolok, ennyi idő alatt egy gyerekből felnőtt ember lesz, egy frissen ültetett facsemetéből tekintélyes fa, mi pedig két fiatal, fülig szerelmes emberből egyszer csak olyan házaspárrá váltunk, akik már pontosan tudják, melyikük hogyan szereti a kávét, ki hagyja égve a villanyt, és milyen mondattal lehet a másikat három másodperc alatt kihozni a sodrából.

Voltak csodálatos éveink, boldog pillanataink, közös álmaink, nagy nevetéseink, és persze olyan időszakaink is, amelyekről ma sem tudnék könnyedén beszélni. Aki azt állítja, hogy harminc év házasság alatt soha nem voltak komoly mélypontjai, annak vagy rendkívüli szerencséje volt, vagy egészen másképp emlékszik a dolgokra, mint én.

Most, hogy a gyerekeink felnőttek, egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy szeretnék végre egy kicsit másképp élni. Sok éven át az életünket a kötelességek határozták meg. Gyereknevelés, munka, háztartás, intéznivalók, határidők, megoldandó problémák. Mindig volt valami, amit muszáj volt megcsinálni, és valaki, akinek éppen szüksége volt ránk.

És egyszer csak azon kaptam magam, hogy vágyakozva nézem a romantikus filmeket.

Tudjátok, azokat, amelyekben a nő egy hangulatos kis kávézó teraszán olvasgat, a férfi váratlanul megjelenik egy csokor virággal, aztán ketten elindulnak valahová, lehetőleg egy olyan városba, ahol még az eső is romantikusan esik, és senkinek nem jut eszébe megkérdezni, hogy egyébként mi lesz vacsorára.

Na, valami ilyesmire vágytam.

Nem feltétlenül a virágcsokorra, és még csak nem is arra, hogy minden hétvégén repülőre üljünk. Hanem arra a könnyedségre, arra az izgalomra, amikor két ember nemcsak együtt él, hanem kíváncsi is arra, mit tartogat számukra a következő nap.

Csakhogy ez a romantikus, utazgatós, kávézókban olvasgatós élet valahogy nem akart megérkezni hozzánk. Én pedig egyre csalódottabb lettem, egyre fásultabb, és azUrammal lassan olyan távol kerültünk egymástól, hogy néha már azt sem tudtam, hogyan lehetne újra elindulni felé.

Talán sokáig azt hittem, hogy ha egyszer minden kötelezettségünk végére érünk, akkor majd magától visszatér valami abból a régi könnyedségből, amely a kapcsolatunk elején olyan természetes volt. Csakhogy az évek nem őrzik meg helyettünk azt, amire mi már nem figyelünk. És attól, hogy egyszer csak több időnk lesz egymásra, még nem biztos, hogy tudunk is mit kezdeni vele.

Hol máshol beszélné meg az ember lánya az életének nagy kérdéseit, mint a fodrásznál?

Egy alkalommal, miközben éppen a hajammal foglalatoskodott, én pedig a szokásos módon meséltem neki az életem aktuális történéseit, egyszer csak kibukott belőlem:

– Ha ez így megy tovább, hamarosan szingli leszek.

Ő rám nézett, és minden különösebb körítés nélkül csak annyit mondott:

– Már most is az vagy.

Na, tessék!

Az ember elmegy a fodrászhoz, hogy egy kicsit megszépüljön, kikapcsolódjon, esetleg megigyon egy kávét, erre kap egy mondatot, amitől még napokkal később is a saját életén töpreng.

Láthatta rajtam, hogy szíven ütött, amit mondott, mert rögtön hozzátette, hogy az elmondásaim alapján úgy látja, azUrammal már jó ideje eltávolodtunk egymástól. Mindketten kialakítottuk a saját kis életünket a közös életünkön belül, vagy talán inkább annak helyén. Én élem a mindennapjaimat, ő is az övéit, csak éppen egyre kevesebb dolog történik velünk közösen.

Nem mondhatnám, hogy örültem ennek a felismerésnek.

