Mai válaszom a hét évvel korábbi kérdésre…
Hét évvel később
Van még egy mondat abban a régi, 2019-es írásomban, amelyen most különösen jót mosolyogtam. Azt írtam:
„20 év múlva meglátjuk, milyen jó tanára voltam…”
Nos, még csak hét év telt el. A vizsgadolgozat tehát nincs kijavítva. És azt hiszem, jó ideig nem is lesz. Talán soha.
Mert ahogy egyre nagyobbak a gyerekeim, egyre kevésbé gondolom, hogy a gyereknevelés végén egyszer majd kapunk valamiféle bizonyítványt. Nincs olyan nap, amikor valaki ünnepélyesen elénk áll, átnyújt egy papírt, és azt mondja:
Gratulálunk. Ön sikeresen felnevelt egy gyereket.
Nincsenek osztályzatok, és szerencsére javítóvizsga sincs. Vannak viszont pillanatok, mondatok, döntések, helyzetek, amelyekben egyszer csak visszaköszön valami abból, amit évekkel korábban próbáltunk átadni. Néha egészen más formában, mint ahogyan elképzeltük. Hét évvel ezelőtt még azt számolgattuk Babóval, hány ötösre lesz szüksége ahhoz, hogy év végén kitűnő legyen. Ma már egyáltalán nem az érdekel, hány ötöst kap. Sokkal jobban érdekel, hogyan gondolkodik.
- Hogy mer-e saját célokat választani.
- Hogy tud-e dolgozni értük.
- Hogy mit csinál, amikor valami nem sikerül.
- Hogy tud-e segítséget kérni.
- Hogy képes-e azt mondani: – Ezt én szeretném.
- És képes-e egyszer azt is mondani: – Ezt már nem.
- Hogy tud-e különbséget tenni aközött, amikor valami csak nehéz, és aközött, amikor már nem jó neki.
- Hogy mer-e dönteni.
- És hogy lassan megtanulja-e vállalni a saját döntéseit.
Most éppen vezetni tanul. Az oktatójával való első hetek után akár dönthetett volna úgy is, hogy másik embert keres. Mi elmondtuk neki, hogy ezt is megteheti, ő mérlegelt, és úgy döntött, marad. Mire ezeket a sorokat írom, már a vizsgájára készül, és furcsa módon most már egyáltalán nem érzem úgy, hogy az lesz ennek a történetnek a végső bizonyítéka, sikerül-e elsőre.
Persze nagyon fogok örülni, ha igen, és ő is. De ha nem, akkor majd újra nekifut, vagy újratervez, majd eldönti. Talán éppen ez az egyik legnagyobb változás az elmúlt hét évben. Kilenc és fél évesen még együtt számolgattuk, hogyan lehet eljutni egy kitűzött célig. Én segítettem neki lépésekre bontani, figyelmeztettem, ha elfeledkezett róla, biztattam, ha elfáradt. Tizenhét évesen már nem nekem kell eldöntenem, mi legyen a következő lépés. És talán hét évvel ezelőtt még azt hittem, hogy én tanítom őt arra, hogyan kell célokat kitűzni, ma már inkább azt gondolom, hogy együtt tanultuk. Én megmutattam neki, hogyan lehet egy nagy célt apró lépésekre bontani. Ő pedig azóta lassan megtanít engem arra, hogyan kell egyre hátrébb lépni, amikor a gyerek már képes egyedül továbbmenni. És hogy milyen jó tanára voltam? Kérdezzetek meg tizenhárom év múlva. Addig viszont van valami, amit már most látok. Nem az lett a legfontosabb eredménye annak a régi délutánnak, hogy év végén kitűnő bizonyítványt hozott haza, hanem az, hogy hét évvel később egyszer csak ott állt előttem egy tizenhét éves fiú, és azt mondta:
– Én egy klassz srác vagyok. Tudatos vagyok. Célorientált vagyok.
A mondat végét pedig még mindketten tanuljuk, hogy nem kell mindig, mindenáron, tűzön-vízen keresztül. Néha tovább kell menni, néha meg kell állni, és néha másik utat kell választani.
És a végső válasz: kellenek-e célok tízévesen?
Hét évvel ezelőtt feltettem egy kérdést: 10 évesen kellenek a célok?!
Most, ennek a háromrészes történetnek a végén pedig illene végre válaszolnom is rá. A válaszom: Igen.
Csak ma már egészen mást értek alatta, mint 2019-ben. Akkor elsősorban azt szerettem volna megtanítani a fiamnak, hogyan lehet egy célt kitűzni, tervet készíteni hozzá, dolgozni érte, kitartani, és végül elérni. Ma sem gondolom, hogy ez rossz lecke volt, csak közben rájöttem, hogy nem ez a legfontosabb része.
- Nem azért kellenek célok egy tízéves életébe, hogy sikeresebb legyen.
- Nem azért, hogy jobban teljesítsen.
- Nem azért, hogy minél előbb hozzászoktassuk ahhoz a terheléshez, amely majd állítólag a „való világban” vár rá.
- És végképp nem azért, hogy már gyerekként folyamatosan teljesítendő projektekből álljon az élete.
