10 évesen kellenek a célok?! – Hét évvel később a fiam válaszolt helyettem
Mostanában Babó vezetni tanul. Mire ezt a cikket olvasod, talán már túl is lesz a vizsgán, de amikor ezeket a sorokat írom, még az utolsó órák egyikére készül.
A vezetés megtanulása önmagában is érdekes időszak. Ott ül melletted valaki, akit alig ismersz, mégis rá kell bíznod magad. Figyelned kell rá, el kell fogadnod az utasításait, közben pedig próbálsz egyszerre tükröt nézni, indexelni, kuplungolni, sebességet váltani, és lehetőleg nem elütni senkit. Mindezt úgy, hogy az ember, aki melletted ül, nem feltétlenül olyan, amilyennek te egy tanárt elképzelnél.
Babót egy olyan oktatóval hozta össze a sors, aki nagyjából harminc éve tanít vezetni. Megvan a saját, jól bevált módszere, pontos elképzelése arról, hogyan kell ezt csinálni, és ennyi év után nyilván nem egy tizenhét éves fiú kedvéért fogja újragondolni mindazt, ami neki évtizedek óta működik.
Ezzel önmagában nem is lenne semmi baj. Emberileg azonban már akadtak közöttük nehézségek. Babó olyan közegből érkezett, ahol – itthon és szerencsére az iskolában is – megszokta, hogy gyerekként, majd kamaszként is partnerként beszélnek vele. Lehet tőle követelni, lehet vele nem egyetérteni, lehet azt mondani neki, hogy valamit rosszul csinált, de mindezt úgy, hogy közben emberként tiszteletben tartjuk. Ehhez képest most bekerült egy autóba, ahol egészen másfajta kommunikációval találkozott.
Az elején nagyon nehezen viselte.
Volt, hogy egy-egy vezetés után hazajött, és hosszasan beszélgettünk arról, ami aznap történt. Arról, hogyan beszélt vele az oktató, mi bántotta, mi bosszantotta, és legfőképpen arról, hogy mit lehet kezdeni egy olyan emberrel, akit nem tudunk megváltoztatni.
Mi pedig elmondtuk neki, hogy van választása. Ha azt érzi, hogy az oktató személyisége, stílusa már nem egyszerűen kellemetlen számára, hanem akadályozza abban, hogy megtanuljon vezetni, akkor nem kell mindenáron maradnia. Kereshetünk másik oktatót, másik autósiskolát. Attól, hogy egyszer elkezdett valamit valahol, még nincs odaláncolva. De azt is érdemes végiggondolnia, hogy biztosan ez-e az a helyzet, amelyből el kell jönnie, mert az életben még nagyon sok olyan emberrel fog találkozni, akit nem ő választ. Lesznek tanárai, főnökei, munkatársai, ügyfelei, talán szomszédai, akik egészen másképpen gondolkodnak, kommunikálnak, működnek, mint ő, és nem biztos, hogy minden ilyen helyzetből ki lehet – vagy érdemes – sétálni.
Lehet, hogy most nemcsak vezetni tanul.
Lehet, hogy azt is tanulja, hogyan maradjon önmaga egy olyan ember mellett, akivel nehéz együttműködnie. Hogyan ne vegyen mindent magára. Hogyan álljon ki magáért, ha szükséges. Hogyan különböztesse meg azt, amit egyszerűen nem szeret, attól, amit már nem kell eltűrnie. És ami talán a legfontosabb: hogyan mérlegeljen, és hozza meg ő maga a döntést arról, hogy marad vagy továbbmegy.
Nem döntöttünk helyette.
Beszélgettünk róla, elé tettük a lehetőségeket, aztán hagytuk, hogy ő mérlegeljen. Babó végül úgy döntött, marad, nem azért, mert nem lett volna másik lehetősége, hanem azért, mert ő ezt választotta. Azóta eltelt jó néhány vezetés, és a kezdeti nagy kiborulások is sokat szelídültek. Valahogy megtanulta kezelni az oktatót, az oktató stílusát, talán saját magát is egy kicsit ebben az új helyzetben.
Az egyik beszélgetésünk közben pedig mondott valamit. Nem tudom, ő emlékszik-e még rá. Én viszont azt hiszem, sokáig emlékezni fogok.
Azt mondta: – Én egy klassz srác vagyok. Tudatos vagyok, célorientált, kitűzöm a céljaimat, és azokat tűzön-vízen keresztül is végigviszem.
Megálltam ennél a mondatnál, nem azért, mert meglepett, hogy ezt gondolja magáról, hanem azért, mert hirtelen eszembe jutott egy másik Babó. Egy kilenc és fél éves kisfiú, aki egy szép délutánon ott ült velem az asztalnál. Papírok voltak előttünk, tantárgyak, jegyek, számok, tervek. Számolgattuk, miből hány ötös kellene, hány hét van még hátra, mit kellene másképp csinálnia, és miben tudnék én segíteni neki. Ő akkor még nem mondta magáról, hogy célorientált, én viszont írtam róla egy cikket.
A címe ez volt: „10 évesen kellenek a célok?!”
A végén pedig leírtam egy mondatot, amit most, hét évvel később egészen különös érzés újraolvasni:
„Én azt gondolom, ha ezt a félévet végig tudjuk csinálni következetesen, kitartással, akkor nem lesz gond, hogy Babó a jövőben tervekben, célokban, célkitűzésekben, megvalósítandó projektekben gondolkozzon.”
2019-ben ezt még csak reméltem. Hét évvel később pedig ott állt előttem a fiam, és szinte válaszolt rá:
– Anya, én ilyen vagyok.
És ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy vajon tényleg azon a januári délutánon kezdődött-e mindez. Aztán rájöttem, hogy nem, ehhez a történethez még messzebb kell visszamennem, egészen addig a nagyjából húszéves lányig, akinek egyszer feltették a kérdést:
– Judith, neked mik a céljaid?
És aki erre mindössze ennyit tudott válaszolni:
– Nem tudom.
Amit nekem húszévesen kellett megtanulnom
Nagyjából húszéves voltam, amikor először feltették nekem ezt a kérdést. A kilencvenes évek elején járunk. Belekezdtem egy MLM-es vállalkozásba, és ott egyszer csak olyan szavakkal találkoztam, mint cél, célkitűzés, motiváció, siker.
Ma ezek a szavak szinte mindenhonnan ömlenek ránk. Akkoriban azonban még nem roskadoztak a könyvesboltok polcai önfejlesztő könyvektől, nem hallgattunk podcastokat reggeli közben arról, hogyan valósítsuk meg önmagunkat, és az én családomban sem volt különösebben beszédtéma, hogy ki mire vágyik, milyen életet szeretne magának, vagy hogyan fog eljutni oda.
Amikor tehát megkérdezték tőlem:
– Judith, neked mik a céljaid? Mit jelent számodra a siker? Mi motivál?
tényleg nem tudtam mit mondani. Nem azért, mert nem vágytam semmire, hanem mert addig talán soha senki nem kérdezte meg tőlem ilyen egyenesen, hogy én mit szeretnék kezdeni a saját életemmel. Még a középiskolát is a szüleim választották ki nekem.
Voltak persze elképzeléseim arról, hogy majd férjhez megyek, gyerekeim lesznek, családom lesz. Abban az időben egy lány életének ezek meglehetősen magától értetődő állomásai voltak. De amikor azt kérdezték, hogy mik az én saját céljaim, hirtelen rájöttem, hogy erre nincs válaszom. A cél, a motiváció, a siker szinte hiányzott a szótáramból.
És akkor elkezdtem tanulni. Olvastam, előadásokat hallgattam, Brian Tracy Főnix szemináriuma hosszú időre az egyik meghatározó tanítóm lett. Megtanultam célokat leírni, kisebb lépésekre bontani, határidőket rendelni hozzájuk. Elkezdtem gondolkodni azon, mit jelent nekem a siker, mi motivál, miért tudok bizonyos dolgokat végigcsinálni, másokat pedig miért hagyok félbe. Persze ma már sok mindent másképpen gondolok abból, amit akkoriban a célokról és a sikerről megtanultam. Akkor még sokkal egyszerűbbnek láttam a képletet: ha eléggé akarod, ha hiszel benne, ha leírod, ha kitartasz és dolgozol érte, akkor eléred. Az élet azóta jó néhány megjegyzést írt ennek a képletnek a margójára, de egy dolgot ma sem gondolok másképp:
nagyon nehéz a saját életedet irányítani, ha soha nem tanultad meg feltenni magadnak a kérdést, hogy merre szeretnél menni.
Talán ezért lett nekem később, anyaként ennyire fontos a célok kérdése. Nem szerettem volna, hogy a gyerekeimnek húszéves korukban tegye fel először valaki:
– És te mit szeretnél?
Nem akartam megmondani nekik a választ, talán éppen azért nem, mert nekem annak idején sok mindenben mások adták meg. Azt szerettem volna, hogy megtanulják megkeresni a sajátjukat.
És ezzel el is érkeztünk 2019-be.
Amikor egy kilencéves azt mondta: „Anya, én kitűnő akarok lenni”
Babó akkor kilenc és fél éves volt. Harmadik osztályba járt, én pedig éppen ugyanazzal a kérdéssel küszködtem, amellyel szerintem rengeteg szülő: mivel teszek jót a gyerekemnek?
Azzal, ha minél több lehetőséget adok neki, vagy azzal, ha hagyom gyereknek lenni? Addigra két és fél éve tanulószobás volt. Iskola után jött az edzés, az angol, hétvégén pedig a Kis Zseni, egy logikai gondolkodást fejlesztő különóra.
Papíron mindegyik nagyszerű dolog volt, egyik sem tűnt feleslegesnek, csakhogy amikor egymás mellé kerültek, már egészen más képet mutattak. A harmadik osztály második felére azt láttam, hogy elfáradt.
Nem egyszerűen úgy, ahogyan egy gyerek elfárad péntek délutánra. Egyik betegségből csúsztunk a másikba, romlani kezdtek a jegyei, amit ő maga is nehezen viselt, és lassan eltűnt belőle valami, ami nekem minden ötösnél fontosabb volt.
A jókedve.
Nem mosolygott úgy. Nem volt olyan felszabadult, és akkor meghúztam a féket. Nem maradt délután az iskolában, elhagytuk az angolt, elhagytuk a Kis Zsenit. Hazajött, és innentől én tanultam vele délutánonként. A sport maradt, mert azt továbbra is fontosnak tartottuk, és a gyerek lassan magához tért, kivirult.
Ma, hét évvel később ezt talán még fontosabbnak látom, mint akkor, mert annak idején sokszor hallottam azt az érvet, hogy már gyerekként fel kell készíteni őket arra a terhelésre, ami majd a való életben vár rájuk.
Én pedig sokáig gondolkodtam ezen. Ma már nem vagyok biztos benne, hogy azzal készítünk fel valakit az életre, ha minél korábban megtanítjuk elviselni, hogy túl sok van rajta. Talán azzal is készítjük, ha megtanítjuk felismerni:
Ez most túl sok nekem. Valamin változtatnom kell.
Érdekes módon éppen akkor történt valami, amikor levettük róla a teljesítménykényszer egy részét. Egy nap odaállt elém.
– Anya, én kitűnő akarok lenni év végén.
Na, bevallom, belül majdnem ugráltam örömömben, de szerencsére nem kezdtem el helyette rögtön megszervezni a hadműveletet. Leültünk, elővettük az ellenőrzőjét, és végignéztük a tantárgyakat. Mi az, ami már most rendben van? Hol vannak csak ötösei? Hol csúszott be egy-egy gyengébb jegy? Miből lenne még lehetősége javítani? Mennyi idő van az év végéig? És itt van valami, amit hét évvel később sokkal fontosabbnak látok, mint magát a kitűnő bizonyítványt.
A cél az övé volt.
Nem én mondtam neki, hogy kitűnőnek kell lennie, nem én találtam ki, hogy ez legyen az ő következő projektje. Ő akarta. Én pedig nem a célt adtam neki, hanem abban próbáltam segíteni, hogy megtanulja: hogyan lehet egy vágyból tervet készíteni.
Két tantárgy volt, amelyre különösen oda kellett figyelnie. Először megkérdezte a tanító nénit, hogyan tudna azokból ötösöket szerezni. Utána kiszámoltuk az átlagait. Megnéztük, hány ötösre lenne szüksége ahhoz, hogy év végére meglegyen a kitűnő bizonyítvány.
Tizenhat.
Aztán megnéztük, hány hét van még hátra, és a nagy célt elkezdtük apró, egy kilencéves számára is belátható feladatokra bontani. Nem azt kellett minden reggel magával vinnie az iskolába, hogy:
„Nekem kitűnőnek kell lennem.”
Csak azt, hogy: Mit tudok ezen a héten megtenni érte?
Dolgozott. Rengeteg matematikai és magyar feladatlapot töltött ki, másolt, gyakorolt, szorgalmi feladatokat készített. Persze néha emlékeztetni kellett, hiszen kilenc és fél éves volt, nem egy motivációs tréner. Ha lankadt a lelkesedés, elég volt annyit kérdeznem:
– Tudod még, hány ötös kell?
