Uncategorized

Mese mindenkinek: A legszebb karácsony

December 3

Azon a télen gyönyörű hóeséssel közeledett a karácsony. Az egész falut betakarta a szikrázóan fehér lepel. A vaskályhát pirosra fűtöttük az iskolában, s az egyetlen tanteremben békés nyugalomban csomagoltuk mi, gyerekek az ezüst diót. A tanító úr mosolyogva sétált közöttünk, gyönyörködött az általunk készített fenyőfadíszekben, melyeket néhány nap múlva hazaviszünk, hogy otthon meglepjük vele szüleinket karácsonykor. Csendben voltunk, elmerültünk gondolatainkban, tervezgettük, hogyan visszük haza a kis fenyőfát az erdőről, milyen aprósággal lepjük meg szüleinket, testvéreinket.

Váratlanul Tóth Marci szólalt meg:

-Tanító úr, Páros Jancsiéknak nem lesz az idén karácsonyfájuk. Az édesapja megrokkant a bányában, az édesanyja el sem tud mozdulni mellőle, s ott van a négy kistestvére is.

A tanító úr arca elkomolyodott. Amikor befejeződött a tanítás, szokás szerint az ajtóig kísért bennünket. Jókedvűen, mint a kiszabadult kiscsikók, dobálóztunk az iskola előtt a hóban, nem akaródzott még hazamenni. Egyszer csak nyílt az ajtó, a tanító úr lépett ki rajta kabátban, kalapban, kisbaltával a hóna alatt. Megállt kezünkben a hógolyó, egy pillanatra megmerevedtünk, aztán csendben elindultunk a tanító úr után az erdőre. Valamennyien, kivétel nélkül.

-Hát ti? – fordult meg a hó ropogására a tanító úr.

-Mi is megyünk! – válaszoltuk halkan.

-Akkora fát nem hozok, hogy ennyi segítő kézre lenne szükség! – szólt. – Az apraja nyugodtan hazamehet.

Senki sem mozdult. Ő mosolygott, s elindultunk valamennyien. Kevés fenyőfát szállított haza ekkora szeretet, mint a miénket. Kiválasztottuk a legszebbet, legformásabbat. Felváltva vittük az iskoláig, még a legkisebbek is cipelték egy kis darabon.

A következő pár nap boldog izgalommal telt. Díszeket készítettünk színes papírból, csillagokkal, füzérekkel díszítettük a fácskát. Mindenki készített, hozott valami apró ajándékot. Alig vártuk a szent estét.

Amikor besötétedett, elindultunk az iskolából. Jancsiék háza nem volt messze, mégis a kertek alatt mentünk, nehogy véletlenül találkozzunk egy késői járókelővel. Párosék ablakán kivilágított a petróleumlámpa gyenge fénye. Belestünk. Páros néni a kemence mellett ült a gyerekekkel, bábut készítettek kukoricacsuhéból. Jancsi, mióta leesett a hó, nem volt iskolában, szétment a cipője. Hang nélkül óvakodtunk oda az ajtó elé, meggyújtottuk a kis fán a néhány szál gyertyát, s halkan énekelni kezdtük a „Mennyből az angyalt”. S amikor kinyílt az ajtó, s megpillantottuk a Páros gyerekek ámulattól elkerekedett szemét, azt gondolom, valamennyien megkaptuk életünk legszebb karácsonyi ajándékát. Innentől kezdve értettem meg, hogy miért jobb adni, mit kapni. S értettem meg azt is, hogy a tanító úr miért mondta este a templomban az édesapámnak, hogy olyan közösséggé kovácsolt bennünket az élet egy hét alatt, amilyenné a legjobb kovácsmester sem képes. Pedig a kovácsmester az apám volt!

6 / 100

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük