Mélissa Da Costa Az ég minden kékje
Tartalomjegyzék
Az ég minden kékje nem „csak” egy szép regény, ez a könyv egy belső válasz egy nagyon is valós kérdésre:
hogyan élünk, amikor tudjuk, hogy az idő véges.
Az olvasás története – hogyan talált meg
Ez a könyv meghatározó szerepet töltött be mind a 2025-ös évem végén, mind pedig a 2026-os év első néhány napjában és talán hosszabb távon is elindít egy új úton – de erről majd később. Pontosan egy évvel ezelőtt írtam egy könyvről – itt tudjátok elolvasni, melyben megfogalmaztam, hogy:
” Az, hogy nekem egy könyv tetszik vagy sem, szerintem teljesen irreleváns, azt sokkal fontosabbnak gondolom megfogalmazni, hogy milyen hatást gyakorolt rám és miért. Hiszen egy könyv elolvasása mindenkiben más és más érzéseket gondolatokat ébreszt, hoz elő. Lehet, hogy olvasás közben szomorú lettem, sőt, sirtam is, de ettől még a könyv hatása rám felemelő, elgondolkodtató, változásra késztető is lehet.”
Ez a gondolat azóta is iránytű számomra Talán ezért sem szoktam előre elolvasni könyvkritikákat, mivel a tapasztalataim alapján, ha egy könyvet – vagy bármi mást – “felkapnak”, akkor szinte cunami szerűen, “mindenki” áradozik róla – és ez gyakran eltakarja a saját olvasói véleményt.
Ennek a könyvnek van egy egészen különleges története, ha megengeditek elmesélem. Még valamikor ősszel vásároltam meg, de nem kezdtem bele azonnal mert pont egy másik könyvet olvastam. Majd december elején sorra került és az első 100 oldal elolvasása után az az érzés fogalmazódott meg bennem, hogy:
“Miért szeretik ezt annyian?”
(A hónap legolvasottabb könyvei polcán találtam, amikor megvásároltam).
A karácsonyt külföldön – Andalúziában – töltöttem és gondoltam elviszem magammal, hátha úgy járok vele, mint a lassú, hosszúra nyúló filmekkel, hogy egyszer csak “berobban” és beszippant testestől – lelkestől. Nem árulom el, hogy így lett-e vagy sem, inkább tovább szövöm a történetét.
Évekkel korábban, amikor hasonlóan Andalúziában jártunk, megismerkedtünk egy magyar házaspárral, akikkel tartottam a kapcsolatot, így most nem volt kérdéses, hogy ismét összefutunk a tengerparton egy kis közös, tere -ferére. Mi csajok miről másról is beszélgethettünk volna, mint arról, hogy ki mit olvas és az mennyire tetszett neki. Anikó megemlítette, hogy a következő könyv, amit el szeretne olvasni, az az Ég minden kékje, csakhogy külföldön magyar könyvet beszerezni nem olyan könnyű. Hú, mondtam neki én pont most olvasom, szóval, ha végeztem vele, szívesen átadom, ő nagyon megörült. Hát így vált nemzetközivé az én kis könyvem.
Pici kitérő után akkor jöjjön a könyv és minden, amit számomra adott. Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, hogy miről szól ez a könyv, akkor azt mondanám, hogy: Az ég minden kékje Mélissa Da Costa tollából született, és az elmúlás, a szabadság, a barátság és az élet apró csodáinak történetét meséli el.
Mit tudhatunk Mélissa Da Costaról, aki ennek a csodás műnek a megalkotója
Mélissa Da Costa (született 1990. augusztus 7-én) napjaink egyik legsikeresebb kortárs francia írónője. Karrierje villámgyorsan ívelt felfelé: 2023-ban ő lett a legtöbb könyvet eladó francia szerző, megelőzve olyan neves írókat is, mint Guillaume Musso.
Franciaországban, az Ain megyei vidéken nőtt fel. A természet iránti rajongása minden művében központi szerepet kap. Regényeiben a táj (legyen az a Pireneusok vagy egy vidéki kert) nem csupán háttér, hanem a szereplők gyógyulásának aktív eszköze.
Édesapja az építőiparban dolgozott, édesanyja gyermekgondozó asszisztens volt. Két nővére közül az egyik szülésznő, a másik egy idősotthonban dolgozik koordinátorként. Ez a családi háttér – a gondoskodó szakmák közelsége – mély empátiát és életszerűséget kölcsönöz karakterábrázolásainak.
Bár hétéves kora óta ír, eredetileg nem készült írónak. Lyonban közgazdaságtant és menedzsmentet tanult (2008–2011), majd kommunikációs tisztviselőként dolgozott egy önkormányzatnál. Gyerekkorában majd az egyetemi évei alatt is, illetve a munkája mellett is folyamatosan írt „szórakozásból”.
Mielőtt fő állású író lett volna, elvégzett aromaterápiás, naturopátiás és szofrológiai képzéseket is. Ezek az ismeretek – a növények gyógyereje, a légzéstechnika és a test-lélek egyensúlya – hangsúlyosan megjelennek a Manon virágai és az Az ég minden kékje című könyveiben is.
Első regénye, az Az ég minden kékje (Tout le bleu du ciel), eredetileg egy szerzői kiadású platformon jelent meg, majd 2019-ben adták ki hagyományosan, és azonnal bestseller lett.
További érdekességek az írónőről.
Sikerét a „healing fiction” (gyógyító irodalom) műfajának köszönheti, amelyben az érzelmi traumák feldolgozása, a gyász és az újrakezdés áll a középpontban. Bár nem egy trauma indította el a pályáját, regényeinek (pl. Az ég minden kékje, Manon virágai) központi témái valóban a veszteség, a gyász és az érzelmi válságokból való kilábalás. Az írónő azonban több interjúban tisztázta, hogy történetei (például a fiatal Alzheimer-kóros főhősé) a képzelet szüleményei, nem pedig saját, átélt tragédiák közvetlen feldolgozásai.
Regényei a mély érzelmi átélést ötvözik a reménnyel, így vált a 2020-as évek egyik legkeresettebb európai szerzőjévé. Bár gyakran sorolják a „feel-good” (jókedvre derítő) kategóriába, ő maga tudatosan küzd ez ellen a címke ellen, mivel történetei sötét és nehéz témákat (halálos betegség, magány, depresszió) érintenek.
2025-ben Franciaországban bemutatták az Az ég minden kékje filmadaptációját, ami tovább növelte népszerűségét. Az írónő elmondása szerint a forgatások körüli felhajtás miatt egy időre vissza is vonult a közösségi médiától, hogy a belső nyugalmára koncentrálhasson.
Jelenleg Párizs környékén él férjével, aki grafikus, és két gyermekükkel. Bár ő Franciaország legolvasottabb írója, Mélissa Da Costa tudatosan kerüli a nagyvárosi irodalmi életet. Egy kis faluban él Párizstól délre. Ez a környezet biztosítja számára azt a nyugalmat, amely regényei természetközeli hangulatát adja. Ritkán ad interjút, és szinte soha nem szerepel bulvárhírekben.
2026 elején már két kisfiú édesanyja. Interjúiban gyakran említi, hogy az anyaság teljesen megváltoztatta az íráshoz való viszonyát: azóta még érzékenyebben nyúl a családi kapcsolatok és a generációk közötti kötelékek témájához.
Miről szól a könyv?
A fiatal Émile gyógyíthatatlan beteg. Úgy dönt, hogy nem kórházi falak között szeretne búcsút venni az élettől, hanem útra kel – lakóautóval, ismeretlen tájak és ismeretlen emberek felé. Mellé szegődik Joanne, aki maga is menekül valami elől. Kettejük útja nem klasszikus „utazós regény”, sokkal inkább egy belső zarándoklat.
Teljesen megdöbbentett már az első néhány sor elolvasása, amikor Émile közli velünk olvasókkal, hogy 26 éves és az orvosok szerint nagyjából 2 éve van hátra. Már maga a halál gondolata szíven ütött, hogy nem feltétlenül vagyok én egy ilyen írásra felkészülve aminek a középpontjában a halál áll, főleg nem így év vége környékén (az édesapám 3 éve pont ilyenkor ment el). Szépen lassan rájöttem, hogy ez nem egy szomorú regény, sokkal inkább egy életébresztő történet.
Eszembe jutott olvasás közben, hogy vajon, miért félünk beszélni, olvasni a végességről, holott pont ez az, ami megtanít jelen lenni és megélni minden pillanatot, ami még megadatik.
Kezdetben nem tűnt fel, csak, amikor már legalább a könyv felét elolvastam, hogy valami elkezdett megváltozni bennem, körülöttem. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy mi lett más, csak egy belső érzés volt, hogy valami más…
Egyszer csak “megjött” a válasz is: lelassított, befeléfordulóbbá tett, már nem csak olvasás közben éreztem, hogy jól esik lassabnak lenni, néha csak úgy becsuktam a könyvet és bámultam a semmibe, szavak nélkül, cselekvés nélkül. Nem azért, mert elfáradtam, hanem mert elöntött egy belső megnyugvás, csend, aminek nem a szomorúság volt a társa, hanem a megbékélés, hogy bármennyi időnk is van hátra a lényeg az, hogy azt jóra fordítsuk.