Hiszen az ember nemcsak akkor lehet magányos, ha egyedül él. Hanem akkor is, ha valakivel harminc éve osztja meg az otthonát, de már alig osztják meg egymással a gondolataikat. És talán éppen ez a magány egyik legnehezebb formája: amikor ott van mellettünk valaki, akivel valamikor mindent meg akartunk osztani, most pedig már azt sem tudjuk, hogyan kezdjünk bele egy igazán őszinte beszélgetésbe.

Hiszen én már rengetegszer próbáltam elmondani azUramnak, hogy valami nincs rendben közöttünk, hogy változtatnunk kellene, hogy nem jó irányba haladunk. Csakhogy ezekből a beszélgetésekből valahogy sosem az lett, amit reméltem. Sokszor úgy éreztem, megint nem értett meg, megint nem jutottunk előrébb, és megint én maradtam ott a csalódottságommal.

De vajon tényleg csak az számít, hogy hányszor próbáltam elmondani, mi fáj nekem? Vagy az is, hogy közben mennyire voltam kíváncsi arra, neki mi fáj? Nem könnyű kérdés ez, különösen akkor, amikor az ember már olyan régóta hordozza a saját sérelmeit, hogy lassan minden újabb történés azokhoz kapcsolódik.

Néhány napig érlelgettem magamban a fodrászom mondatát, aztán leültem, és írtam azUramnak egy levelet.

Írni mindig könnyebben tudtam, mint beszélni. Ha leülök a gép elé, valahogy rendeződni kezdenek bennem a gondolatok, és olyan dolgokat is képes vagyok megfogalmazni, amelyek élőszóban talán elakadnának a torkomon, vagy egészen másképp hangzanának, mint ahogyan szeretném.

Leírtam hát, hogy úgy érzem, eltávolodtunk egymástól. Hogy már alig vannak közös terveink, közös álmaink, olyan beszélgetéseink, amelyek nem a mindennapi teendőkről szólnak. Hiányoznak a „képzeld el”, a „te hogy gondolod?”, a „mi lenne, ha?”, a „csináljuk meg!” kezdetű mondatok. Azok az apró, természetes kapcsolódások, amelyekből régen olyan sok volt közöttünk.

És képzeljétek, most valami egészen váratlan történt. AzUram válaszolt.

Nem úgy, ahogyan korábban sokszor, amikor azt éreztem, hogy szerinte csak túlzok, felfújom a dolgokat, vagy olyasmit keresek, ami valójában nincs is ott. Hanem komolyan. Őszintén. Leírta, mit érez, hogyan élte meg az elmúlt időszakot, milyen fájdalmakat és sérelmeket hordoz magában, és hogy ő is érzi a közöttünk kialakult távolságot.

Napokig a levele hatása alatt voltam.

Mert miközben én olyan régóta a saját magányommal és csalódottságommal voltam elfoglalva, egyszer csak szembesültem azzal, hogy a másik oldalon is van egy ember. Egy ember, akinek ugyanúgy vannak érzései, emlékei, fájdalmai, és aki talán éppen olyan tanácstalanul áll ebben a helyzetben, mint én.

Talán ez volt az a pillanat, amikor először nem az foglalkoztatott, hogy kinek van igaza, ki tett többet vagy kevesebbet a kapcsolatunkért, hanem az, hogy itt vagyunk ketten, akik valamikor nagyon szerették egymást, és most, hosszú idő után, végre újra meghalljuk egymást. Nem oldódott meg ettől semmi egy csapásra, de valami mégis megváltozott. Mert most először nemcsak a saját fájdalmamat láttam, hanem az övét is.

És közben megérkezett az ősz.

Más években ilyenkor már biztosan előkerült volna egy új füzet, amelybe nagy lelkesedéssel felírom, mi mindent szeretnék megvalósítani az év hátralévő részében. Új szokások, új célok, új tervek, új elhatározások. Mert hát szeptemberben újra kell kezdeni, nem igaz?

Csakhogy idén először semmi kedvem nem volt új listákat írni.

