Józsa Mara: Sütemények némi varázslattal

Közeledett a karácsony, éppen úgy, mint most. Egy ideje már mindent hó borított, hideg is volt, így a fehér takaró nem változott latyakká. Hogy ettől-e, de az embereknek mintha jobb kedvük lett volna, mint máskor. Szívesebben elegyedtek szóba egymással, az asszonyok régi mézessütemények receptjeit csereberélték, a férfiak ennél komolyabb dolgokról váltottak szót. Legalábbis ők így hitték. Pedig lehet komolyabb, felemelőbb egy ízes ételnél, legyen az egy leves, sült vagy sütemény?     Ezt vallotta Hanna és Áron anyukája is, ezért nagyon örült, amikor a mézesrecept mellé még süteményszaggató formákat is kapott kölcsön. Annyira sietett velük haza, hogy megcsúszott a jeges úton, és elesett. Keservesen feljajdult, mert a bokájába iszonyatos fájdalom hasított. Nagy nehezen felállt, és erősen bicegve hazabotorkált. Kicsit pihent, aztán a fájós lábát kímélve, elkészítette a mézestésztát. Hűvösre tette, ahogy kell, hogy majd másnap, a gyerekekkel együtt, harangokat, fenyőket, csillagokat, holdakat, angyalkákat, szíveket és még sokféle formát szaggassanak ki belőle. Egy pillanatra felidézte a tavalyi ünnepi készülődést, amikor Áronnak még egy sámlit tettek az asztalhoz, hogy felérje, mivel ő is segédkezni akart. Apa egy kis rigmust költött:
        “Áron mondja: Széken állok,
       Hogy segíthessek mindenáron.”
“Mennyit nevettünk!” – mosolyodott el Anya, de a következő pillanatban fájdalomtól torzult el az arca. Kiderült, hogy eltörött a bokacsontja, kórházba kell mennie, ahol valószínűleg meg fogják operálni. – Kérj meg valakit, hogy segítsen a süteményben! – mondta Apának Anya, mikor betolták a mentőautóba. Apa bőszen bólogatott, de bizony másnap mégis megfeledkezett róla. Este, amikor elcsendesedett a ház, a kamra polcán valóságos összeesküvés vette kezdetét. A tészta egyre jobban feszengett a tálban: – Zsibbadok mindenhol! Úgy vágyom már egy kis gyömöszkölésre, meg arra, hogy a nyújtófával dögönyözzenek, amitől teljesen rásimulhatok a gyúródeszkára, és hogy megcsiklandozzanak azokkal a kis formákkal, hogy utána mindenféle alakom legyen, és vágyom a tepsi hűvös-sima érintésére, a sütő forróságára, ahol karamellizálódnak az édes kis cukorszemcséim. Jaj! Gyertek már! Meddig várjak! Segítséééééééééééééég! – tulajdonképpen ez indította el az egészet; a mézestészta türelmetlenkedésére válaszoltak az érintettek: -Rajtam ne múljon a jó közérzeted! Én boldogan megdögönyözlek, ha leugrasz a gyúródeszkára – izgett-mozgott a szögön a nyújtófa. – Rajtam még úgy se! – billegett jobbra-balra a deszka, és már le is lendült a szögről, aztán ide-oda dülöngélve egészen az ajtóig jutott. Ott egy picit felemelkedett, s a konyhába vezető ajtó lassan kitárult. – Utánam! Hosszú sorban követték: először a nyújtófa ugrott le, majd a tál a tésztával, aztán a süteményszaggatók, a liszteszacskó, a tojás, a cukor, a tepsik. Íróka és a habverő pedig a konyhai pult mellől csatlakozott hozzájuk. – Hát akkor kezdjük! – vezényelt a nyújtófa. – Deszka barátom, hopp, az asztalra fel! Így ni! Most te következel – bökte meg a tálat, és egy kicsit lódított rajta.
A tészta selymes-fényesen terült el a gyúródeszkán, és elégedetten sóhajtott fel. A nyújtófa nem sokáig tétlenkedett, felugrott a tészta hátára, és ütemesen gördült előre-hátra. A kupac mind laposabb lett, és már akkorára nőtt, hogy alig fért el a táblán. Az asztal szélén sorakozó süteményszaggatók izgatottan követték az eseményeket, már alig várták, hogy ők is sorra kerüljenek. No, hát éppen ebből lett egy kis kalamajka, mert mindegyik első akart lenni, és a végén már fegyelmezetlen lökdösődésbe kezdtek, és olyan lármát csaptak, hogy néhány csillag társaságában a hold is bekukkantott az ablakon. Ki tudja, mi lett volna a nézeteltérés vége, ha a nappaliban nem kondít jó hangosat az állóóra.
