Mi visz végig az úton? – Motiváció, jutalom, kudarc és újratervezés

A motiváció - és az 500 forintos ötösök

Hét évvel ezelőtt, amikor a kilenc és fél éves fiammal először kezdtünk tudatosan célokról beszélgetni, még egészen egyszerű képletben gondolkodtam.

Legyen egy saját célod. Találd ki, mit kell tenned érte. Bontsd apró lépésekre. Dolgozz érte. És közben legyen valami, ami segít kitartani.

Babó akkor azt találta ki, hogy év végén kitűnő szeretne lenni. Együtt kiszámoltuk, hány ötösre lenne szüksége hozzá, hány hét van még hátra, és hogyan tudná megszerezni őket, és volt még valami, amit akkor kitaláltunk.

Az 500 forintos ötösök.

Igen, jól olvastad. Megbeszéltük, hogy minden megszerzett ötösért 500 forint jár. Ma már szinte hallom is a kérdést:

– De hát akkor nem magáért tanult, hanem a pénzért!

Lehet, vagy legalábbis részben biztosan. És érdekes módon már akkoriban is sokat foglalkoztatott a belső és külső motiváció kérdése. Az egyik régi cikkemben hosszasan írtam arról, hogy a külső motiváció valamilyen kívülről érkező ösztönzés – jutalom, pénz, elismerés –, míg a belső motiváció valahonnan belőlünk indul. Mégis ott ültünk a konyhaasztalnál, és én ötszáz forintokat ígértem az ötösökért, hogy ma is így csinálnám-e? Nem tudom, és azt hiszem, nem is szeretnék utólag úgy tenni, mintha minden döntésem mögött valamiféle tökéletesen átgondolt pedagógiai módszer állt volna. Nem állt. Egy anya voltam, aki próbálta kitalálni, hogyan segítsen a gyerekének megtapasztalni, milyen érzés kitűzni valamit, dolgozni érte és végül elérni. Az 500 forint pedig akkor működött, de ma már sokkal érdekesebbnek tartom azt a kérdést, hogy mi történt később. Mert Babó ma tizenhét éves, és már jó ideje nem állok mögötte egy képzeletbeli pénztárcával, hogy minden teljesített feladat után kiosszam a jutalmat. Nem kap pénzt azért, mert kitűz magának egy célt, és azért sem, mert végigviszi, mégis azt mondja saját magáról:

– Én olyan ember vagyok, aki kitűzi a céljait, és végigviszi őket.

Valahol tehát útközben történt valami, a külső ösztönzésből lassan belső lett, vagy talán nem is egészen így. Lehet, hogy az 500 forint csak elindított egy folyamatot. Egy kilencéves gyerek számára a távoli cél – „év végén kitűnő leszek” – még nagyon messze van. Június egy gyerek életében szinte egy másik földrész, ha még csak tavasz van. Az ötszáz forint viszont itt és most volt. Megcsináltam a szorgalmi feladatot, kaptam egy ötöst, van egy apró sikerem, közelebb kerültem ahhoz, amit szeretnék. És talán egy idő után már nem maga az ötszáz forint lett a legfontosabb jutalom, hanem az érzés.

Megcsináltam.

Emlékszem, milyen boldog volt, amikor összeszámoltuk az ötösöket. Tizenhat kellett volna, huszonhárom lett. Persze örült a bizonyítványnak, a jutalmaknak is, de volt ott valami más.

Büszke volt saját magára.

És ma már azt gondolom, hogy talán itt történik valami nagyon fontos. Mert a gyerek először azt tapasztalja:

„Megcsináltam ezt.”

Aztán egyszer:

„Megcsináltam azt is.”

Később:

„Ez nehéz volt, de ezt is végigvittem.”

És sok-sok ilyen apró tapasztalatból lassan megszülethet egy egészen más mondat:

„Én képes vagyok végigvinni dolgokat.”

Ez már nem jutalom. Ez már énkép.

Amikor a teljesítményből énkép lesz

Az egyik régi, célokról szóló írásomban volt egy mondat, amelyet akkor csupa nagybetűvel írtam le:

„SOHA NE ÁLLÍTS MAGADRÓL OLYAT, AMIT NEM SZERETNÉL, HA IGAZ LENNE!”

Akkoriban ezt elsősorban arra értettem, milyen könnyen mondunk magunkról olyanokat, hogy:

béna vagyok.
nekem nincs akaraterőm.
nekem úgysem sikerül.
én mindig feladom.