Nem akartam új fogadalmakat tenni, és nem akartam megint nekifeszülni annak, hogy most aztán mindent megváltoztatok. Inkább azon gondolkodtam, hogyan tovább.

Talán mert most először éreztem igazán, hogy nem az életemet kell újraterveznem, hanem azt, ahogyan benne vagyok. Nem új szokásokra, új célokra vagy még több elvégzendő feladatra volt szükségem, hanem arra, hogy másképp kezdjek el tekinteni arra az életre, amelyet már felépítettünk.

Azt már tudtam, hogy nem lehetek ugyanaz a nő, aki tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt voltam. Nem is akarok az lenni. Azóta annyi minden történt velem, annyi mindent megtanultam, annyi mindenen mentem keresztül, hogy lehetetlen volna egyszerűen visszasétálni abba a régi életbe.

És azUram sem ugyanaz a férfi már, akibe annak idején fülig beleszerettem. De hát akkor mit kezdjünk egymással? És ekkor eszembe jutott valami. Mi lenne, ha újra megismernénk egymást?

Nem úgy, mintha az elmúlt harminc év meg sem történt volna, hanem úgy, hogy elfogadjuk: közben mindketten megváltoztunk. Hogy talán érdemes lenne újra kíváncsinak lenni arra, mit gondol a másik, mit szeret, mire vágyik, mitől fél, minek örül. Újra figyelmesnek, kedvesnek, megértőnek lenni egymással.

Hiszen amikor megismerkedtünk, mindez olyan természetes volt.

Akkor még nem kellett külön elhatároznom, hogy érdekeljen, milyen napja volt, mit gondol valamiről, vagy hogy szeretném-e kikérni a véleményét. Egyszerűen érdekelt. És biztos vagyok benne, hogy ő is így volt velem.

Talán nem is az a kérdés, hogyan lehetnénk újra azok, akik harminc évvel ezelőtt voltunk. Hiszen az a két ember már nem létezik ugyanabban a formában. Sokkal inkább az érdekel, kik vagyunk most, és tudunk-e ebben a mostani életünkben újra egymás felé fordulni. Nem a múltat szeretném visszakapni, hanem kíváncsi lenni arra, ami még előttünk áll.

Rájöttem, hogy én például már nagyon régóta alig kérek segítséget azUramtól. Ha le kell venni valamit a magas polcról, megoldom. Ha meg kell írni egy hivatalos kérvényt, megírom. Ha el kell intézni valamit, elintézem. Ha dönteni kell valamiben, végiggondolom, aztán döntök. Hiszen képes vagyok rá.

És különben is, minek kérjem meg? Lehet, hogy nincs ideje. Lehet, hogy nincs kedve. Lehet, hogy egyszerűbb, ha megcsinálom magam. Csakhogy közben észre sem vettem, hogy ezekkel az apró döntésekkel lassan egy egész világot építettem magam köré, amelyben egyre kevesebb hely maradt neki.

Nem azért, mert nem szerettem volna, hogy része legyen az életemnek. Hanem mert annyira megszoktam, hogy önálló vagyok, hogy már szinte eszembe sem jutott másképp.

Milyen különös, hogy miközben évről évre egyre önállóbb lettem, és egyre büszkébb voltam arra, hogy szinte mindent képes vagyok egyedül megoldani, észre sem vettem, hogy lassan már helyet sem hagyok magam mellett annak az embernek, akivel az életemet szeretném megosztani. Nem kértem, nem kérdeztem, nem vártam, és talán már nem is engedtem, hogy tegyen értem valamit. Pedig az önállóság nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindent egyedül kell megoldanunk. Lehetek erős és talpraesett úgy is, hogy közben hagyom, hogy valaki néha gondoskodjon rólam.

Elkezdtem hát egy kicsit másképp viselkedni. Nem egyik napról a másikra, nem valamilyen előre kidolgozott terv szerint, és végképp nem azért, hogy mostantól én legyek a tökéletes feleség. Egyszerűen csak megpróbáltam újra helyet adni azoknak az apróságoknak, amelyek valamikor olyan természetesek voltak közöttünk.

