A napom ritmusa

Vannak reggelek, amikor egészen biztos vagyok benne, hogy aznap mindenre jut majd időm. Nem tudom, honnan veszem ezt a rendíthetetlen meggyőződést, hiszen az évek során már számtalanszor bebizonyosodott, hogy a nap huszonnégy órából áll, és ezen az én lelkesedésem sem képes változtatni, mégis előfordul, hogy a reggeli kávém mellett ülve olyan terveket szövögetek, amelyek megvalósításához legalább két napra lenne szükségem.

 

Különösen ősszel szeretem ezeket a korai órákat. Amikor a kert még őrzi az éjszaka hűvösségét, a fűszálakon megül a harmat, és a hortenziák nyári rózsaszínje lassan átvált azokba a füstös, lilás, barnás árnyalatokba, amelyeket minden évben olyan nehéz pontosan megnevezni. A diófa alatt már itt-ott sárgulnak a levelek, a terasz kövei hidegek a mezítelen talpnak, és a ház körül még olyan csend van, amelyben az ember a saját gondolatait is tisztábban hallja.

Szeretek ilyenkor leülni egy kicsit, mielőtt elkezdődik a nap. Nem mindig sikerül, és már nem is ragaszkodom hozzá mindenáron, de ha úgy alakul, jólesik néhány percig csak nézni, hogyan világosodik ki a kert.

Persze a gondolataim ritkán maradnak sokáig nyugton.

Eszembe jut egy félbehagyott írás, amelyet jó lenne befejezni, aztán egy másik, amelyhez már napok óta gyűjtöm az ötleteket. Válaszolnom kellene néhány levélre, rendet tenni az asztalomon, átnézni a következő heti terveimet, és ha már ilyen szépen alakul az idő, a kertben is lenne mit csinálni. A hortenziák közül néhányat levághatnék szárítani, a fa alatt is összegyűlt már annyi levél, hogy érdemes lenne elővenni a gereblyét.

Mire elfogy a kávém, fejben rendszerint már a fél napot elvégeztem.

Régebben ilyenkor elővettem egy papírt, és gondosan felírtam mindent, ami eszembe jutott. Szerettem a listáimat. Szerettem áthúzni a feladatokat, látni, mennyi mindennel végeztem, és különös elégedettséggel töltött el, ha estére egyetlen elintéznivaló sem maradt a papíron.

Csakhogy ennek az elégedettségnek gyakran meglehetősen nagy ára volt. Mert ha valamit reggel elterveztem, azt lehetőleg még aznap meg is akartam csinálni. Nem sokat számított, hogy közben elfáradtam, hogy már nem volt kedvem hozzá, vagy hogy az egész napomat munkával töltöttem. Ha egyszer felírtam, akkor annak kész kellett lennie.

Néha még este is tettem-vettem, amikor már régen jobb lett volna leülni. Máskor a számítógép előtt próbáltam befejezni egy írást, miközben a szemem már alig akarta követni a sorokat. Ilyenkor rendszerint készítettem még egy kávét, mintha attól, hogy újratöltöm a csészémet, valahogyan az energiám is újratöltődne.

Ma már mosolygok ezen, de akkoriban egyáltalán nem találtam mulatságosnak.

Ha valami másnapra maradt, bosszantott. Ha elfáradtam, elégedetlen voltam magammal. Ha pedig végül mégis mindennel végeztem, gyakran annyira kimerültem, hogy már örülni sem nagyon maradt erőm annak, amit elértem.

Sokáig természetesnek tartottam ezt az életformát. Ilyen vagyok, gondoltam. Szeretek tevékenykedni, alkotni, haladni a dolgaimmal, és nehezen viselem a tétlenséget. Ráadásul mindig akadt valami új ötletem, amelyet szívesen megvalósítottam volna, így aztán a napjaim könnyedén megteltek, olykor még annál is jobban.

Egy idő után azonban kezdtem érezni, hogy ez az állandó pörgés már nem igazán szolgál engem. Nem arról volt szó, hogy elveszítettem volna az érdeklődésemet a dolgaim iránt. Éppen ellenkezőleg. Továbbra is szerettem írni, tervezni, alkotni, új dolgokat kipróbálni. Csak valahogy egyre kevésbé esett jól az a folytonos sietség, amellyel mindezt csináltam. Aztán egyszer, egy külföldi blogon olvasgatva, találkoztam a lassítás gondolatával.

