Összekuszálódott életem fonala....

Mindenki történetéből tanulhatunk valamit. Az életem mint esettanulmány...

Kedves Olvasóim!

Nagyon régen nem jelentkeztem!

Most is sokat töprengtem azon, hogy megírjam-e mi is történt velem, velünk az elmúlt 5 hónapban. Többször elkezdtem, majd kitöröltem, majd ismét neki ültem. Egyik oldalam az susogta a fülembe, hogy írd meg miért tűntél el, miért adtad fel az elképzelésed, álmod, hátha mások is járnak hasonló cipőben és reményt adhatsz, hogy “egyszer minden rossz véget ér”. Ugyanakkor a másik felem pedig azt mondta: senkit sem érdekelnek a bajaid, a felismeréseid, a tanácsaid, mindenkinek megvan a maga baja, küszködéses, pont nem a te nyomorodról szeretne olvasni. Végül mégis megszületett ez a kis szösszenet. Te pedig aki most olvasod, eldöntöd, hogy jó ötlet volt-e, tudtam-e segíteni, valami újat mondani.

Én azt gondolom magamról, hogy alapvetően egy pozitív ember vagyok, aki nem szeret a “próbatételein” siránkozni, rágódni (talán néha egy kicsit), inkább igyekszem “kihámozni”, hogy mit is kellene az adott szituációból megtanulnom.

Most, viszont rákellett döbbenjek arra, hogy nem akkor kell pozitívnak lenni, illetve nem csak akkor kell, amikor a kis “elefántcsonttornyomban” elvagyok, és minden jó, minden szép, hanem akkor is amikor “leszakad” az ég, és “összedől” a kis világom…..

Elefántcsonttorony szómagyarázat:

Biztonságos nyugalom; egy tudós vagy művész részéről a társadalom, az élet mindennapi gondjai elől elzárkózó magatartás jelképe.

Most biztosan azt gondolod, mondod, hogy MAGÁNÜGY….hisz az elmúlt 1 évben nincs olyan ember, akinek így vagy úgy, de ne változott volna meg az élete. Miért lenne pont az enyém érdekes, tanulságos??? Döntsd el Te!

Előzmények…

A múlt év őszén hatalmas tervekkel, ötletekkel, megvásárolt alapanyagokkal, félkész webshoppal szinte röpködtem, hogy a sok-sok éve dédelgetett álmom, valósággá válik.

Évek óta szerettem volna egy virtuális Alkotóműhelyt és egy hozzá tartozó webshopot. Voltak persze félelmeim, olyan részletek a folyamatban, amiket még nem igazán láttam át, de úgy voltam vele.., majd minden szépen sorban megoldódik.

Alapvetően maximalista személyiség vagyok, szeretek kidolgozni mindent a legapróbb részletekig, és még mélyebben…. így kissé frusztrált, hogy nem áll össze a kép teljesen (számlázás, kiszállítás, csomagolás), de sebaj… majd megoldódik. Ezt mantráztam magamnak.

Ugyanakkor az öröm, hogy végre ÉN, mint KREATÍV EMBER, mint ALKOTÓ SZEMÉLYISÉG, mint TEREMTŐ ERŐ, (nem mint anyuka, mint feleség, mint házvezetőnő), tehetek valami általam fontosnak vélt dolgot,(nem mintha az előbb felsorolt szerepek nem lettek volna fontosak, csak ez valami olyan, ami már régi álom volt) elnyomta bennem a kudarctól való félelmemet, vagy lehet csak azt akartam hinni, hogy képes vagyok uralkodni a félelmeimen.????

Most így visszagondolva, keresve a “hibát” a folyamatban, a tanulságot, amivel értelmet adhatok a történésnek, (hitvallásom szerint: minden azért történik velünk, hogy tanuljunk belőle) azt mondom, hogy IGENIS KELL FOGLALKOZNI AZOKKAL A DOLGOKKAL, AMIK FRUSZTRÁLNAK, semmiképpen sem szabad a szőnyeg alá seperni…, bizakodván, hogy majd megoldódik. Számomra ezt jelenti a TUDATOSSÁG. Megfigyelek, analizálok, levonom a konklúziót, beépítem az életembe...

