Örökölt Sors
A végzet vagy sors az események előre meghatározott menetét jelöli.
Ahogyan fenntartásaim vannak azokkal a filmekkel, amiket sztárolnak, “túl”hirdetnek, 9-10 pontosra értékelnek a imdb-n, úgy azokat a könyveket sem feltétlenül szoktam elolvasni ami még a csapból is folyik, hogy mennyire szenzációs. Márpedig Orvos-Tóth Noémi Sors könyve mindenhol is felbukkant…
Ehhez a könyvhöz is inkább azért kezdtem hozzá, mert az írónő egy beszélgetős műsorban nagy hatást gyakorolt rám, majd az egyik könyvét elolvasva (Egy nárcisztikus hálójában), nem volt kérdéses, hogy még, meg még, szeretnék olvasni tőle.
A könyv fülszövege:
Amikor elkezdjük kutatni elakadásaink, szorongásaink, elhibázott párkapcsolataink, ismétlődő kudarcaink okát, gyakran kiderül, hogy saját életünk történései nem adnak megfelelő magyarázatot. Ilyenkor érdemes a tágabb perspektívát is megvizsgálni, és szüleink, nagyszüleink vagy akár a még korábbi generációk életeseményeit is feltárni.
A legtöbb esetben döbbenten tapasztaljuk majd – amit a modern kutatások eredményei is igazolnak -, hogy felmenőink traumái, feldolgozatlan félelmei, kapcsolati törései még a halálukkal sem enyésznek el, hanem bennünk élnek tovább. Az egykori háborús üldöztetés a mi életünkben depresszió formájában jelentkezik, a kitelepítés traumája állandó bizalmatlanságban, az árván maradt dédmama kötődési vesztesége párkapcsolati kudarcokban, az öngyilkos nagypapa eltitkolt története pánikzavarban – hogy csak néhány lehetséges példát említsek.
Számomra ma már egyértelmű, hogy egyetlen ember sorsa sem érthető meg transzgenerációs szemlélet nélkül. Ha szeretnénk megszabadulni kínzó tüneteinktől, vagy megváltoztatni zavaró viselkedési és érzelmi mintáinkat, fel kell tárnunk családunk múltját.
Ez gyakran nem egyszerű feladat, mert sok titkot, kimondatlan feszültséget hurcolunk magunkkal, és adunk tovább generációról generációra. A tabutémák pedig megakadályozzák, hogy egészségesen és őszintén kapcsolódjunk egymáshoz és önmagunkhoz.
Ebben a könyvben szeretném végig vezetni az olvasót egy transzgenerációs önismereti úton, hogy saját életében tetten érhesse és helyrehozhassa a múltból megörökölt negatív érzelmi viszonyulásokat és viselkedési mintákat.
Az én véleményem a könyvről
Miközben a könyvet olvastam, egyik nap elmentem a kedvenc könyvesboltomban itt Gödöllőn. Mártikával, aki a Bagoly Könyvesbolt tüneményes tulajdonosa, ha csak tehetem váltok néhány szót. Ő az a személy, akire azt mondják, hogy jó mellette lenni, jó vele beszélgetni, jó a kisugárzása, egyszerűen “csak” egy TÜNEMÉNYES SZEMÉLYISÉG. Ő kérdezte meg: “-Hogy vagy?” Vele szemben természetes, hogy nem “csak” a sablon választ adja az ember lánya, hogy: -Jól!
Hanem:
“-Alapvetően jól vagyok, de olvasok egy könyvet, ami nagyon felkavarta a lelkemet.” Azóta, hogy olvasom rádöbbentem arra, hogy mindaz ami nehézség az életemben, ami rányomja a napjaim hangulatára a pecsétjét, nem feltétlenül “csak” azért van, mert nehezen boldogulok a világ hihetetlenül gyors, pörgős, zajos, felszínes ……és tovább nem is sorolnám milyen mivoltjában, hanem ennek elég sok köze van ahhoz, hogy milyen mintákat “kaptam” a szüleimtől, nagyszüleimtől és így tovább.
Rájönni arra, hogy az otthon elhangzott mondatok, hogyan tudják befolyásolni az ember életét, még évtizedekkel később is, nem könnyű dolog. Beismerni, legalább magamnak, hogy micsoda “károkat” okoztam (még ha a legkevésbé sem állt szándékomban) a gyerekeimnek azzal, hogy a belém nevelt maximalizmusomat, titkaimat, döntéseimet és nem döntéseimet adom tovább nap mint nap, elég frusztráló tud lenni.
Az a bizonyos AHA-érzés végig kísért az egész könyvön.
Szerettem a könyvet, mert rendkívül érthetően, példákkal alátámasztva, érdekesen, elgondolkodtatóan mutatta be, hogy a múltunk megismerése, feltárása nélkül nem élhetünk teljes életet. Illetve, ha változtatni szeretnénk valamelyik részén, akkor merre érdemes elindulni, mivel érdemes kezdeni, számot vetni.
A cseresznyevirág kísérletet, ami hihetetlenül jól szemlélteti, hogy hogyan viszik a sejtek tovább transzgenerációkon át, egy megélt hatást, még Babónak is elmeséltem, amikor a könyv után érdeklődött amit ép olvastam.
Az is tetszett a könyvben, hogy Orvos-Tóth Noémi a saját életéből is hozott példákat, ezzel is nagyobb betekintést engedve a saját magánéletébe.
