Mindfulness: egy újabb XXI. századi csodaszer?
Kisiskolás korom óta tudom mennyire fontos, hogy egy “témát”, kitől, hogyan, milyen megközelítésből hallok először. Ez vagy tovább visz és az életem részévé válik, vagy “lepattan” rólam… Sőt az is előfordult már, hogy ugyanaz a dolog később újra megtalált – és akkor már teljesen magával ragadott, beszippantott. Ebből én arra következtetek, hogy nem az adott téma nem volt fontos számomra, hanem az, ahogyan találkoztam vele.
Pontosan így jártam a Mindfulnessel is.
Amikor keresni kezd az ember
Lelkiekben egy nehezebb időszakon mentem keresztül és kerestem – kutattam – , mi az ami segíthet a kilábalásban. Mivel annyira azért nem voltam magam alatt, hogy hagyjam teljesen szétcsúszni az életem, és mindig is azt vallottam – akár a saját életemben, akár a gyereknevelésben – , hogy csírájánál kell elkapni a rossz irányban induló dolgokat, akkor még könnyebb rajtuk változtatni.
Ekkor találkoztam a Mindfulnessel, mint egy olyan technikával,
- ami csökkenti a streszt,
- ami segít a jelenben maradni, hogy ne azon kattogjanak a fejemben a gondolatok hogy: “Charlie Babitt ekkor meg akkor mit tett velem, ellenem”
Láttátok az Esőember című filmet?
Esőember, jegyzetfüzet és a fejünkben vezetett listák
Ez az egyik legismertebb hollywoodi alkotás, amely az autizmus témáját dolgozza fel. A filmben Raymond (Dustin Hoffman) autista zseni, aki nem mellesleg egy hatalmas vagyon örököse. Bátyjával, Charlie-val (Tom Cruise) indul útnak, aki eredetileg csak az örökség megszerzését tartja szem előtt.
Raymond nehezen viseli, ha Charlie eltér a megszokottól. Ilyenkor előveszi a kis füzetét, és feljegyzi, hogy Charlie Babitt ekkor és ekkor mit tett vele, csak hogy ne felejtse el. Hogy nyoma maradjon.
Nagyon jó film, érdemes megnézni – de számomra itt most nem is a történet a fontos, hanem ez a mozzanat. Mert ha őszinték vagyunk, mi is vezetünk ilyen belső füzeteket. Csak nem papíron.
Amikor a módszer nem talál meg
Bármennyire is “sokat” ígért a sok elovasott oldal az interneten, mégsem éreztem azt, hogy IGEN, EZ AZ, ERRE VAN SZÜKÉSEGM.
Túl technikás volt mindegyik, nem tudta átadni az érzést, a módszer adta megtapasztalást. A túl „csináld így” jellegű “utasítás belőlem sokkal inkább ellenkezést váltott ki, mint késztetést, hogy próbáljam ki. Azt éreztem, hogy ez túl messze van attól, amit belül éreztem, hogy lenne most szükségem.
Majd, jóval az után, hogy túllendültem a lelki válságomon, mondhatnám, hogy egy véletlen kapcsán (habár nem igazán hiszek a véletlenekben) ismét szembejött velem a Mindfulnes, egy regényben.
Ahogyan a főszereplő figyelme lassan ráhangolódott a világ apró részleteire, úgy éreztem, bennem is történik valami hasonló. Akkor esett le a tantusz: ennyit számít, hogyan van valami tálalva. Itt nem mint egy technika, egy módszer volt bemutatva, hanem mint egy életérzés.
Miközben ezt írom, rácsodálkoztam, milyen érdekes, hogy nem a fogalom változott meg, hanem ahogyan én most készen állok arra, hogy befogadjam ezt a technikát.
A könyv címe: Az ég minden kékje
Miért itt értettem meg a mindfulness-t
Ebben a regényben a mindfulness nem módszerként jelent meg számomra. Nem gyakorlatként. Nem lépésekben. Hanem apró, szinte jelentéktelennek tűnő pillanatokban.