Pont ma, amikor ezen gondolkodtam, hogy mit is írjak, hogyan is adjam úgy át mindazt amit én megéltem, hogy nektek is hasznos legyen, egyszer csak beugrott valami, amit eddig nem értettem, nem tudtam igazán magamnak sem megmagyarázni magammal kapcsolatban. Szeretek barátkozni, kapcsolatokat teremteni, de valahol mindig szétcsúszik minden barátságom. Nem igazán értettem, hogy miért is. Természetesen megkérdeztem erről másokat, akik úgy fogalmaztak, hogy túlságosan távolságtartó vagyok, hogy úgy tűnik mintha fenn hordanám az orrom, hogy azt várom mindig, hogy a másik jelentkezzen, írjon, hívjon fel stb. Én ezzel nem értettem egyet, sőt, nem is igazán értettem, hogy mit is mondanak. Az is lehet, hogy csak nem voltam hajlandó ránézni ezekre a gondokra.

Majd ma ágyazás közben “megvilágosodtam”.

A történet a következő: megismerkedtem egy nagyon aranyos, nagyon jó fej, nagyon okos, nagyon kommunikatív csajszival, akivel sokat és jókat beszélgettünk. Aztán egyszer csak minden előjel nélkül “eltűnt”, vagy egyáltalán nem kommunikált, vagy csak nagyon keveset, kimérten. Nem, nem azért mert megbántódott vagy bármi hasonló, egyszerűen csak a világ “zaja” elől behúzódott a kis “csigaházába”, ahol feltöltődik, ahol várja, hogy elcsendesüljenek a “hullámok”. Ahogyan végig gondoltam a kettőnk kapcsolatát, rájöttem, hogy én is pont ilyen vagyok, én is pont így viselkedem másokkal. Egy ideig nyitott vagyok, beszédes, vidám, majd anélkül, hogy bárki bántana, én is elvonulok abba a bizonyos csigaházba. Miért??? Mert vágyom az egyedül létre, a magammal levésre, a “bezárkózásra”.

Úristen milyen fantasztikus érzés volt, hogy végre tudom, hogy végre értem, “mi is a baj velem”.

Ebből a viselkedésemből pedig arra a következtetésre jutnak velem kapcsolatban általában, hogy én lepattintom őket. Sajnos sok jónak ígérkező barátságnak lett így vége, sokan hiányoznak… Annyira jó érzés volt, amikor lepergett előttem ez az egész gondolatmenet, amikor “megvilágosodtam”. Talán még most sem késő, hogy ennek fényében keressek új barátokat!!

De térjünk vissza az elmúlt 5 hónap eseményeihez, élményeihez.

Reccs!!!!!

Régóta úgy tartom magam karban, hogy futok. Az esetek 90%-ban futópadon, a fennmaradó 10 %-ban pedig nyaranta a Balcsi parton. Ősszel hagytam magam rábeszélni, és elkezdtem a házunk körül, a környező utcákban futni. Nem tartott sokáig, már a második napon estem egy hatalmasat. Ha nem egyedül futottam volna, azt mondanám, hogy valaki oldalról fellökött, én pedig nem kitettem magam elé a kezem, hanem kinyújtva estem rá a bal karomra.
Én egy kemény csaj vagyok, nem az a szaladjunk az orvoshoz minden apróságért típus. Adtam magamnak 3 napot, majd 2 hetet, hogy rendbe jöjjek. Amikor 2 hét után sem tudtam mozgatni a kezem, akkor szépen lassan kezdett a november közepére tervezett Alkotóműhely nyitásának időpontja elúszni. Majd eltelt 1 hónap és a fájdalmaim nem enyhültek. Éjszakánként nem aludtam, amitől nappal fáradt, ideges, hisztis voltam. Szó szerint minden baj volt. Arra, hogy miért nem mentem orvoshoz, egy csomó indokot feltudnék hozni, de ma már semmi lényege. Arról nem is beszélve, hogy az orvos, aki végül látott is azt mondta, hogy igazán semmit sem tudott volna vele tenni, max. rögzíteni, amit mi is megtettünk, de attól még jobban fájt. Sem a fájdalomcsillapítókra, sem a pálinkára nem akartam rászokni, így maradt a fájdalom.

Annál vacakabb, nyomasztóbb, elkeserítőbb érzést, mint, hogy nem tudok gondoskodni a családomról, hogy nem tudom a gyereket vinni-hozni a suliba, hogy egy szendvicset nem tudtam neki elkészíteni, de még az ágyneműt sem tudtam elpakolni…. de nem ragozom tovább.

A karácsony számomra az ÜNNEP, VAGY INKÁBB AZ ÜNNEPEK ÜNNEPE. Így bármennyire is fájt a kezem készülődni kezdtem. Lefoglalt ugyan a tervezgetés, alkotás, de a kezem még mindig nem igazán mozgott. Max. 30-fokos szögben tudtam felemelni, éjjel pedig, inkább le sem írom, amit éreztem.