Tudta, és ment tovább. A tervezett tizenhat ötös helyett végül huszonhármat szerzett, meglett a kitűnő bizonyítvány. Emlékszem arra a boldogságra az arcán, de ma már azt gondolom, nem a bizonyítvány volt ennek a történetnek a legnagyobb eredménye, nem is a huszonhárom ötös, hanem egy kilenc és fél éves kisfiú első nagyon tudatos tapasztalata arról, hogy:
Szerettem volna valamit. Kitaláltam, mit tehetek érte. Dolgoztam rajta. Néha elfáradtam. Folytattam. És megcsináltam.
A következő tanév elején már nem az volt a kérdés, hogy csinálunk-e tervet, leültünk, és megírtuk az első félévre a célkitűzéseit. Tantárgyról tantárgyra ő mondta meg, mit tart reálisnak. Nem írt automatikusan mindenhová ötöst, mérlegelt, gondolkodott. Azt is megbeszéltük, mit vár tőlem, én miben tudok neki segíteni, sőt azt is, nekem min kellene változtatnom ahhoz, hogy jobb segítsége legyek.
Akkor írtam a régi cikkemben:
„Ez, amit kidolgoztunk közösen, nevezzük vezérfonalnak, ami mentén, ha szépen halad, eléri azt, amit csak akar.”
Ma ezt az utolsó néhány szót már óvatosabban írnám le, nem hiszem, hogy bármit elérhetünk pusztán azért, mert eléggé akarjuk, de a vezérfonal szó ma is tetszik. Mert valójában nem azt tanultuk meg azon a délutánon, hogyan kell kitűnő bizonyítványt szerezni, hanem valami sokkal egyszerűbbet:
ha tudom, merre szeretnék menni, könnyebb megkeresnem a következő lépést.
És talán akkor még egyikünk sem tudta, hogy hét évvel később ugyanez a kisfiú egyszer majd azt mondja nekem:
– Én célorientált vagyok.
Mit akartam valójában átadni neki?
Mert a kettő között óriási különbség van. Amikor annak idején célokról olvastam, tanultam, majd később magam is írtam róluk, a képlet viszonylag egyszerűnek tűnt.
Tűzz ki egy célt. Írd le, nézd meg, honnan indulsz. Bontsd kisebb, mérhető lépésekre, határozd meg, mikorra szeretnéd elérni, dolgozz érte, figyeld menet közben, hol tartasz. Ha elfáradsz, keresd meg újra a motivációdat, és ne add fel.
Tulajdonképpen ugyanezt csináltuk Babóval is azon a bizonyos januári napon. Volt egy cél, volt egy kiindulópont, volt egy határidő, és voltak apró lépések, amelyekkel el lehetett jutni egyik pontból a másikba.
És ezt ma sem dobnám ki, sőt. Ma is azt gondolom, hogy óriási segítség egy gyereknek, ha megtanulja: egy nagy, első pillantásra talán elérhetetlennek tűnő dolgot nem egyszerre kell megvalósítani, elég megtalálni a következő lépést. Aztán az utána következőt, és még egyet. Csakhogy hét év telt el azóta.
Babó közben kamasz lett, én pedig hét évvel idősebb. Történt velünk ez-az, voltak célok, amelyeket elértünk, olyanok, amelyeket nem, és olyanok is, amelyekről menet közben kiderült, hogy már nem is akarjuk őket annyira.
És ma már tudom, hogy a célok képlete nem ér véget annál, hogy tűzd ki – dolgozz érte – érd el. Van valami, amit még ennél is korábban meg kell kérdeznünk.
Biztosan az én célom ez? Az egyik régi írásomban nagybetűkkel írtam:
„Csak azt a CÉLT tudjuk megvalósítani, ami a MI SAJÁT CÉLUNK!”
A nagybetűket ma talán már elhagynám, de magát a mondatot nem, sőt, ma talán még fontosabbnak tartom, mint akkor. Mert felnőttként sem mindig könnyű eldönteni, hogy egy vágy valóban belőlünk jön-e, vagy annyi ideje halljuk kívülről, hogy egyszer csak a sajátunknak hisszük. Gyerekként pedig talán még nehezebb.
