Lucy Maud Montgomery: Cyrilla néni karácsonyi kosara

Amikor Lucy Rose lefelé jövet találkozott a padlásra kapaszkodástól kipirult és lihegő Cyrilla nénikéjével, elkeseredésében halkan felsóhajtott a néni kövérkés karján lógó nagy fedeles kosár láttán. Lucy Rose évek óta – valójában azóta, hogy feltűzve kezdte hordani a haját, és hosszabb szoknyában járt – elszántan harcolt, hogy leszoktassa a nénit arról, hogy valahányszor Pembroke-ba megy, a kosarat is magával cipelje, de Cyrilla néni ettől még kitartóan ragaszkodott hozzá, és csak nevetett azon, amit Lucy Rose „finomkodó allűrjeinek” nevezett. Lucy Rose-nak az a borzalmas, visszatérő gondolata támadt, hogy nagynénjét lehetetlenül provinciálissá teszi, hogy falusi finomságokkal megtömve mindig magával hurcolja a kosarat, amikor Edwardhoz és Geraldine-hoz látogat. Geraldine olyan sikkes, és biztosan furcsállja Cyrilla néni szokását, ráadásul a néni mindig a karján hordozza a kosarat, és jártában, keltében süteményt, almát és melaszos karamellát osztogat a gyerekeknek, akikkel találkozik, sőt nemegyszer a felnőtteknek is. Lucy Rose-t ez mindig nagyon bosszantotta, valahányszor Cyrilla nénivel bement a városba. Mindez persze azt bizonyította, hogy Lucy még igen fiatal, és több tapasztalatra kell szert tennie a világ dolgaiban. A kínzó aggodalom, hogy Geraldine mit gondol majd, bátorságot öntött belé, hogy tiltakozásának hangot adjon. – Jaj, Cyrilla néni – könyörgött –, csak nem viszi el megint Pembroke-ba azt a szörnyű ócska kosarat, méghozzá éppen karácsonykor!

– De mennyire, hogy elviszem! – vágott vissza Cyrilla néni élénken, majd az asztalra tette a szóban forgó kosarat, és gyöngéden letörölgette róla a port. – Amióta összeházasodtak, még sosem látogattam meg Edwardot és Geraldine-t úgy, hogy ne vittem volna magammal egy kosárnyi finomságot, és erről most sem mondok le. És a karácsony csak egy okkal több, hogy ezt tegyem! Edward mindig akkora örömmel fogadja a vidéki finomságokat. Azt mondja, messze felülmúlják a városi főztöt, és ezzel teljes mértékben egyetértek. – De olyan vidékies – nyögött fel Lucy. – Ahogy én is az vagyok – szögezte le Cyrilla néni határozottan –, meg te is. Mi több, nem látom be, miért kéne emiatt szégyenkeznünk. Igazán ostoba büszkeség vezérel, Lucy Rose. Idővel majd kinövöd, de most megkeseríti az életedet. – A kosár csak gondot jelent – bosszankodott Lucy. – Folyton elveszti, vagy attól kell rettegnie, nehogy  elveszítse. És olyan furcsa, amikor a karján azzal a nagy kosárral megy az utcán! – Egy szemernyit sem érdekel, hogy festek – jelentette ki higgadtan a néni. – Ami meg a gondot illeti, nos, meglehet, hogy megnehezíti az életemet, de ezt szívesen vállalom, mert örülök, hogy másoknak örömet szerezhetek. Tudom jól, hogy Edwardnak és Geraldine-nak nincs minderre szüksége, de lehet, hogy van, akinek igen. És ha zavar, hogy egy vidékies kosarat cipelő vidékies öregasszony mellett kell menned, akkor maradj szépen le. Cyrilla néni bólintott, és jóindulatúan elmosolyodott, Lucy Rose pedig – bár magában bosszankodott – viszonozta a mosolyát. – Nos hát, lássuk csak – kocogtatta meg kövérkés mutatóujjával Cyrilla néni elgondolkodva a patyolattiszta konyhaasztalt –, mit is vigyek? Elsősorban a nagy gyümölcstortát, amit Edward annyira szeret. És a hideg főtt nyelvet. Meg a három mazsolás kenyeret, mert nem áll el addig, míg visszaérünk, és nagybátyád meg belebetegszik, ha mindhármat megeszi; a mazsolás kenyérnek nem tud ellenállni! És a tejszínnel teli kis köcsögöt; lehet, hogy Geraldine nagyon előkelő, de azt még nem tapasztaltam, hogy megvetette volna a jóféle falusi tejszínt. És van még málnaszörpöm is. Aztán egy tányér gyümölcszselés sütemény és fánk nagy örömet szerez majd a gyerekeknek, és kitölti az üres helyet, te meg hozd ide a kamrából azt a doboz jegescukrot, meg a zacskó csíkos nyalókát, amit a nagybátyád tegnap este a sarki boltban vett. És persze ne felejtsük el az almát – három-négy tucatot a legédesebbekből –, és viszek egy üveggel a zöld ringlóbefőttemből is, aminek Edward nagyon fog örülni. És persze magunknak uzsonnára beteszek néhány szendvicset, meg egy kis kekszet. Nos, azt hiszem, ezzel ki is merítettük az eleség kérdését. A gyerekeknek szánt ajándékokat az ennivalóra tesszük. Daisynek egy babát adunk, nagybátyád faragott egy csónakot Raynek, az ikrek egy-egy finoman hímzett zsebkendőt kapnak, a baba meg egy horgolt sapkát. Ennyi az egész?