Januárra már szó szerint depis voltam és bármennyire is igyekeztem magam tartani, nem ment. Egyre mélyebbre csúsztam. Természetesen a saját nyomoromat kivetítettem a családomra. Mindennapossá váltak a veszekedések, a viharok, aki közel jött, azt megszúrtam mint egy bogáncs.…

Január az ÚJ ÉV, ÚJ KIHÍVÁSOK, ÚJ TERVEK= TALPRA ÁLLÁS.

Babó egyik kis osztálytársának az anyukája akivel nagyon jó a kapcsolatom sokat segített abban, hogy újra talpra álljak, hogy az önmagam sajnálata és a saját hibámból adódóan elúszott álmom helyett, inkább segítsem magam….
Évi azt javasolta hallgassak vidám, dinamikus zenét, (még linkeket is küldött), táncoljak, olvassak pozitív dolgokat, ha kell menjek orvoshoz. El is indult egy folyamat bennem, és napról-napra egyre jobban kezdtem érezni magam. Elmentem orvoshoz, röntgenre (kiderült, hogy 3 felé sikerült törnöm a vállam, ami 3 hónap alatt sem gyógyult össze, ez azért megrémített) a gyógytornászhoz, fizikoterápiás kezelésre, szedtem antibiotikumot, naponta többször kenegettem, és otthon is tornáztattam. Lelkileg is kezdtem jobban érezni magam. Február végén a jó idő is beköszöntött és elkezdtem a kertecském rendezgetését is.

Na és ekkor!!!!

Amióta csak az életünk részévé vált a Covid, igyekeztem távol tartani magam az őrülettől, ami hozzá kapcsolódott, kapcsolódik.
Betartottam a kötelező szabályokat, de nem néztem a híradót, nem hallgattam a rádióban sem a híreket, nem tudtam, hogy hány halott van napról napra… Sőt, azt is mondhatom, hogy az első időkben még élveztem is a MARADJOTTHONT. De ez itt és most nem a Covid ellen vagy melletti kampányolás helye.

Mire véget ért a fizikoterápiás kezelésem, rá 2 napra egy fura rossz érzés uralkodott el rajtam. Kezdetben azt hittem, csak a tavaszi fáradtság, a kerti munka ütött ki. De nem, Covidos lettem. Az ötödik napra már egyre jobban elkezdtem köhögni, a tesztem is pozitív lett. Az orvost elérni szinte lehetetlen volt. Viszont a facebookon találtam egy doktornőt, akinek szeretnék köszönetet mondani, mert talán az ő javaslatai mentették meg az életem. Ő Dr. Mangó Gabriella.

2 hét alatt teljesen maga alá gyűrt a betegség. Volt két olyan alkalom, amikor szó szerint halálfélelmem volt, mert annyira ziháltam, köhögtem, hogy ülve is alig bírtam lenni az ágyba, nem, hogy feküdni. A férjem ült az ágyamon kezében a telefonnal, hogy akkor ő mentőt hív. Én viszont annyi sok rosszat hallottam arról, hogy aki bekerül az nem biztos, hogy ki is, így nem hagytam, hogy telefonáljon. Majdnem egy teljes hónapig tartott. Habár a családom ott volt velem, a férjem úgy ápolt, hogy azt szavakkal el sem tudom mondani, csak a hálát érzem, ha rá gondolok. Mégis úgy éreztem, hogy ismét kisiklott a lábam alól a talaj. Nagyjából október vége óta csak lézengtem.

Amikor már jobban voltam és felkeltem, akkor is olyan gyenge, voltam, hogy alig tudtam bármit is tenni-venni, és amikor Babót szerettem volna végre annyi idő után megölelni akkor Ő elhúzódott… ez sokkoló érzés egy anyának (persze értettem a félelmét, hisz végig élte velem a szomszéd szobából amit én, hogy anya majd meg fullad úgy köhög).

Arról már nem is beszélve, hogy teljesen motiválatlannak, kedvetlennek, csüggedtnek éreztem a napjaimat. Minden nap elhatároztam, hogy majd ma, ma lesz a napja, hogy összeszedem magam, de csak nem sikerült. Később utána olvastam, hogy ezt is a betegség váltotta ki. Nagyjából március végére, április elejére gyógyultam meg és kezdtem el rehabilitálni a testem és a lelkem.