Mások véleménye a könyvről:
“Rendkívül érdekes, elgondolkodtató, ugyanakkor választékos, könnyen érthető, olvasmányos írás. Laikusoknak íródott, nem megy bele nagy mélységekbe, éppen csak arra ösztönöz, hogy komolyan vegyük a múltunkat és elgondolkodjunk sorsunk alakulásán. Mankót ad arra vonatkozóan, merre érdemes elindulnunk, hogy az Élethez való hozzáállásunkon javítsunk, sorsunkon adott esetben miként változtathatunk. Engem teljesen magával ragadott ez a könyv, ajánlom minden érdeklődőnek!”
“Van, úgy, hogy az ember a miérteket keresi…a környezetében, családjában, magában, vagy egyszerűen a körülményeiben. A szerencsések hamar rálelnek, de vannak, akik egy életen át próbálják megtalálni…
Nagyon tetszett a könyv. A közérthető megfogalmazás, az elgondolkodtató összefüggések. Sajnos magamra vonatkozóan kevés dolgot tudtam hasznosítani, de rámutatott a környezetemben élőkre… és nem egyszer volt jé tényleg érzésem.
Köszönöm az élményt!”
“Ez egy olyan könyv, amit nem lehet csak egyszer elolvasni és félre tenni. Időről időre elő kell venni, hogy folyamatosan hasson ránk a felismerés érzése és ne feledkezzünk meg arról, hogy mit hordozunk magunkban. Általában nem szoktam bejelölgetni a kedvenc részeket a könyvekben, most viszont tele volt sárga cetlivel. Majdnem minden oldalra tudtam volna ragasztani egyet vagy akár többet is. Nagyon sok mindenre választ kaptam, megértettem és most még több dologra vagyok kíváncsi…”
Olvass bele:
„Salvador Dalí mindössze kilenc hónappal azután született, hogy ugyancsak Salvador nevű bátyja, aki még a második évét sem töltötte be, egy emésztőszervi betegség következtében elhunyt. Dalí szülei meg voltak győződve arról, hogy másodszülött fiuk valójában elhunyt gyermekük reinkarnációja, aki azért jött a világra, hogy a helyébe lépjen. Ötéves korában ki is vitték bátyja sírjához, amin ott állt a saját neve.
Dalí ettől kezdve élete végéig úgy gondolt magára, mint aki halott testvére életét folytatja tovább. Ennek minden bizonnyal köze lehetett fiatalkori identitáskereséséhez és extrém életvezetéséhez. Önéletrajzi könyvében (Salvador Dalí titkos élete) így ír: ’Elég volt, ha azt mondták, ’fekete’, én azt feleltem, ’fehér’; ha tisztelettudón meghajoltak, én köpködtem. Örökös vágyam, hogy másnak érezzem magam, dühödt könnyekre fakasztott. Egyfolytában azt ismételgettem magamban: ’Én egyedül! Én egyedül!’. Megrendítő sorok egy embertől, aki már korán megtanulta, hogy soha nem lehet önmaga…”.
„A megszégyenítő nevelés a szülők saját gyerekkori élményeiből táplálkozik. Aki gyerekkorában sokat hallotta, hogy ’Szégyelld magad!’, ’Mit fognak ehhez szólni az emberek?!’, az egy életre megtanulta, hogy vannak dolgok, amiket szégyellnie kell, és hogy a környezete árgus szemmel lesi, méricskéli, megfelelően viselkedik-e. Amikor pedig szülővé válik, felelevenednek a saját gyerekkori emlékei. Most már ugyan a másik oldalon áll, de a szülői szerepben is azt éli meg, hogy ha a gyereke nem megfelelően viselkedik, az az ő szégyene lesz. Ezért aztán üldözi a gyerekben, amit hajdan őbenne üldöztek, mindazt, ami csak szégyenkezésre adhat okot. A korán beégett mintákat sajnos tudattalanul is visszük, ezért hiába fogadkozunk, hogy soha nem leszünk olyanok, mint anyánk vagy apánk, a végén gyakran mégis azon kapjuk magunkat, hogy épp úgy reagálunk, épp azokat a szavakat használjuk, mint amiket tőlük hallottunk.”
„Egy családi titok felszínre hozásához kellő érzékenységgel és elővigyázatossággal kell hozzálátni, mert ha nem megfelelő a z időzítés, ha túl gyorsan, túlságosan felkészületlenül vagy drasztikusan szembesítjük a titokból addig kizárt családtagokat az igazsággal, akár nem kívánt károkat is okozhatunk. Ahogy egy szupervízorom fogalmazott: ’Minden család szekrényében ott lapul legalább egy csontváz, de vigyázz, mikor szeded elő, nehogy kizuhanva agyonüsse a terápiát.’ És milyen igaza volt! A léleknek ugyanis megvan a maga terhelhetősége. Ha ez nem elegendő, akkor előbb alkalmassá kell tenni, meg kell erősíteni, hogy el tudja hordozni a felszínre bukkanó titok súlyát.
Amikor az ember először lemegy az edzőterembe, biztosan nem tanácsos a nagyobb súlyok felé kapkodni, mert fejlődés helyett brutális húzódások, túlterhelések, izomszakadások lehetnek a túlzott hév következményei. Ahogy az izmokat felkészítjük, és szép fokozatosan tesszük terhelhetővé, úgy a lelket is edzeni kell, hogy kellő erőre tegyen szert, mielőtt szembesítjük a titokkal. A brutálisan nyakunkba zúduló igazság ugyanis éppolyan ártalmas lehet, mint a hazugság maga.”