Számomra, aki komoly belső “kényszert” érzek, ha azt hallom, hogy valaki bajban van, hogy segítsem megjavítani az életét, rendkívül tanulságos volt, hogy Joanne “csak” jelen van és nem megjavít. Barátságról, empátiáról, figyelemről, elfogadásról tesz tanúbizonyságot és a könyv végére sem válik egy romantikus klisévé kettőjük kapcsolata.
Nekem szinte egész életemet átszőte a válaszok keresése, a belső monológjaimra, hogy megtanuljam, a csend nem üresség hanem tér amelyben jó lenni.
Elgondolkodtatott az is, hogy ahhoz képest, hogy egyre gyorsabb, felszínesebb, zajosabb életet élünk, ez a könyv mégis az egyik legolvasottabb könyv lett, pedig ez nem egy “szórakoztató”, gyors, habos – babos romantikus regény. Sokkal inkább egy lassan hömpölygő, elmélyült szöveg, tele természeti képekkel és csendekkel. Felveti az a kérdést, hogy mit jelent JELEN LENNI? MI SZÁMÍT IGAZÁN?
Émile és Joanne karaktere
Émile nem hős, nem bölcs, nem példamutató a klasszikus értelemben. Ő egy fiatal férfi, aki tudja, hogy véges az ideje, és ebből nem drámát, hanem éberséget csinál.
Jellemzői: csendes, megfigyelő, ironikus, de nem cinikus, elfogadó, nem beletörődő, nagyon jelen van a testében és a pillanatban. Émile ereje nem az aktivitásban van, hanem abban, hogy: nem menekül, nem akar „erős lenni”, nem akar tanítani senkit. Ő az, aki már elengedte a kontrollt. Ezért tud lassítani. Ezért tud örülni apróságoknak. Ezért válik a regényben a mindfulness megtestesítőjévé, anélkül, hogy ezt kimondaná. Émile nem azt kérdezi: mi lesz, hanem azt: mi van most.
Joanne
Joanne ennek a tükörképe és ellenpontja. Ő: menekül, hordoz, elhallgat, túlél, még nem érkezett meg önmagához. Joanne múltja tele van: kimondatlan fájdalommal, feldolgozatlan veszteséggel, bűntudattal és önváddal. Ő az, aki él, de nem igazán van jelen. Nem a haláltól fél, hanem az érzésektől. Ezért olyan fontos, hogy: Émile nem „gyógyítja meg”, nem kérdez feleslegesen, nem nyomja rá a saját igazságait. Egyszerűen ott van.
Kettejük dinamikája
A kapcsolatuk nem romantikus értelemben fontos, hanem emberi értelemben gyógyító.
Émile a jelenben él → Joanne lassan megtanul ott lenni
Joanne hordoz → Émile megmutatja, hogyan lehet letenni
Joanne fél az elengedéstől → Émile már benne él
Ezért olyan megrendítő a történet:
a „haldokló” tanítja meg az „élőt” élni.
De nem szavakkal. Hanem létezéssel.
Idézetek – Belső iránytűk
A regényben szereplő idézetek nem díszítőelemek, hanem kapaszkodók. A könyvben felbukkan Elisabeth Kübler-Ross neve, aki a haldoklás öt szakaszát írta le. Ez azért fontos, mert Émile nem tagadásban él, hanem egyfajta csendes elfogadásban. Nem harcol, nem alkudozik – hanem élni tanul. Ez a szemlélet mélyen átszövi a regényt: nem a vég a hangsúlyos, hanem az út minősége.
Az emberek olyanok, mint az ólomüveg ablakok. Csillognak és ragyognak, amikor a nap kisüt, de amint beáll a sötétség, igazi szépségük csak akkor mutatkozik meg, ha a fény belülről fakad. Elisabeth Kübler-Ross
A regényben megjelenik Paulo Coelho, és konkrét utalás történik Az alkimista című művére is. Ez nem véletlen. Ahogy Santiago Az alkimistában: elindul, azt hiszi, kincset keres, majd rájön, hogy önmagához érkezik meg,
úgy Émile útja is: nem menekülés, hanem belső beavatás.
Mindfulness – amit most értettem meg
Nem tanításként, nem módszerként jelenik meg –hanem megélt állapotként.
Lassítás, figyelem, érzékelés
Émile útja során: megáll egy tájnál, figyel egy reggeli fényre, hallgatja az erdőt, jelen van egy beszélgetésben anélkül, hogy „megoldani” akarná. Ez mind a mindfulness lényege:
nem elmenekülni a valóság elől, hanem belépni abba, ami éppen van.
A regény ritmusa is ezt követi. Nem siet. Nem akar hatni. Teret hagy az olvasónak – és ez már önmagában egy mindfulness-élmény.
A jelennek van egy nagy előnye van a múlthoz és a jövőhöz képest: az a miénk
Charles Caleb Colton (Az ég minden kékjéből)
Mit tanított nekem Az ég minden kékje?
Az ég minden kékje nem azt tanította meg, hogyan kell elengedni az életet. Hanem azt, hogyan kell benne maradni. Nem nagy felismerésekkel, nem hangos mondatokkal, hanem apró, csendes jelenlétekkel. Egy reggeli fénnyel. Egy útszéli megállással. Egy kimondatlan, de megértett pillanattal. Arra tanított, hogy nem minden fájdalmat kell megoldani. Van, amit csak figyelemmel lehet hordozni.
Főbb adatok
Eredeti cím: Tout le bleu du ciel
Szerző: Mélissa Da Costa
Kiadó: Európa Könyvkiadó
Megjelenés (HU): 2025. szeptember 3.
Fordító: Kaló Krisztina
Terjedelem: 656 oldal
A könyv fülszövege:
A huszonhat éves Émile fiatalkori Alzheimer-kórban szenved. Az orvosok mindössze két évet jósolnak neki, ő pedig úgy dönt, lemond a kísérleti terápiáról és odahagyja a kórházat, hogy hátat fordítva az aggódó, előre gyászoló és folyamatosan együttérző családnak, barátoknak megszökjön, és egy lakóautóval utazgatva töltse el a hátralévő kevés idejét. Felad egy őszinte és lényegretörő hirdetést, és legnagyobb meglepetésére akad is egy jelentkező. A fekete ruhában, hatalmas kalapban és még nagyobb hátizsákkal felbukkanó Joanne titokzatos és hallgatag, nem kérdez és nem beszél, mégis szinte magától értetődő természetességgel ül be az autóba és szegődik Émile mellé. Fantasztikus és szépséges utazás veszi kezdetét, egy olyan kaland, amelynek minden egyes állomása újabb élményeket, újabb találkozásokat tartogat, és amely során a természet, az életöröm, a szépség, a szerelem és a barátság felfedezése révén Émile-nek sikerül kibújnia a halál öleléséből, és megszabadulnia az egész lényét gúzsbakötő félelemtől és fájdalomtól.
Kinek ajánlom
Annak ajánlom ezt a könyvet,
– aki már érezte azt, hogy túl gyors lett körülötte a világ,
– aki egyszer csak azon kapta magát, hogy elfáradt a folyamatos megfelelésben, megoldáskeresésben, javításban,
– aki hordoz veszteséget, akár frisset, akár régóta csendben élőt.
Ajánlom annak is, aki nem akar tanácsokat kapni, nem akar „jobban lenni”, csak szeretne egy kicsit jelen lenni – szavak nélkül, elvárások nélkül.
Ez a könyv nem azoknak való, akik gyors cselekményt, pörgést, hangos fordulatokat keresnek. Nem vigasztal látványosan. Nem ad kész válaszokat.
Viszont ott tud lenni akkor, amikor az ember nem megoldást keres, hanem társat a csendben.
És talán annak is szól, aki még nem tudja pontosan, mi hiányzik az életéből – csak azt érzi, hogy jó lenne egy kicsit lassabban, figyelmesebben, igazabban élni.
Ha ez az írás megszólított…
A blogon több olyan cikket is találsz, amelyek nem „csak” könyvajánlók, ismertetők vagy kritikák. Sokkal inkább arról szólnak, hogyan hatott rám egy-egy regény – mit indított el bennem, milyen kérdéseket hagyott maga után.
Ezekben az írásokban gyakran szó esik az írók életéről, a művek születésének körülményeiről, és azokról az apró részletekről is, amelyek egy történetet igazán élővé tesznek.
Ha hasonló, lassabb, elmélyültebb olvasmányokra vágysz, talán ezek is közel kerülnek hozzád:
Gunnar Gunnarsson: Advent – Elmerengős, be-becsukós, csendes olvasmány. Olyan könyv, amit nem lehet siettetni – és nem is érdemes.
Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek– Egyszerre fordulatos krimi és érzékeny fejlődésregény, a vadon és az emberi lélek finom természetrajza.
Marlo Morgan: Vidd hírét az Igazaknak – Azoknak, akiket a lélek, a belső harmónia és a test–lélek összhangja érdekel, és nyitottak a spiritualitás különböző formáira.
Ez is érdekelhet
Melegséget sugárzó, őszinte, barátságos, meghitt….
Ötleteljünk! Reggelik-ebédek/1….