Most itt tartok (egyelőre nincsenek post covidos tüneteim) és anélkül, hogy panaszkodnék, sajnálnám, vagy sajnáltatnám magam, azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon nehéz időszak volt. A fájdalmakat szavakkal leírni nagyon nehéz, viszont az teljesen igaz, hogy amikor az embert trauma éri és átvészeli, ÚJ ÉLETET AKAR KEZDENI!!!! Én sem vagyok ezzel másként. Sok-sok érzés, gondolat, felismerés is kísérte ezt az 5 hónapot. Most csak az a kérdés, hogy mit is kezdek velük????

Felismerések

Amióta az eszemet tudom mindig úgy gondolkodtam, hogy az van elintézve, megcsinálva, amit én megcsinálok, ÉN AZTÁN NEM KÉREK SEGÍTSÉGET!!!

Ezt a meggyőződésemet, mint a gyomot a kiskertemből, úgy kell eltávolítani a hitrendszeremből. Igenis kérek segítséget, ha úgy érezem, hogy nekem nem megy, ha segítségre van szükségem.

Segítséget elfogadni, egyenlő a gyengeséggel!

Segítséget elfogadni nem gyengeség, sokkal inkább emberi cselekedet.

Mindent és mindenkit magam elé helyezek, akkor leszek szerethető!

Ez a gondolat csak pont arra jó, hogy magamat a sor végére degradáljam, majd, amikor már a környezetem is úgy érzi, hogy ott vagyok, akkor pedig elkeseredjek. Igenis “önzőnek” kell lenni, és törődni kell az igényeinkkel, vágyainkkal! Az öngondoskodás kiemelt figyelmet kap a jövőben az életemben.

Az öngondoskodás: minden olyan tevékenység sokszorosan megtérül, amit a saját érdekünkben teszünk, az öngondoskodás jegyében.

Nem vagyok rá büszke, de sokszor “elítélően” gondoltam még az anyukámra is, aki szerintem nem megfelelően beszélt az apukámmal időnként…

Attól, hogy valakit nem értünk, hogy mit miért tesz, még nem kell ítélkezni felette. Hiszen a fájdalmak annyira kitudják fordítani az embert önmagából, hogy szinte észrevétlen sárkányosodik el.

Azt gondoltam magamról eddig, hogy szeretem az embereket és az emberek szeretnek engem. (az öt hónap alatt egy kezemen megtudom számolni, hogy hányan kérdezték meg, hogy hogy vagyok?)

Most rá kellett döbbenjek, hogy erről nem csak gondolkodni kell, hanem tenni is kell érte.

A gondolkodás művészetét, a helyzetek elemzését, a cselekedeteink felülbírálását, a kimondott szavaink hangsúlyát, tartalmát időnként górcső alá kell venni.

Ehhez a felismeréshez azt hiszem nem is kell magyarázat, ez önmagáért beszél. Sokszor elhitetjük magunkkal, hogy minden úgy van, és úgy van jól, ahogyan mi gondoljuk, mondjuk… pedig…

“Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!” Ugye ismerős? Persze igaz lehet ez az apjára is. Amit még hozzá tennék, hogy ne csak megnézd, de hallgasd is meg, figyeld is meg. Olyan sokszor elhatározzuk fiatalként, hogy mi majd mindent másként csinálunk, mint a szüleink, azután szépen meg is feledkezünk erről.

Majd egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy pont úgy érzünk, pont úgy beszélünk, pont ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, mint a szüleink. Talán azt is hihetjük, hogy a legjobb megoldás, ha egy új kapcsolatban újra próbálkozunk, hiszen ez már eléggé “elcsesződött”. Talán…ez a megoldás, de!!! Az is lehet, hogy az új kapcsolatba is tovább visszük ugyanazokat a MOST MAJD MINDENT MÁSKÉNT CSINÁLOK, MINT A SZÜLEIM! Végül idő kérdése mikor ütik fel ugyanazok a problémák a fejüket.

Hiszem, hogy ez az elmúlt 5 hónap próbatétel nem volt hiábavaló, hogy igenis hasznosak lesznek a felismerések, hogy eljön az ideje a webshopnak is. Megtanultam, hogy időt kell hagyni mindenre, hogy mindig az adott helyzetet kell megélni. Megélni úgy, ahogyan az van, azt az érzést, amit akkor, és ott érzek.

Ha egyetlen pillanatra sikerült elfelejtened a saját szomorúságod, ha egyetlen pillanatban is azt érezted, hogy van remény, akkor már nem volt hiábavaló megírnom ezt.