Hanem azért, mert egy-egy apró, saját célon keresztül valami sokkal fontosabbat gyakorolhat.
- Mit szeretnék?
- Mi fontos nekem?
- Miért szeretném?
- Mit tehetek érte?
- Kitől kérhetek segítséget?
- Mit csinálok, ha nem sikerül elsőre?
- Megpróbálom újra?
- Változtatok valamin?
- Vagy rájövök, hogy már nem is ezt szeretném?
Egy tízéves számára ezek még lehetnek egészen apró dolgok. Egy kitűnő bizonyítvány, egy megtanult úszásnem, egy végigolvasott könyv, egy sportverseny, valami, amire hónapok óta gyűjt. Tulajdonképpen mindegy is, mert nem maga a cél a legfontosabb, hanem mindaz, amit útközben saját magáról megtanul.
- Hogy képes dönteni.
- Képes dolgozni valamiért.
- Képes segítséget kérni.
- Képes elviselni, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan elképzelte.
- Képes újratervezni.
- Képes kitartani.
És egyszer majd arra is képes lesz, hogy azt mondja:
– Ezt már nem szeretném. Másfelé akarok menni.
És talán még valami, a célok nemcsak arra taníthatják meg a gyereket, hogyan érjen el valamit. Segíthetnek abban is, hogy lassan felfedezze önmagát.
- Mi érdekel engem?
- Miben vagyok jó?
- Mit szeretek csinálni?
- Mit szeretnék kipróbálni?
- Mi az, amiért hajlandó vagyok dolgozni?
- És mi az, amiről menet közben kiderül, hogy mégsem az én utam?
Talán valójában nem is célokat tanítunk nekik, hanem lassan, apránként azt tanítjuk:
hogyan vezessék a saját életüket.
És ennél a mondatnál muszáj elmosolyodnom, mert hét évvel azután, hogy megírtam a „10 évesen kellenek a célok?!” című cikkemet, Babó éppen vezetni tanul, mintha az életnek lenne némi humora. Kilenc és fél évesen még ott ültem mellette az asztalnál. Papír volt előttünk, számológép, jegyek, hetek, ötösök. Együtt terveztük az útvonalat, én még sok mindent megmondtam, segítettem kiszámolni, merre induljon. Figyelmeztettem, ha elfelejtette, mi a következő lépés. Most tizenhét éves.
És már ő ül a volánnál.
Én pedig lassan tanulom, milyen érzés átülni a másik ülésre. Még mondhatom, amit látok, szólhatok, ha szerintem valamit nem vett észre. Segíthetek végiggondolni, merre lehet továbbmenni. Ott lehetek, ha elakad. De a kormányt már nem foghatom helyette. Talán nemcsak neki kell egyre ügyesebben vezetnie a saját életét.
Nekem is meg kell tanulnom egyre kevesebbet belenyúlni a kormányzásba.
És talán végül tényleg erről szól a gyereknevelés. Nem arról, hogy megmondjuk nekik, hová kell eljutniuk, hanem arról, hogy amíg mellettünk vannak, segítsünk nekik megtanulni tájékozódni.
- Hogy tudják, honnan indulnak.
- Merjenek választani egy irányt.
- Ha kell, kérjenek segítséget.
- Ha eltévednek, tudjanak újratervezni.
- Ha pedig egyszer rájönnek, hogy nem is oda szeretnének menni, merjenek másfelé fordulni.
Aztán egyszer csak eljön az idő, amikor nekünk már nem marad más dolgunk, mint lassan elengedni a kormányt, és bízni abban, hogy abból, amit addig együtt gyakoroltunk, visz magával eleget. Hogy merre megy majd?
Nem tudom.
És talán már nem is nekem kell tudnom.
De az út az övé.
Ha most érkeztél a történetbe…
Ez a cikk egy hét évvel ezelőtt elkezdődött történet végére tett pont – vagy talán inkább csak egy vessző. Amikor Babó kilenc és fél éves volt, először írtam arról, vajon szüksége van-e egy gyereknek célokra, és hogyan taníthatjuk meg arra, hogy egy vágyból apró lépések segítségével valódi terv legyen.
Hét évvel később újra elővettem azt a régi írást. Kíváncsi voltam, mit gondolok ma mindarról, amit akkor olyan biztosan hittem – és mi maradt meg belőle abban a tizenhét éves fiúban, aki ma már egyre inkább maga választja az útját.
Ha szívesen elolvasnád az egész történetet az elejétől, itt találod a részeit:
A történet kezdete:
10 évesen kellenek a célok?! – az eredeti írás, amikor Babó még kilenc és fél éves volt →
Hét évvel később – 1. rész:
10 évesen kellenek a célok?! – Hét évvel később a fiam válaszolt helyettem →
2. rész:
Mi visz végig az úton? – Motiváció, jutalom, kudarc és újratervezés →
3. rész:
Mai válaszom a hét évvel korábbi kérdésre… – ezt olvastad most.
Ez is érdekelhet
Tölts le egy kis vidámságot!
Az OTTHON az, ahol megszűnik a külvilág.