Amikor egy tízéves azt mondja:
– Kitűnő akarok lenni.
vajon tényleg ő szeretne kitűnő lenni? Vagy azért szeretne, mert tudja, milyen boldog lesz tőle anya? Ha egy gyerek azt mondja, hogy szeretne bekerülni egy bizonyos gimnáziumba, valóban ő vágyik oda? Vagy hónapok, évek óta hallja otthon, hogy „neked oda kell bekerülnöd”? Ha versenyszerűen sportol, azért jár edzésre heti ötször, mert még mindig ugyanúgy szereti? Vagy azért, mert apa annyira büszke rá a lelátón, hogy nem meri kimondani: én ezt már nem akarom? És itt szülőként nagyon kényelmetlen kérdések következnek. Mert nemcsak azt kell megkérdeznünk a gyerektől:
– Mit szeretnél?
Néha magunktól is meg kell kérdeznünk:
– És én mit szeretnék, hogy ő akarjon?
A kettő ugyanis észrevétlenül össze tud csúszni. Szülőként tele vagyunk tervekkel a gyerekeinkkel kapcsolatban. Sokszor már akkor, amikor ők még azt sem tudják, hogy létezik olyan szó, hogy célkitűzés. Szeretnénk, ha jól tanulnának, ha sportolnának, ha nyelveket beszélnének, ha jó iskolába kerülnének, ha lenne diplomájuk, ha lenne egy biztos szakmájuk, ha sikeresek lennének, ha boldogok lennének. És ezekkel önmagukban nincs is semmi baj, többnyire szeretetből születnek, csak közben nagyon könnyű elfelejteni, hogy az ő életükből készítünk tervet.
Talán ezért látom ma már másképpen azt a kilenc és fél éves Babót is, aki egyszer csak elém állt azzal, hogy kitűnő szeretne lenni. Akkor elsősorban annak örültem, hogy van célja, ma legalább ennyire fontosnak tartom azt, hogy nem én adtam neki, ő mondta ki. Az én feladatom csak ezután kezdődött.
Nem az volt a dolgom, hogy eldöntsem helyette, hová kell eljutnia, hanem hogy megmutassam neki, hogyan lehet elindulni afelé, amit ő szeretne, és talán ma már még valamit hozzátennék. Azt is szeretném, ha egy gyerek megtanulná, hogy időnként szabad újra feltenni magának a kérdést:
– Még mindig akarom?
Mert attól, hogy januárban kitűztünk egy célt, júniusban még nem vagyunk kötelesek ugyanarra vágyni. Attól, hogy ötévesen focista akart lenni, tizenhárom évesen abbahagyhatja a focit. Attól, hogy valaha kitűnő szeretett volna lenni, később dönthet úgy, hogy valamiben már nem az ötös a legfontosabb számára. Attól, hogy kiválasztott egy iskolát, szakmát vagy egyetemet, később választhat másikat. És attól, hogy valamiért rengeteget dolgozott, még mondhatja egyszer azt:
– Ez már nem az én utam.
Ezt régen talán könnyebben neveztem volna feladásnak, ma már nem feltétlenül. Néha éppen ahhoz kell a legtöbb önismeret és bátorság, hogy észrevegyük: egy régi cél már nem szolgál bennünket. Talán ezért a régi képletemet ma már egy kérdéssel kezdeném. Nem azzal, hogy:
Mi a célod?
Hanem azzal:
Miért szeretnéd?
És milyen érdekes, hogy ezt a kérdést nekem egyszer éppen Babó tette fel. Még tízéves volt, én akkoriban életmódváltással foglalkoztam, célokat írtam, terveztem, motivációról olvastam, amikor egyszer csak megkérdezte:
– Miért akarsz lefogyni, Mami?
Egyszerű gyerekkérdésnek tűnt, pedig talán az egész célkitűzés egyik legfontosabb kérdését tette fel.
Miért?
Miért akarom? Kinek akarom? Mit remélek tőle? Mi változik majd, ha elérem? És ha ezekre nincs saját válaszom, akkor érdemes még egyszer megnézni:
biztosan az én célom ez?
Azt hiszem, ma már ezt szeretném először megtanítani egy gyereknek. Nem azt, hogyan érje el mindenáron, amit kitűzött, hanem azt, hogyan ismerje fel, mi az, amiért valóban érdemes elindulnia.
A történet itt még nem ér véget.
Mert a cél kitűzése csak az első lépés. De mi visz tovább akkor, amikor elfogy a lelkesedés, becsúszik egy kudarc, vagy kiderül, hogy a „tűzön-vízen keresztül” talán mégsem mindig a legjobb út?
A következő részben:
Mi visz végig az úton? – Motiváció, jutalom, kudarc és újratervezés →