Nem emlékszem már pontosan, melyik írás volt az első. Talán az Autumn & Bliss oldalán bukkantam rá, de az is lehet, hogy valamelyik másik cikk vezetett oda. Arra viszont emlékszem, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Jólesett olvasni arról, hogy nem feltétlenül attól lesz tartalmasabb az életünk, ha minél több mindent zsúfolunk bele, és hogy a lassabb tempó nem egyenlő a semmittevéssel.

Igyál egy teát, ülj le a csendben, és ne csinálj semmit. Ez nem elvesztegetett idő, ez az élet maga.”– Ismeretlen

Először egyszerűen csak kíváncsi lettem. Elkezdtem hasonló írásokat keresni, egyik blogról a másikra jutottam, olvastam mások tapasztalatairól, szokásairól, arról, hogyan próbálnak több nyugalmat és figyelmet vinni a mindennapjaikba. Voltak gondolatok, amelyekkel azonnal egyetértettem, mások kevésbé álltak közel hozzám, de az egész téma egyre jobban foglalkoztatott. És bevallom, blogíróként is megláttam benne a lehetőséget. A lassítás, a slow living akkoriban már egyre népszerűbb téma volt, és arra gondoltam, érdemes lenne nekem is foglalkoznom vele. Hiszen mennyi mindent lehetne írni a hétköznapi szokásainkról, a rohanásról, a pihenésről, az otthonról, a természethez való kapcsolódásról, vagy éppen arról, miért érezzük olyan gyakran, hogy soha semmire nincs elég időnk.

Így aztán nemcsak olvasni kezdtem róla, hanem írni is. Közben pedig történt valami, amire egyáltalán nem számítottam. Ahogy egyre többet foglalkoztam a lassítással, szép lassan a saját életemben is elkezdtem másként viselkedni. Nem egyik napról a másikra, és nem is valamilyen nagy elhatározás következtében. Nem készítettem új szabályrendszert, amelyhez ettől kezdve szigorúan tartanom kellett magam, és nem alakítottam át egyszerre az egész napirendemet. Egyszerűen egyre többször jutott eszembe, hogy talán nem kellene mindent olyan sürgősen elvégeznem, hogy egy félbehagyott munka nem feltétlenül kudarc, és attól, hogy délután már nincs kedvem ugyanazzal foglalkozni, amivel reggel, még nem romlott el semmi.

Eleinte talán csak apróságok változtak. Kevesebb mindent terveztem egy napra. Néha hamarabb abbahagytam a munkát. Máskor hagytam, hogy egy-egy ötletem még néhány napig érlelődjön, ahelyett hogy azonnal nekiálltam volna megvalósítani. És ami régebben talán a legnehezebb lett volna: lassan megtanultam úgy félbehagyni valamit, hogy közben nem töltöttem a nap hátralévő részét lelkiismeret-furdalással. Nem tudnám megmondani, mikor történt meg bennem az igazi változás.

Nem volt egy bizonyos délután, amikor hirtelen megértettem mindent, és attól kezdve egészen más emberként éltem tovább. Sokkal inkább olyan volt, mint amikor az ember egy nagy kirakóval foglalkozik. Egyik darabot a másik mellé illeszti, néha hosszasan keresgéli a következőt, és közben nem is veszi észre, mennyit haladt. Aztán egyszer csak hátrébb húzódik, ránéz az egészre, és meglepődve látja, hogy a sok apró részletből közben összeállt egy kép. Valahogy így történt velem is. Egyszer csak olyan nyilvánvalóvá vált a változás, hogy már szinte kiszúrta a szemem.

Hiszen továbbra is ugyanaz a nő voltam, aki hajnalban szeret felkelni, aki tele van tervekkel, aki egyik ötletből könnyedén jut el a következőig, és akinek néha még mindig több minden jár a fejében, mint amennyit egyetlen nap alatt meg lehet valósítani. Csakhogy már nem akartam mindenáron valamennyit megvalósítani, és talán ez volt a legnagyobb különbség.

Ma is vannak olyan reggeleim, amikor szinte maguktól születnek a mondatok, amikor öröm dolgozni, és amikor úgy érzem, akár estig is elüldögélnék a számítógép előtt. De azt is tudom, hogy délutánra gyakran elfogy a figyelmem. Ilyenkor már nehezebben írok, többször elkalandoznak a gondolataim, és előfordul, hogy ugyanazt a mondatot háromszor is elolvasom, mire rájövök, hogy fogalmam sincs, mit akartam vele mondani.

Régebben ezen bosszankodtam volna. Ma inkább becsukom a dokumentumot, persze nem mindig azonnal. Néha még most is megpróbálkozom egy újabb kávéval, mert bizonyos régi szokások meglehetősen makacsul ragaszkodnak az emberhez. De ha azt érzem, hogy aznapra elfogyott a figyelmem, már nem kezdek hosszú alkudozásba saját magammal.

Ennyi fért bele a mai napomba, gondolom. A többi megvár, és valóban megvár.

Az egyik ilyen délutánon, amikor már nem volt kedvem tovább írni, kimentem a kertbe, hogy levágjak néhány hortenziát. A nap addigra egészen más szögből világította meg a bokrokat, mint reggel, a harmat régen felszáradt a fűről, és a diófa levelei között is másként mozdult a fény. A virágok színe mélyebbnek tűnt, néhol már egészen bordósnak, máshol fakó rózsaszínnek, a szárazabb szirmok pedig halkan zizegtek, amikor hozzájuk értem. Sokáig válogattam közöttük.

Volt, amelyiket még szerettem volna a bokron hagyni, másikat már éppen ideje volt levágni. Közben néha felnéztem a fára, figyeltem a kertet, és eszembe jutott, mennyire szeretem, hogy ugyanaz a hely mennyiféle arcát tudja megmutatni egyetlen nap alatt. Reggel még hűvös volt és harmatos, délutánra felmelegedett, estére pedig újra elcsendesedik majd.

A kertnek eszébe sem jutott egész nap ugyanolyannak maradni, és én már nem is vártam ezt magamtól. Nem azért, mert a kertben akkor hirtelen ráébredtem valamire. Sokkal inkább azért, mert ahogy ott álltam a metszőollóval a kezemben, jólesett felismerni, hogy ezt ma már egészen természetesnek tartom. Lehet egy napnak lendületes reggele és lassabb délutánja. lehetnek órák, amikor tele vagyok alkotókedvvel, és olyanok is, amikor legszívesebben csak a kertben teszek-veszek. Attól, mert valamit nem fejezek be, még nem veszett kárba az időm.

A levágott hortenziákat végül bevittem a házba, és elrendeztem egy régi kancsóban. Az egyik virágfej folyton oldalra billent, hiába igazítottam rajta, úgyhogy végül hagytam úgy, ahogyan állni akart.

A konyhaasztalon közben ott maradt néhány lehullott szirom, a metszőollót pedig csak később vittem vissza a helyére. Régebben valószínűleg ezt is azonnal elpakoltam volna, most nem zavart különösebben.

Ahogy közeledett az este, eszembe jutott a félbehagyott írásom. Tudtam, hogy másnap reggel ismét leülök majd hozzá, és talán akkor könnyebben megtalálom a folytatását. De ha nem, az sem jelent különösebb tragédiát. Vannak mondatok, amelyekhez több idő kell, és vannak gondolatok, amelyeknek jót tesz, ha egy kicsit békén hagyjuk őket.

Azon gondolkodtam, milyen különös, hogy amikor évekkel ezelőtt elkezdtem olvasni és írni a lassításról, tulajdonképpen még csak ismerkedtem valamivel, amiről azt reméltem, hogy érdekes témája lehet a blogomnak. Aztán a téma lassan beköltözött a mindennapjaimba.

Nem vett el belőlem semmit abból a kíváncsiságból, amely mindig újabb és újabb dolgok felé vitt. Nem lett kevesebb ötletem, és az alkotás öröméről sem mondtam le. Inkább csak megtanultam, hogy nem kell valamennyi tervemet egyetlen napba, egyetlen hétbe vagy akár egyetlen évbe belesűrítenem.

Szeretek ma is sok mindent csinálni, de már azt is szeretem, amikor abbahagyhatom.

Késő délutánra a hortenziák szirmairól lassan eltűnt a napfény, a kert fölött hosszabbra nyúltak az árnyékok, és a házban is érezni lehetett, hogy közeledik az este. Az asztalomon ott maradt a befejezetlen írás, mellette néhány feljegyzés egy következőhöz, a fejemben pedig még legalább három újabb ötlet. Egyik sem tűnt el attól, hogy aznap már nem foglalkoztam vele.

Másnap is ott lesznek. Én pedig, ha minden jól megy, reggel ismét korán kelek, főzök egy kávét, és talán megint úgy érzem majd, hogy előttem az egész világ, és egyetlen nap alatt mindent meg tudnék valósítani.

Csak most már tudom, hogy nem kell.

Gyere, ülj le mellém. 

Szeretettel,
Judith