Élet 50 felett – Amikor a tükörben egy másik nő néz vissza
Ez nem az újrakezdésről szóló szokásos cikk. Ez egy nő története arról, mi történik, amikor a tükörben már nem az a lány néz vissza, aki régen volt – hanem valaki, aki végre el meri hinni, hogy 50 felett az élet nem kevesebb, hanem mélyebb.
Test, lélek, elengedés, újrateremtett nőiség – egy őszinte vallomás arról, hogyan találhatunk békét ott, ahol eddig csak hiányt láttunk.
Talán a személyiségem, a perfekcionizmusom, a maximalizmusom, a gyerekkori mintáim, vagy csak mert így érzem jól magam, de én, mielőtt egy szösszenetet írok ide a blogomba, körül nézek a nagyvilágba, hogy az online világ hogyan reflektál erre a témára. Majd megszületik a fejemben a szöveg és elkezdem csiszolgatni. Nagyon ritka eset, hogy egy -egy kis írásom megszülessen néhány óra alatt és azonnal publikáljam is.
Amiről most írok, ezt is napokig szövögettem, írtam, majd újra írtam, nem elvenni akartam abból a pozitív hangból, amit mások cikkei sugallanak, hanem valóságot vinni bele. Egy olyan valóságot, amiben benne van a test változása, a veszteségek, az átrendeződő kapcsolatok, de ugyanakkor a belső erő is, amit ez a korszak előhív.
50 évesen egy NŐ számára az élet…, ez különösen autentikus téma számomra, hiszen már jó magam is elmúltam pár évvel 50 éves, így a saját bőrömön tapasztalom meg nap mint nap, hogy mi jó van benne, és mi jelent nehézséget, miben lettem több és mit vesznek el az évek.
Te betöltötted már az 50 éves kort, vagy csak tágra nyílt szemmel és füllel igyekszel begyűjteni minden infót, hogy kellőképpen felkészült legyél?
„50 felett az élet nem kevesebb – hanem mélyebb.”
Amiről kevesen beszélnek – A valóság rétegei
Ha körbe nézünk az interneten, a legtöbb „50 felett” témájú cikk szinte kivétel nélkül pozitív hangon szól. A címsorok arról írnak, hogy „soha nem késő”, „új élet kezdődik”, „tele van lehetőséggel ez a kor”. Ezek persze igazak lehetnek – de nem minden nap érződik így.
A hazai online felületeken túlsúlyban vannak az inspiráló, idealizált történetek, miközben kevés szó esik a valóságosabb oldalról: a test változásáról, a magányról, az újraértelmezett szerepekről, a bizonytalanságról, ami sokszor ezzel az életszakasszal jár.
Pedig éppen ezek a kimondatlan rétegek teszik ezt a korszakot emberivé, őszintévé és értékessé.
Mert az 50 feletti élet nem csak új lehetőségekről szól, hanem a valóság elfogadásáról és az önmagunkhoz való visszatalálásról is.
Én úgy gondolom, ez a téma nagyon sokrétű, többféle irányból meglehet közelíteni. Egy biztos, hogy hiteles leszek és szeretettel teli. Nem a “rózsaszínhabosbabos” önbizalom-mondatok szintjén szeretnék írni, nem megszépíteni akarom az igazságot, hanem kimondani — de szeretettel. Szeretném, ha egyedi, elgondolkodtató, mély írás születne, mert mi 50-es nők megérdemeljük azt.
Az első tapasztalásaim az 50 éves korral kapcsolatosan.
Még nem voltam 50 éves, de már elég közel jártam hozzá, épp új vállalkozásba kezdtem, “pörögtem, forogtam” enyém volt az egész világ és ekkor ez egyik újdonsült kollegina megjegyezte, hogy bezzeg majd, ha 50 leszel, majd akkor megtudod, hogy milyen is a NŐ-i lét árnyoldala. Akkor úgy éreztem, hogy NA MAJD ÉN MEGMUTATOM, engem márpedig nem fog utol érni a sok sz..rság, amiről az 50 feletti nők panaszkodnak.
Teltek – múltak az évek és szép lassan, alattomosan kúsztak be az én életembe is azok a bizonyos nehézségek, amiről én kezdetben tudomást sem akartam venni, mert, hogy “én már pedig nem adom meg magam”. Elkezdtem magam belülről tréningezni, kerestem kutattam, hogy hogyan lehet jól kezelni a kialakulóban lévő testi – lelki változásaimat. Minden, amit csak találtam az, az „újrakezdésről”, a „bölcsesség koráról”, a „harmadik tavaszról” szólt. A fotókon mosolygó, kisimult arcok, a cikkekben lelkes mondatok: „Végre magadra találsz!”, „Ekkor leszel igazán önazonos!”
„Az idő nem az ellenségem – a tanítóm.”
A testem üzenete
Az én valóságom… sokkal árnyaltabb volt ennél, sokkal nehezebbnek éreztem a mindennapokat. Nem tünt úgy, hogy minden nap derűs, minden reggel könnyű, sőt, amikor egy nap 25x futott át rajtam a hőhullám, úgy éreztem összedőlt bennem a világ. Megváltozott a bőröm színe, állaga, a testem tónusa, a mosolygós tekintetem. A tükör előtt állva azt éreztem: nem tudom, hová tűnt az a nő, aki még néhány hónappal ezelőtt nézett vissza rám.
Sokként ért a tény, hogy már sokkal fáradékonyabb vagyok, érzékenyebb, úgy ingadozott a hangulatom, hogy alig értem utol. Szépen, lassan, belecsúsztam egy meglehetősen depresszív hangulatba, ami persze kihatott mindenre, ami csak körülvett. Nem volt kedvem a Kertecskémhez, a háztartáshoz, begubóztam és minden szavammal azt “üzentem” a körülöttem lévőknek, hogy: HAGYJANAK BÉKÉN.
Mikor már saját magamat is nehéz volt elviselnem, akkor mentem el egy nőgyógyászhoz. Aki rendkívül megértően, kedvesen, már- már barátian beszélgetett el velem, életem ezen szakaszáról. Beszélt a testi változásokról és a lelkiekről is. Elmondta, hogy nagyban a hozzáállásomon múlik, hogy a most kezdődő idősödés, az egészségügyi problémákról fog-e szólni vagy igyekszem átformálni az eddigi tapasztalataimat és új lehetőségként felfogni azt, ami innentől vár rám, és kihozni belőle a legjobbakat.
„Nem a fiatalság múlik el, hanem a bizonyítás kényszere.”
- Kifaggatott, hogy mit érzek, milyen gondolatok játszódnak le most bennem.
Ki vagyok én most???
Ez volt a fő kérdés, ami kavargott bennem. Már nem vagyok fiatal, de öregnek sem éreztem magam, ugyanakkor tudomásul kell venni – mondtam én, hogy egy olyan korban élünk, ahol a fiatalság az értékmérő, és az idősebb generációra úgy tekintenek, mintha ott sem volnának.
Hogyan lehet feldolgozni, hogy a testem szinte mintha már nem is az én testem lenne?
Erre azt a választ kaptam, hogy ha eddig nem fordítottam különösebb figyelmet, tudatosságot a mozgásra, táplálkozásra, pihenésre, akkor most ez a fő feladat, ezek a dolgok élveznek prioritást. Tapasztaljam ki, hogy mely ételek tesznek nekem jót és melyek azok, amiket jobb, ha mostantól kerülök, mert a testünk elkezd másként reagálni ugyanazokra a dolgokra.
Ennek az időszaknak a legnagyobb kihívása, hogy meg kell tanulnunk szeretettel bánni a testünkkel és ezt csak úgy tudjuk megvalósítani, ha odafigyelünk rá, ha támogatjuk és nem ellene teszünk.
Mi, nők, sokszor még ekkor is próbáljuk elnémítani a testünk “segélykiáltását”: krémekkel, diétával, sietséggel. Ez egészen addig tart, amíg nem tudjuk elfogadni, hogy már nem az a fő feladata a testünknek, hogy “fiatalnak kell maradjon”, hanem, hogy a lelkünkkel összhangban megteremtse azt az új lehetőséget, ami az elkövetkező 20-30 évben várhat ránk. “Kinek a kedvéért élek ezentúl?” Az én válaszom erre, hogy a magam kedvéért és nem azért, hogy megfeleljek az elvárásoknak.
Újrateremtett nőiség
Itt az idő, hogy újra értelmezzem a NŐIESSÉGET. Egy új fejezet kezdődhet az életemben NŐ-ként, ha megtalálom benne magam. Olyan időszak ez, amikor végre feltehetjük a kérdést: „Mit szeretnék igazán magamtól, magamnak?”
Bármilyen hihetetlennek is tűnik a jelen pillanatban, de higgyem el, hogy egyre inkább megjelenik majd bennem a vágy a belső békére, harmóniára, kapcsolódásra, amennyiben nem a negatív dolgokra koncentrálok, helyette inkább elfogadóbbá válok és találok egy olyan dolgot, amiben megtudom magam mutatni, a már megszerzett bölcsességem, tudásom, tapasztalataimat. Ez az időszak lehet az önmegvalósítás terepe: utazás, tanulás, kreativitás, írás, festés, sport, bármilyen új kihívás.
Létre kell hozni magunkban egy lassabb, szelídebb, tudatosabb ritmust és ha ez sikerül, akkor sokkal harmonikusabb életünk lehet.
Elengedni és újra kapcsolódni
50 felett nem csak új kapuk nyílnak ki, hanem régi ajtók is becsukódnak. Gyerekeink egyre önállóbbak lesznek, az is lehet, hogy már élik a saját kis önálló életüket és ezzel elveszik az elmúlt 20-30 évünk mozgató rugója az anyaság, mint mindennapi feladat. Már nem kell őket hozni, vinni, anyáskodni felettük, meg kell tanulnunk elengedni őket, hogy beteljesíthessék ők is a maguk “küldetését”. Ez egy nagyon nehéz feladat nekünk nőknek. Nem könnyű újra megtalálni önmagunkat, amikor már nem másokért, hanem magunkért kell élni.