Ma már talán kevésbé nagybetűsen, de még fontosabbnak érzem ezt, mert amit egy gyerek saját magáról gondol, annak egy része apró tapasztalatokból épül fel. Ha újra és újra azt éli meg:

„megpróbáltam – nem ment – én ehhez béna vagyok”, abból is történet lesz.

De abból is, ha azt tapasztalja:

„nem ment – gyakoroltam – segítséget kértem – újra megpróbáltam – most már jobban megy.”

Az utóbbi történetből nem feltétlenül az születik, hogy:

„Én mindenben sikeres vagyok.”

Szerencsére, hanem valami sokkal használhatóbb:

„Ha valami nem megy elsőre, attól még megtanulhatom.”

„Tudok dolgozni valamiért.”

„Képes vagyok fejlődni.”

„Tudok segítséget kérni.”

„Egy kudarc után is tovább tudok menni.”

És itt van egy apró, de nagyon fontos különbség, nem szeretném, ha egy gyerek önértékelése attól függne, hány ötöst kap, mert akkor az ötösből könnyen ez lesz:

„Jó vagyok.”

A hármasból pedig:

„Nem vagyok elég jó.”

Nem, a jegy egy teljesítményről mond valamit egy adott pillanatban. Nem a gyerekről. Talán ezért is olyan különös számomra most visszahallani Babó mondatát:

– Én egy klassz srác vagyok. Tudatos vagyok. Célorientált vagyok.

Nem azt mondja:

– Én mindig sikeres vagyok.

És nem is azt:

– Nekem minden sikerül.

Hanem azt mondja:

– Én ilyen ember vagyok.

Olyan, aki tudja, mit szeretne, aki képes dolgozni érte, aki nem adja fel könnyen, és miközben ezt hallgatom, persze eszembe jutnak azok a régi ötszáz forintos ötösök. Lehet, hogy ma már másképpen csinálnám, lehet, hogy nem, de egy dolgot biztosan másképpen fogalmaznék meg.

A jutalom nem maga a cél.

Legfeljebb egy kis kapaszkodó az út elején. A valódi nyereség akkor kezdődik, amikor egyszer már nincs szükség az ötszáz forintra. Mert valami sokkal értékesebb került a helyére:

„Tudom magamról, hogy képes vagyok rá.”

De vajon mindig "tűzön-vizen keresztül"?

Van azonban Babó mondatában három szó, amelyen azóta is sokat gondolkodom. Tűzön-vízen keresztül. Amikor először hallottam tőle, büszke voltam, persze hogy az voltam. Hiszen valahol pontosan ezt próbáltam megtanítani neki kilenc-tíz éves korától: ha valami fontos neked, ne add fel az első nehézségnél. Dolgozz érte. Légy kitartó. Ha nem sikerül elsőre, próbáld meg újra. Csakhogy ma már rögtön megszólal bennem egy másik kérdés is:

Biztosan azt szeretném, hogy mindig tűzön-vízen keresztül menjen?

Mert az életben nem minden akadály olyan, mint az a tizenhat ötös volt. Vannak helyzetek, amelyekben valóban csak össze kell szednünk magunkat, gyakorolni még egy kicsit, türelmesebbnek lenni, alkalmazkodni, és továbbmenni, és vannak olyanok is, amelyekben éppen az a bátorság, ha azt mondjuk:

– Eddig.

Talán ezért lett számunkra is érdekes lecke a vezetésoktatóval kialakult helyzet. Amikor Babó az első nehézségek után hazajött, és egyre többet beszélt arról, mennyire nehezen viseli az oktató stílusát, bennünk is felmerült a kérdés:

Mit tanácsoljunk neki?

Mondjuk azt, hogy ezt ki kell bírni? Hiszen az életben lesz még nehéz természetű főnöke, kollégája, ügyfele, tanára. Nem választhatjuk meg mindig azokat az embereket, akikkel együtt kell működnünk. Vagy mondjuk azt:

– Ha rosszul érzed magad, gyere el. Keresünk mást.

Ez sem tűnt teljes válasznak, ezért végül nem döntöttünk helyette. Elmondtuk neki, hogy van másik lehetősége. Ha úgy érzi, hogy ennek az embernek a személyisége és kommunikációja már nem egyszerűen kellemetlen számára, hanem akadályozza abban, hogy megtanuljon vezetni, akkor kereshetünk másik oktatót, másik autósiskolát is. Nem kell mindenáron maradnia csak azért, mert egyszer ott kezdte el. De arra is megkértük, hogy gondolja végig a másik oldalt. Mi van akkor, ha ez most nem egy olyan helyzet, amelyből menekülni kell, hanem egy olyan, amelyben tanulni lehet?

Nemcsak vezetni, embereket kezelni, saját magát kezelni, megtanulni, hogy attól, hogy valaki más hangnemben beszél, mint amit megszokott, még nem kell elveszítenie a saját nyugalmát. Megtanulni, hogy nem minden kritikát kell személyes sértésként hazavinni. Megtanulni együttműködni valakivel, akit nem kedvel különösebben. Megtanulni kiállni magáért, ha szükséges. És közben azt is megtanulni felismerni, hol van az a pont, amelyen túl már nem alkalmazkodásról beszélünk.

A kitartás nem ugyanaz, mint mindent eltűrni

Azt hiszem, ezt ma már mindenképpen hozzáírnám ahhoz a régi, célokról szóló leckéhez, mert gyerekként nagyon könnyű megtanítani azt:

Ne add fel!

Sokkal nehezebb megtanítani azt:

Tudd, mikor ne add fel – és tudd, mikor igen.

Mert eljönni valahonnan nem feltétlenül menekülés, lehet határhúzás, lehet józan döntés, lehet annak felismerése, hogy ez az út már többet vesz el tőlem, mint amennyit ad. De az sem biztos, hogy minden kellemetlen helyzetből azonnal ki kell lépnünk. Mert ha minden alkalommal, amikor valaki nehéz, amikor valami kényelmetlen, amikor nem úgy bánnak velünk, ahogyan szeretnénk, az első megoldásunk az, hogy:

akkor elmegyek,

abból is kialakulhat egy minta, és erről nekem különösen sokat kellett gondolkodnom. Mert én nagyon jól ismerem azt az érzést, amikor valami fáj, nehézzé válik vagy elutasításnak érzem, és bennem szinte azonnal megszólal:

menj innen. Húzódj vissza. Bújj be a kis csigaházadba. Majd megoldod egyedül. Sokáig azt hittem, ez egyszerűen önvédelem. Ma már tudom, hogy néha valóban az, máskor viszont menekülés attól, amit talán éppen meg kellene tanulnom kezelni. És talán ezért sem szerettem volna automatikusan azt mondani a fiamnak:

– Akkor hagyd ott az oktatót.

Nem azért, mert azt szeretném, hogy ő mindent kibírjon, éppen ellenkezőleg. Azt szeretném, hogy megtanuljon különbséget tenni. Aközött, ami csak nehéz, és aközött, ami már árt neki. Aközött, hogy alkalmazkodik, és aközött, hogy feladja önmagát. Aközött, hogy kitart, és aközött, hogy csak azért marad, mert fél változtatni. Aközött, hogy elmegy, mert ezt választja, és aközött, hogy elszalad, mert nem tud mit kezdeni a helyzettel. Mi elmondtuk neki, hogyan látjuk, megmutattuk, hogy van másik út, aztán hagytuk mérlegelni. És ő úgy döntött:

marad.

Azóta végigcsinálta a vezetéseket. Megtanult valahogyan együttműködni ezzel az emberrel. Megtanulta kezelni azokat a helyzeteket, amelyek az elején még teljesen kiborították, és ezen a héten már vizsgázni fog. Hogy sikerül-e a vizsgája, amikor ezeket a sorokat írom, még nem tudom, de van valami, amit már most tudok.

Ennek a történetnek nem a vizsgaeredmény lesz a legfontosabb eredménye.

Ha átmegy, nem attól volt jó döntés maradnia, ha nem sikerül, nem attól volt rossz döntés. Mert amit ebből a helyzetből meg lehetett tanulnia saját magáról, annak egy részét már megtanulta.

Mérlegelt.
Döntött.
Vállalta a döntését.

És végigment azon az úton, amelyet ő választott. Kilenc és fél évesen még abban segítettem neki, hogyan bontson apró lépésekre egy célt. Tizenhét évesen már valami egészen mást tanul.

Mit kezdjen azzal, amikor az út közben nem olyan, amilyennek elképzelte.

Talán ez a célok következő leckéje. Nemcsak az, hogy:

ne add fel.

Hanem az is, hogy:

gondolkodj, mérlegelj, dönts – és tudd, miért azt az utat választottad, amelyiken végül továbbmész.

Amit ma már másképp tanítanék a célokról

Ha most elővehetném azt a 2019-es papírt, amelyre Babóval felírtuk a céljait, biztosan nem dobnám ki, sok minden ma is rákerülne. Ma is azt mondanám neki, hogy ha szeretne valamit elérni, érdemes leírni, érdemes megnézni, honnan indul. Egy nagy célt apró lépésekre bontani, időnként megállni, megnézni, hol tart. Dolgozni érte akkor is, amikor éppen nincs hozzá olyan nagy kedve, mert a célokhoz bizony munka is kell.

Ezt hét év alatt sem sikerült megúsznunk, de ma már jó néhány dolgot odaírnék még annak a papírnak a szélére. Talán elsőként ezt:

Legyen a cél a tiéd.

Ne azért akarj valamit, mert anya örülne neki. Ne azért, mert apa büszke lenne rád. Ne azért, mert a barátaid mind arra mennek. Ne azért, mert „egy ilyen gyereknek ezt illik”. És ne azért, mert egyszer valamikor azt mondtad, hogy ezt szeretnéd, és most már kellemetlen lenne meggondolni magad. A te életed, jó lenne, ha az iránya is egyre inkább a tiéd lenne. Aztán odaírnám:

Tudd, miért akarod.

Talán ezt Babó tanította meg nekem a legegyszerűbben, amikor tízévesen megkérdezte:

– Miért akarsz lefogyni, Mami?

Mert egy cél mögötti miért sokszor többet mond magáról a célról, mint az, amit végül felírunk a papírra. Utána jöhetne az, amit már akkor is tudtam:

Bontsd apró lépésekre.

Nem kell ma megszerezni a bizonyítványt. Nem kell ma letenni a nyelvvizsgát. Nem kell ma megtanulni vezetni. Azt kell megkeresni, mit tudsz ma megtenni érte. És odaírnám azt is:

Tanulj meg dolgozni érte.

Mert bármennyire szeretjük azt mondani a gyerekeinknek, hogy bármi lehet belőlük, amit csak szeretnének, ez önmagában nem igaz. A vágy kevés, a cél kevés, a motiváció is kevés. Vannak napok, amikor egyszerűen le kell ülni, és meg kell csinálni azt, amit vállaltunk. De rögtön melléírnám:

Kérj segítséget.

Ezt talán régebben kevésbé hangsúlyoztam, pedig segítséget kérni nem annak a jele, hogy nem vagy elég ügyes, elég erős vagy elég önálló.

Babó sem egyedül szerezte meg azt a huszonhárom ötöst. Ott volt a tanító néni, ott voltam én. Volt tervünk, volt segítsége, volt kivel megbeszélnie, ha valami nem ment. A saját cél nem azt jelenti, hogy egyedül kell eljutnod hozzá, és aztán odaírnék valamit, amit talán különösen vastag betűvel írnék:

Tudd elviselni, ha nem sikerül elsőre.

Mert talán ezt az egyik legnehezebb megtanulni, hogy lehet valamit nagyon akarni, lehet felkészülni, lehet becsülettel dolgozni érte, és mégsem sikerül. Legalábbis nem akkor, nem úgy, nem elsőre. Régebben talán gyorsabban kerestem volna a kérdést:

Mit rontottam el?

Ma már előbb kérdezném:

Mit tanulhatok ebből?

És ha van értelme, próbáljuk meg újra. Ha pedig nincs, akkor:

Merj újratervezni.

Az újratervezés nem csalás, nem azt jelenti, hogy gyenge vagy, és nem törli ki azt a munkát sem, amit addig beletettél. Néha egyszerűen több információd van már, mint amikor elindultál.

Tizenöt évesen még valamit gondoltál magadról.
Tizenhét évesen már mást tudsz.
Huszonöt évesen pedig lehet, hogy megint egészen másfelé szeretnél menni.

És ez rendben van. Aztán jönne talán a két legnehezebb mondat:

Tudd, mikor érdemes kitartani. És tudd, mikor szabad elengedni.

Erre sajnos nincs olyan képlet, mint annak idején a tizenhat ötösre. Nem lehet kiszámolni. Néha csak utólag derül ki, hogy jól döntöttünk-e, de talán megtanulhatunk közben figyelni magunkra.

Arra, hogy ez most csak nehéz – vagy már árt nekünk.
Arra, hogy azért akarunk elmenni, mert valóban nem jó az út – vagy csak azért, mert meredekké vált.
Arra, hogy azért maradunk, mert még mindig fontos nekünk a cél – vagy csak azért, mert félünk kimondani, hogy megváltoztattuk a döntésünket.

És végül lenne még egy mondat a papíron. Talán ezt írnám a legaljára.

A kudarc nem mondja meg, ki vagy

Az előbb azt írtam, hogy sok apró sikerből lassan kialakulhat egy gyerekben:

„Én képes vagyok rá.”

De ennek van egy veszélyes másik oldala. Ha az ötös azt jelenti:

„ügyes vagyok”,

akkor mit jelent a kettes?

Ha a siker azt jelenti:

„értékes vagyok”,

akkor mit jelent a kudarc?

Ha arra vagyok büszke, hogy:

„én olyan ember vagyok, aki mindig végigviszi, amit elhatároz”,

akkor mi történik velem azon a napon, amikor valami nem sikerül? Talán ezért kell nagyon vigyáznunk arra, hogy egy gyerek megtanulja különválasztani azt, amit csinált, attól, aki ő maga.

Megbukhat egy vizsgán anélkül, hogy ő maga kudarc lenne.
Kaphat rossz jegyet anélkül, hogy buta lenne.
Feladhat valamit anélkül, hogy feladós ember lenne.
Dönthet rosszul anélkül, hogy rossz döntéshozó lenne.
És elronthat valamit úgy is, hogy közben ugyanaz a klassz srác marad, aki előtte volt.

Talán ma már ezt szeretném a legjobban hozzáírni ahhoz a 2019-es tervhez. Nem azt szeretném, hogy a fiam úgy nőjön fel, hogy biztos legyen benne:

„Nekem minden sikerül.”

Mert nem fog. Nekem sem sikerült. Neki sem fog. Senki másnak sem. Sokkal inkább azt szeretném, hogy valami egészen másban legyen biztos:

„Bármi történik az úton, attól még nem veszítem el önmagamat.”

Mert célokat lehet megváltoztatni. Terveket lehet újraírni. Útvonalat lehet módosítani. Lehet megállni. Lehet visszafordulni. És lehet újra elindulni.

Az ember értéke azonban nem ott áll a célvonalnál.

Régen sokkal könnyebben kötöttem a sikert magához az eredményhez. Kitűztem valamit, elértem: sikerült. Nem értem el: kudarcot vallottam. Ma már ennél sokkal tágabban gondolkodom róla. Lehet siker egy vizsga akkor is, ha nem sikerül elsőre, de közben megtanulom, min kell változtatnom. Lehet siker egy cél elengedése, ha közben rájöttem, hogy már nem az enyém. És lehet siker egy nehéz helyzet végigjárása akkor is, ha a végén nem azt az eredményt kapom, amelyért eredetileg elindultam.

A szokások szerepe

„Miután elérted a célodat, milyen szokásodat tartottad meg továbbra is?”

Amikor ezt a kérdést annak idején leírtam, még talán nem is sejtettem, mennyire fontos lesz majd hét évvel később, mert egy cél egyszer véget ér. Megkapjuk a bizonyítványt. Lefutjuk azt az öt kilométert. Letesszük a vizsgát. Elolvassuk a könyvet. Összegyűjtjük a pénzt arra, amire vágytunk. Kipipáljuk, megünnepeljük – aztán jön egy következő cél. De közben valami mégis velünk maradhat.

Az, ahogyan megtanultunk eljutni odáig.

Babó életéből sem az ötösök maradtak meg. Nem az 500 Ft. Nem a kitűnő bizonyítvány.

A munkamódszer maradt meg.

Kitűzök valamit → utánanézek → megtervezem → dolgozom → végigviszem.

És talán éppen ezért gondolom ma már azt, hogy amikor egy gyereknek segítünk célokat kitűzni, nemcsak azt tanítjuk neki, hogyan érjen el valamit.

Közben szokásokat épít.

Megtanulja, hogy egy nagy dologtól nem feltétlenül kell megijedni, mert fel lehet bontani kisebb lépésekre, hogy nem kell mindent azonnal tudnia, mert utána lehet nézni. Lehet segítséget kérni, a terven lehet változtatni, és hogy vannak dolgok, amelyekhez egyszerűen újra és újra oda kell ülni, akkor is, amikor az első lelkesedés már régen elmúlt. Talán végül nem is az mutatja meg igazán, mit adott nekünk egy cél, hogy elértük-e, hanem az, hogy amikor már rég magunk mögött hagytuk, mi az, amit még mindig ugyanúgy csinálunk miatta.

Hét évvel ezelőtt még azt próbáltam megtanítani a fiamnak, hogyan tűzzön ki célokat és hogyan dolgozzon értük. De vajon mit gondolok minderről ma, amikor ő már tizenhét éves?

A sorozat befejező részében:
Mai válaszom a hét évvel korábbi kérdésre… →