Sokszor anélkül eszünk, hogy valóban jelen lennénk. Nem várjuk meg, hogy megkívánjuk az első falatot, nem figyelünk arra, mit üzen a testünk. Pedig amikor az érzékszervek „felébrednek”, az íz is egészen máshogy érkezik meg.
Amikor beleharapsz, nem kapkodsz. Érzed az ízeket. A textúrát. A falat lassan szétoszlik a szádban. Nem gondolkodsz rajta, mi történik. Csak történik.
A könyvben újra és újra visszatér ez a fajta jelenlét:
- amikor eszünk,
- amikor lélegzünk,
- amikor sétálunk,
- amikor a szél hozzáér a bőrünkhöz,
- amikor észrevesszük a frissességet, a só ízét a levegőben, a hangokat magunk körül.
Gyerekként természetes módon tudjuk, hogyan kell figyelni.
Meg tudunk állni, észrevenni, rácsodálkozni. Nem sietünk. Nem akarunk „túl lenni rajta”. Ahogy felnövünk, ez a fajta figyelem lassan eltűnik. El vagyunk foglalva. A jövőn jár az eszünk, a teendőkön, a pénzen, a sikerességen. Miközben az élet apró pillanatai szinte észrevétlenül elsuhan.
A gondolatok is ilyenek. Felbukkannak. Eltűnnek. Nem kell belekapaszkodni mindegyikbe. Nem kell elemezni. Nem kell elűzni őket. Ha nem adsz nekik különösebb jelentőséget, maguktól tovább állnak
Itt értettem meg, hogy számomra a mindfulness nem a gondolatok leállításáról szól.
Nem arról, hogy „jól csináljam”. Hanem arról, hogy ne kapaszkodjak bele minden felbukkanó gondolatba, ne elemezzem, ne magyarázzam, ne rágjam tovább. Ha egy zavaró gondolat felbukkan, nem kell eltüntetni. Elég megvárni, amíg elmúlik. Semlegesen. Erőlködés nélkül.
És akkor egyszer csak letesszük azt a láthatatlan jegyzetfüzetet is, amit olyan régóta vezetünk magunkban: ki mit tett, mi bántott, mi történhet majd.
Talán nem is a mindfulness változott meg számomra ebben a történetben. Hanem az, ahogyan először valóban találkoztam vele. Nem mint csodaszerrel. Hanem mint emlékeztetővel arra, hogy néha elég csak figyelni.
A mindfulness eredetileg a tudatos jelenlétről szól – arról, hogy ítélet nélkül észrevegyük, mi történik bennünk és körülöttünk.
A mindfulness számomra nem a gondolatok kikapcsolása – hanem annak észrevétele, hogy mikor melyik jegyzetfüzetet nyitom ki újra a fejemben.
Talán nem is az a kérdés, hogy a mindfulness egy XXI. századi csodaszer-e. Hanem az, hogy te mikor és hogyan találkoztál vele először. És vajon akkor tovább visz… vagy csak lepattant rólad?
Ha most megállnál egy pillanatra: mit jelentene számodra a figyelem ma? Nem holnap. Nem majd egyszer. Hanem most.
Ha ez az írás megszólított…
A blogon több olyan cikket is találsz, amelyek nem megoldásokat kínálnak, hanem megállásra hívnak.
Csendről, figyelemről, belső folyamatokról – arról, ami sokszor csak akkor válik hallhatóvá, amikor lelassulunk.
Kapcsolódó írások:
- Az idő így is úgy is eltelik – rajtad múlik, hogyan. –Van, aki szerint az idő egy „folyó”, amelyben sodródunk. Más szerint olyan, mint egy „tenger”, amiben minden pillanat egyszerre létezik, csak mi egymás után tapasztaljuk meg.
- Slow Living – Miért választottam a lassítást 50 felett? – Nem lusta lettem, csak hazaértem. Egy őszinte vallomás a Slow Living életérzésről és arról, hogyan állt össze az életem puzzle-képe.
