Marokkótól Andalúziáig – egy felismerés nyomában
Felszínesség – vagy csak túlélés?
Két utazás, két kultúra – és egy belső felismerés. Most arról írok, hogyan lett a nyaralásból tükör, a karácsonyból kérdés, a rohanásból pedig egy csendes megállás.
Sosem gondoltam volna, hogy egy nyaralás olyan mély felismerést hozhat, ami alapjaiban “rengeti” meg az életemet és elindít egy új úton, ami talán jobbá tesz, talán nem, de az biztos, hogy egy új kezdet, egy új fejezet életem nagy történetében.
Először egy Marokkóban tett utazásunk alkalmával, pontosabban az ott megélt történések hatására éreztem, hogy mennyire felszínes életet is élek/élünk itt mi Magyarországon, majd Andalúziában ismét rámtört ez az érzés.
Most már nem hagyhattam figyelmen kívül, hiszen ez már KETTŐ. És én hiszem, hogy az Univerzum, vagy “valaki” odafentről (ki-ki hite szerint eldöntheti), amikor megkopogtatja az ember vállát, hogy ideje valamit másként csinálnia, akkor arra oda kell figyelni, mert, ha nem, akkor jönnek a betegségek, balesetek….
De mi is történt velem pontosan…
Egyszer csak észrevettem magamon, hogy rohanok. Fura, mert azt hittem, nem. Azt hittem, elég tudatos vagyok. Elég jelen. Elég mély.
De valahol Andalúzia utcáin sétálva és megfigyelve az ottani életet rájöttem: csak a felszínt simogatom. Mint amikor valaki szeretne megérinteni, de csak a kabát ujját fogja meg – közel van, de mégis távol.
Az andalúziai karácsony, amiről itt írtam (Mit tanultam Andalúziától a Karácsonyról), ráébresztett, hogy létezik a karácsonynak egy másik formája is. Ahol nincs olyan nagy felhajtás. Nincs túlcsorduló díszáradat. Nincs vásárlásra csábító fényreklám minden sarkon.
És mégis ott az ünnep. Ott él az emberek arcán, a tér sarkán, a teraszok zsongásában, a lelassult délutánokban. És én, aki annyira szeretem a karácsonyt, egyszer csak megéreztem, hogy talán nem is az ünnepet szerettem annyira otthon… hanem a látványát. A díszeit. A rendezettségét. A bizonyítékait.
Nem mertem kimondani magamnak, hogy ez bizony felszínesség volt. Nem azért, mert buta vagy érzéketlen vagy üres lennék, hanem mert néha könnyebb a felszínen lenni.
Ott nincs akkora csend. Ott nem kell leülni szembenézni azzal, ami fáj. Ott nem kell megállni, elengedni, megkérdezni: „Miért is csinálom ezt valójában?”
Rájöttem, hogy Magyarországon sokszor mintha a karácsony lenne a bizonyítványunk:
- Mit mutatunk kifelé?
- Rendben van-e a lakás?
- Elég szépek-e a csomagok?
- Voltunk-e vásárolni?
- Megcsináltuk-e időben?
Mintha a fényfüzér mutatná, milyen a lelkünk. És itt rájöttem: a lelkem sokkal csendesebb ennél. Kevésbé csillogós, kevésbé harsány. Olyan, mint amikor az ember halkan tesz be egy kedvenc régi dalt, és hagyja, hogy a dallam átjárja a mellkasát.
És hirtelen megláttam, hogy mennyire szeretném úgy megélni a karácsonyt, ahogy itt látom az embereken:
- nyugodtabban.
- könnyedebben.
- több jelenléttel.
- kevesebb bizonyítással.
Megengedni magamnak, hogy a karácsony ne egy projekt, egy teljesítmény, műsor, hanem egy levegővétel, egy illat, egy ölelés, egy mosolygós pillanat legyen.
Talán ez az egész, amiben idehaza élünk, maga a FELSZÍNESSÉG????
Nem akarok nagy fogadalommal haza térni, mert tudom, hogy az nem igazán működik. Mondjuk inkább úgy, hogy egy belső pici rábólintással indítom útjára, ezt az új igényt bennem, nem hagyom elveszni a mindennapok mókuskerekében.
Ahhoz, hogy valamin változtatni tudjunk, értenünk kell, hogy miért, hogyan alakult ki, mi van mögötte, legyen az akár túlsúly, depresszió, betegség…
Szóval… mit nevezünk egyáltalán felszínességnek?
Én most így látom… Sokáig azt hittem, a felszínesség valami negatív dolog. Valami, amit „le kell vetkőzni”. Aztán most, hogy újra és újra belegondoltam, rájöttem: szerintem ez sokkal inkább védekezés.
Amikor túl sok az inger, a feladat, a megfelelés… akkor egyszerűen nincs erőnk mindig mélyen jelen lenni. Akkor a “lélek” természetes módon védekezni kezd. És így történik, hogy a figyelmünk a mélyről fokozatosan a felszínre csúszik.
Ismerősen hat ez az érzés?
A felszínesség szó, nem egy szitokszó, nem egy címkézés, nem azért vagyunk felszínesek, mert buták, vagy érzéketlenek lennénk, hanem sokkal inkább azt jelenti, hogy elzárjuk a szívünket, hogy kevésbé mélyen éljük meg a mindennapjainkat, hogy képesek legyünk TÚLÉLNI. Legalábbis bennem, most ez jelenti.
És innen már nem csak magamon vettem észre, hogy amikor ezt sokan teszik egyszerre például egy országban, egy kultúrában, egy ünnepkörben, akkor a közösség szintjén is megjelenik:
elkezdjük túlzásba vinni a díszítést, minden évben többet és többet.
Azt gondoljuk, hogy attól lesz jobb, szebb az életünk, ha erőnkön felül vásárolunk
a Facebookon, Instagrammon megjelenő fotókhoz hasonlítjuk magunkat, az ünnepünket, az érzéseinket.
állandóan dolgozik bennünk a teljesítménykényszer, a legyen még szebb, még jobb, még luxibb.
a „jó legyen kifelé” mutogatásban, ami lehet, hogy hamis, sőt, de legalább aki nézi “irigykedik”…
Magyarországon a karácsony, talán éppen a történelmi minták, a generációs félelmek és a nyomások miatt, sokszor válik feszessé. Mintha a fények és a díszek, a rend és a sok-sok ajándék lennének a bizonyítékai annak, hogy minden rendben van.
Andalúziában viszont az ünnep, legalábbis első ránézésre, kevésbé látványos, anyagias vagy grandiózus. Ott gyakrabban látni laza, közösségi, derűs jelenlétet. Ugyanaz az ünnep, két külön tempóban.
Miért csúszunk bele?
Mert nálam a mélységhez idő kell. Csend kell. Lelassulás kell. Egyedüllét kel, hogy tudjak kapcsolódni önmagammal és ha ez megvan, akkor majd tudjunk egymással is kapcsolatot teremteni.
A felszínesség ezzel szemben gyors, könnyű, látványos, elterelő. Olyan, mint a csillámpor: szépen csillog, amíg félretoljuk a valódi érzéseket.
És ezzel semmi baj nincs. Sőt: van, akinek éppen erre van szüksége egy ideig. Csak figyeljünk arra, hogy vissza tudjunk találni magunkhoz, hogy ne vesszünk el ebbe az érzésbe, azt gondolván, hogy ez a természetes.
Honnan vesszük észre, hogy felszínessé váltunk?
Amikor…
Hiába vagyok fáradt, mégis többet akarok teljesíteni.
Nem tudok megálljt parancsolni magamnak a szervezésben, vásárlásban.
Fontosabbá válik, mit mutatok kifelé, mint amit közben érzek.
Azt hiszem, ha megmutatom, hogy fáj, gyengének tűnök.
Eltűnik az „itt és most” érzése.
A felszínesség szerintem egyfajta hiányt tükröz: kapcsolódás-hiányt.
Hogyan lehet változtatni rajta?
Hiszem, hogy nem óriás lépések kellenek a változáshoz, nem a minden eddigit “kidobunk a kukába” életérzés a leg célravezetőbb. Sokkal inkább az apró – pici lépések, amiket úgy tudunk a mindennapok részévé tenni, hogy nem igényelnek hatalmas erőfeszítést, hanem észrevétlenül válnak az életünk részévé.
1. Megengedem magamnak a csendet, a lekapcsolódást a “zajról”.
Még ha csak 3 percre is. Hiszen a csend olyan, mint egy lehalkított zaj: megmutatja, hol tartunk valójában.
2. Megállok ott, ahol jól esne rohanni.
A felszínesség tempóban él. A mélység lassúságban.
3. Őszintén kimondom magamnak.
Pl.: „Fáradt vagyok.”
„Nem akarok ennyit hajtani.”
„Ez most nekem sok.”
4. Teret hagyok, adok a mindennapokban a “Kapcsolódni” érzésnek.
Egy közös beszélgetésnek, sétának, ölelésnek.
Egy kedves kézzel írt üzenetnek. Olyan pillanatoknak amikor valóban jelen vagyok.
5. A látszat, a dísz helyett inkább a figyelmemmel “díszítem” a napokat.
A fények szépek. A dekoráció öröm. De az ünnep lényege nem kívül van. kevesebb ajándékot veszek és törekszem a több együttlétre. A kényszerű tökéletesség helyett, pici teret adok a káosznak.
És miért fontos erről beszélni a karácsonynál?
Mert a karácsony pontos tükör. Megmutatja, mennyire vagyunk jelen. Önmagunknak. A családunknak. Az életünknek.
Ahol felszínesség bukkan fel, ott valójában fájdalom, félelem, fáradtság, kiégés vagy hiány lapul a mélyben. És nem szégyen ráismerni erre. Éppen ellenkezőleg: felszabadító.
„Nem a felszínességgel van baj. Hanem azzal, amikor azt hisszük, ez a teljes valóság.”
„Elég vagyok akkor is, amikor nincs csillámpor körülöttem.”
Ha ez az írás veled marad egy kicsit, már elérte a célját.
Ha ez az írás megszólított…
A blogon több olyan cikket is találsz, amelyek nem megoldásokat kínálnak, hanem megállásra hívnak.
Csendről, figyelemről, belső folyamatokról – arról, ami sokszor csak akkor válik hallhatóvá, amikor lelassulunk.
Kapcsolódó írások:
- Az idő így is, úgy is eltelik. – Az idő teli vagy múlik? Mikor így, mikor úgy? (Letölthető Időnaplóval.)
- Szép vagyok? – Hogyan válik a kislányból NŐ?
Egy pici apróság még így utószóként a kis szösszenetem végére. Miután elkészültem az írással megnyitottam a Facebookot és ez volt az első, amit feldobott:
„Nur Kerzenlicht” – csak gyertyafény
Ez is érdekelhet
Gödöllő látnivalói, helyek amiket érdemes felkeresni VI. rész
“Ősz, az év utolsó legszebb mosolya.”