Megkérdeztem a véleményét. Megkértem erre-arra. Figyelmesebben hallgattam, amikor mesélt valamiről. Próbáltam nem rögtön a régi sérelmeimen keresztül értelmezni minden mondatát.

És képzeljétek, ő is változni kezdett.

Kedvesebb lett, figyelmesebb, megjelentek azok az apró gesztusok, amelyekből régen olyan sok volt, az utóbbi időben viszont egyre kevesebb. Nem történt semmi világrengető, nem kaptam naponta virágcsokrokat, és egyelőre a romantikus filmek forgatókönyvírói sem jelentkeztek nálunk, hogy megfilmesítenék a történetünket.

De valami mégis megmozdult.

És talán éppen ez benne a legszebb. Hogy nem kellett hozzá romantikus hétvége, nagy fogadalom vagy mesébe illő második nászút. Egyszerűen elkezdtünk újra odafigyelni egymásra. Én tettem néhány apró lépést felé, ő pedig válaszolt rájuk. És ezekből a kis gesztusokból lassan újra születni kezdett valami közös. Valami, amiről már majdnem elfelejtettem, milyen jó érzés.

Persze nem gondolom, hogy harminc év minden sérelme és csalódása néhány kedves mondattól eltűnik. Nem hiszem, hogy mostantól soha többé nem lesznek vitáink, félreértéseink vagy olyan napjaink, amikor legszívesebben mindketten elmennénk a világ két különböző végére. De talán nem is kell most mindent megoldanunk. Talán elég, ha újra elkezdünk beszélgetni. Ha nem hisszük azt, hogy harminc év után már mindent tudunk egymásról. Ha nem a régi kapcsolatunkat akarjuk visszakapni, hanem megpróbáljuk felfedezni, milyen lehet a mostani életünkben újra egymásra találni.

És milyen érdekes, hogy mindehhez éppen az ősz hozta meg a fordulatot. Az az évszak, amelyet annyiszor az elengedés idejének nevezünk. Csakhogy én idén ősszel nem a házasságomat kezdtem elengedni, hanem talán néhány régi beidegződést, csalódást és elvárást, amelyek már nem segítettek bennünket. Nem a közös múltunkat szeretném kitörölni, hanem megpróbálok helyet csinálni annak, ami még előttünk lehet.

És közben valami egészen különös dologra is rájöttem. Miközben azon gondolkodtam, hogyan kerülhetnék közelebb azUramhoz, lassan saját magamhoz is közelebb kerültem. Ahhoz a nőhöz, aki valamikor kíváncsi volt, játékos, romantikus, aki szeretett álmodozni, nevetni, tervezgetni, és aki nem érezte úgy, hogy mindent egyedül kell megoldania.

De már nem vagyok ugyanaz a nő, és talán éppen ez a jó benne. Mert az elmúlt évek nemcsak elvettek tőlem dolgokat, hanem adtak is. Tapasztalatot, önállóságot, kitartást, önismeretet, és azt a képességet, hogy néha már egészen másképp tudok ránézni egy helyzetre, mint korábban.

Idén ősszel tehát nem írtam új listát, nem tűztem ki nagy célokat, és nem fogadtam meg, hogy mostantól minden másképp lesz. Nem kezdtem új életet, és nem próbáltam visszavarázsolni azt sem, amelyik harminc évvel ezelőtt volt az enyém. Egyszerűen elkezdtem kicsit más lenni. Picit új és picit régi, és ha belegondolok, talán éppen ez az én idei őszi újrakezdésem.

Nem új életet szeretnék, hanem szeretném újra otthon érezni magam abban, amelyik már az enyém.

AzUrammal, önmagammal, mindazzal együtt, amit az elmúlt harminc évben felépítettünk, elrontottunk, megjavítottunk, elveszítettünk és megtaláltunk.

Hogy mi lesz ebből?

Fogalmam sincs.

De hosszú idő után először nemcsak attól félek, hogy mi vár ránk, hanem kíváncsi is vagyok rá, és azt hiszem, egyelőre ez éppen elég.