– Bimm! Egy óra van! Hé, ti, ott a konyhában! Jó lesz, ha siettek, hogy virradatra kisülhessen az összes sütemény! Ettől mindannyian megszeppentek egy kicsit. A nyújtófa tért magához legelébb, és felkiáltójelként emelkedett fel az asztal sarkán. – Igaza van az öregnek! Ha össze-visszakapkodunk, csak zűrzavar lesz. Azt gondoltam ki, hogy sorsot húztok – fordult a süteményformákhoz. – Aztán én begyújtom a sütőt, ti meg szépen egymás után kivágtok egy-egy sort a tésztából, és mindjárt be is rakjátok a tepsibe. Úgy is lett. Az első a szív-forma lett, utána a fenyő következett. Az egyik tepsi felpenderült a gyúródeszka mellé, a zacskó megriszálta magát, és vékony lisztréteg vonta be a tepsi alját. A szaggató is nekiindult, s egymás után dobta a csinos szíveket a bádogra. Egy-kettőre meglett az első sor, majd a második, és hipp-hopp már meg is telt a tepsi, jöhetett a következő. Nyílt a sütő ajtaja, s rögvest be is záródott az első adag sütemény mögött. Ettől kezdve ment minden, mint a karikacsapás. Mikorra az öreg Bimm-bamm elkiáltotta a négyet, két nagy tál is tele volt mindenféle formájú, illatos mézessüteménnyel. Sőt, a díszítéssel is szépen haladtak. Íróka szorgalmasan rajzolta a szebbnél-szebb mintákat a sütikre, de egyfolytában aggodalmaskodott: – Nem szárad meg. Ilyen rövid idő alatt nem szárad meg! Nem szárad meg, és elmázolódik az összes! Már az egész asztalt, a konyhapultot beborította a rengeteg szépséges mézeskalács. Íróka, kis szünetet tartva, jólesően nézett végig rajtuk.       – Nem száradnak meg, nem szá� – kezdte megint. Ám ekkor különös dolog történt Egy csillag, vagy ahhoz hasonló, betáncolt az ablakon, végiglebbent a sütik felett, és csodák-csodája! Mindegyiken azon nyomban megszáradt a fehér máz. Íróka futott egyik helyről a másikra, hitte is, nem is, de aztán úgy döntött ráér később is álmélkodni, most inkább befejezi a maradékok díszítését. Míg a többiek azon fáradoztak, hogy összegyűjtsék a Csillagtündér által megszárított mézeseket, Íróka is elkészült. Várakozón fordult az ablak felé, mögé álltak a többiek is, de csak a hold hamiskás fénye világlott be, az is csak egy picikét. – Bimm, bimm, bimm, bimm, bimm, bimm-bamm! Fél hat van? 
A nappali mélyén valami mozgolódás támadt. Mi lehet az? Az egyik fotelból Apa tápászkodott fel, és erősen dörzsölte a szemeit. Az eszközök sietve siklottak vissza a kamrába, még az ajtót is becsukták maguk után.
Apa álmosan botorkált a konyha felé, és felkattintotta a villanyt. Elégedetten nézett körbe:  Hm! Egész rendesek lettek ezek a sütemények! Megérte az éjszakába nyúló fáradozást. – mondta, és felemelt egy darabot, hogy megkóstolja. – Hát ennek még puhulni kell! – dörmögte, és bevonult a fürdőszobába. Anyát az ünnepre hazaengedték a kórházból. Nagy volt az öröm, amikor megérkezett, a gyerekek úgy körülvették, hogy alig tudott tőlük besántikálni a nappaliba. Ott meg a látványtól gyökerezett földbe a lába, mert olyan szép volt a mészeskalácsokkal díszített fa. Nagyon meghatódott, Apa meg büszkén húzta ki magát. A kamrából pedig, ki tudja, miért, de fojtott kuncogás hangjai szűrődtek ki. Még szerencse, hogy nem járt arra senki!