Nem csak a szorosabb családi kapcsolataink alakulnak át, de a barátságok, a tágabb kapcsolatok is. Vannak, akik maradnak, és vannak, akik elengednek – vagy akiket nekünk kell elengednünk. Szépen lassan kikopik az életünkből a tartsunk “össze mindenáron” és átveszi a helyét a legyünk azokkal, akik mellett önazonosak tudunk lenni.
Sokszor fájdalmas lehet az eltávolodás, mert nem értjük a miértjét, de valójában ez az élet természetes ritmusa. Az életünk különböző szakaszaiban is megtörténik ugyanez, csak akkor még sokkal könnyedebben vesszük. Ugyanakkor ebben az időszakban már úgy érezzük – érezhetjük, hogy a magányosság veszi át életünkben a főszerepet, ami egy teljesen új, szokatlan érzés és sokszor nem is tudunk vele mit kezdeni. Meg kell tanulnunk a saját társaságunkat szeretni és ebben kiteljesedni, pont úgy, mint ahogyan kiteljesedtünk az anya szerepben 20-30 évvel ezelőtt. Ahogy a természet is elengedi az ősszel lehulló leveleket, úgy mi is elengedjük azokat az embereket, helyzeteket, szerepeket, amik már nem szolgálnak minket.
Hiába harsogják a médiában, a közösségi oldalakon, hogy az 50 az új 30, véleményem szerint ez csak még frusztráltabbá teszi ezt a korosztályt. Nincs útmutató, forgatókönyv, hogy hogyan lehetek úgy 50+-os, hogy közben ne nyomasszanak a társadalmi elvárások, hogy nekem úgy kellene kinéznem, éreznem magam, mintha 30 éves lennék. Nem akarjuk, hogy sajnáljanak, de azt sem, hogy idealizáljanak. Egyik oldalon az áll, hogy az 50 az új 30, ugyanakkor pedig egy cikkben azt olvastam, hogy 1.4 millió ember érzi úgy, hogy túl öreg bizonyos tevékenységekhez.
Az élet 50 felett nem arról szól, hogy „még van időnk” — hanem arról, hogy már nem akarjuk vesztegetni. Aki elér idáig, az nem öreg. Az élő bizonyíték arra, hogy az élet nem lineáris, hanem körkörös. Minden ciklus vége, valaminek a kezdete. És amikor a tükörben egy másik nő néz vissza, lehet, hogy már nem a lány, aki voltál. De ő az, aki már nem fél önmaga lenni.
„50 nem az új 30. 50 az új igazság.”
Kis kapaszkodók 50 felett
Nem receptek, hanem emlékeztetők.
1. Tanulj új nyelvet – önmagadét.
Ne azt kérdezd, mit vár tőled a világ, hanem hogy mire vágyik most a lelked.
Lehet, hogy csendre. Lehet, hogy új emberekre. Lehet, hogy csak egy délutánra magaddal.
2. Nézz a tükörbe, de ne ítélettel.
Minden ránc egy elmesélt történet. Minden vonás egy életnyom.
Ha megtanulsz nem hibát, hanem emléket látni bennük, megváltozik minden.
3. Engedd el azt, ami már nem tart.
Lehet ez kapcsolat, elvárás vagy egy régi kép önmagadról.
4. Mozdulj – de nem azért, hogy fogyj, hanem hogy érezz.
Mozgásban lenni: az élethez való kapcsolódás.
A testednek nem edzésre, hanem figyelemre van szüksége.
5. Keresd a társaságot, ami nem zaj, hanem rezgés.
Nem kell sok ember, csak néhány igaz.
6. Tanulj valamit, ami semmilyen hasznot nem hajt.
Festeni, zenélni, táncolni, kertet gondozni – csak azért, mert jól esik.
Ez az igazi fiatalság.
7. Engedd meg magadnak a békét.
Nem lustaság az, ha pihensz.
Csak az tud igazán élni, aki megtanult megállni.
“Az 50 feletti élet nem a múlt elvesztése, hanem a jelen mélysége. És ebben a mélységben végre önmagunkra találunk.”
Olvasói tükör – Neked, aki most itt tartasz
Minden életkor más nyelven beszél. Ha elolvastad ezt a cikket, most állj meg egy pillanatra.
Tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket:
- Mi az, amit elengedhetnék, de még szorítok?
- Mit tanít most nekem a testem, amit eddig nem akartam meghallani?
- Ki vagyok, ha senkinek nem kell megfelelnem?
- Mi az, amihez most újra bátorságot kérek az élettől?
- És mit jelent számomra ma: önmagam lenni 50 felett?
Írj le egy választ. Csak egyet. Nem azért, hogy megfelelj, hanem hogy meglásd magad tisztábban.
Ha szeretnéd, írd meg nekem is kommentben, mit gondolsz. Lehet, hogy a te válaszod lesz az, ami valaki másban reményt gyújt.
Ez is érdekelhet
Ismerjétek meg: Selinát
Boldogságunk kulcsa az, hogy Szárnyalunk, és Jól érezzük magunkat a Bőrünkben.