– Van még egy hideg sült csirke a kamrában – gonoszkodott Lucy –, és az a disznó, amit Leo bácsi levágott, még a verandán lóg. Nem kellene azt is melléjük csomagolni? Cyrilla néni szélesen elmosolyodott. – Nos, azt hiszem, a disznót kénytelenek leszünk itt hagyni, de ha már eszembe juttattad, a csirkét okvetlen elvisszük! Majd csinálok neki helyet. Lucy ellenérzései dacára is segített a néninek csomagolni, és mivel Cyrilla néni nevelése nem veszett kárba, igen gazdaságosan használta ki a kosárban levő helyet. De amikor Cyrilla néni még egy nagy csokor rózsaszín és fehér szalmavirágot is a tetejére tett – mintegy utolsó simításként –, és határozott mozdulatokkal rákötözte a megtömött kosárra a fedelet, Lucy a kosár fölé hajolva bosszúszomjasan suttogta: – Egy nap, ha lesz hozzá bátorságom, elégetem ezt a kosarat! És akkor nem hurcoljuk magunkkal többé, mint valami… kofák! Leopold bácsi kétkedő fejcsóválás közepette éppen abban a pillanatban lépett be. Nem tölthette Edwarddal és Geraldinenal a karácsonyt, és talán a kilátás, hogy magára kell főznie, és egyedül kell elköltenie a karácsonyi ebédet, pesszimistává tette. – Kétlem, hogy holnap eljuttok Pembroke-ba – közölte előrelátóan. – Vihar készül. De Cyrilla nénit nem izgatta a vihar. Úgy vélte, az ilyesmi előre meg van írva, így békésen aludt. De Lucy éjjel háromszor is felkelt, hogy megnézze, kitört-e már a vihar, és amikor elaludt, iszonyú lidérces álmok kínozták, amelyek arról szóltak, hogy a hóviharban orráig sem látva vonszolja maga után Cyrilla néni kosarát. Kora reggel nem havazott, és Leopold bácsi bevitte Cyrilla nénit, Lucy-t és a kosarat a négy mérföldre levő állomásra. Mire azonban odaértek, a levegőben sűrűn kavarogtak a hópelyhek. Az állomásfőnök komor arccal nyújtotta át a jegyüket. – Ha még több hó esik, akár a vonatok is karácsonyozhatnak – jelentette ki. – Már eddig is annyi hó esett, hogy akadozott a forgalom, és már nincs hova lapátolni, ami lehullott. Cyrilla néni erre azt felelte, hogy ha a vonat időben odaér Pembroke-ba, hogy ott töltsék a karácsonyt, ám legyen, ha nem, nem. Azzal kinyitotta a kosarát, és az állomásfőnöknek meg három kisfiúnak kiosztott egy-egy almát. – Kezdődik már! – nyögte Lucy. Amikor befutott a vonat, Cyrilla néni letelepedett egy ülésre, egy másikra felrakta a kosarát, majd ragyogó mosollyal végignézett utastársain. Kevesen voltak: a fülke végében egy törékeny asszonyka egy kisbabával meg négy nagyobb gyerekkel, a folyosón túli ülésen egy sápadt, szép arcú fiatal lány, három üléssel arrébb egy napbarnított, khaki egyenruhás fiatalember, egy nagyon szép, tekintélyes külsejű, fókabundás idős hölgy a fiatalemberrel szemben, az előttük lévő ülésen pedig egy másik szemüveges, cingár fiatalember. – Egy lelkész – tűnődött el Cyrilla néni, aki szerette kivesézni embertársait –, aki többet törődik mások lelkével, mint a saját testével, a fókabundás asszonyság elégedetlen és mindenkire haragszik, talán azért, mert túl korán kellett kelnie, hogy elérje a vonatot, a fiatalember meg bizonyára egyike azoknak, akik nemrégiben kerültek ki a kórházból. A fiatalasszony gyerekei úgy festenek, mintha születésük óta nem ettek volna rendesen, és ha annak a fiatal lánynak van anyja, kíváncsi vagyok, mit gondolt, amikor ilyen ruhában engedte el ebben az időben otthonról. Lucy ezenközben csak azon feszengett, mit gondolnak a többiek Cyrilla néni kosaráról. Estére kellett volna Pembroke-ba érniük, de ahogy telt-múlt az idő, a vihar egyre vadabbul tombolt. A vonatnak kétszer is meg kellett állnia, hogy a pályamunkások eltakarítsák a havat. Harmadszorra végleg elakadt, és nem tudott továbbmenni. Estefelé a kalauz végigment a vonaton, és válaszolt a nyugtalankodó utasok kérdéseire. – Szép kilátás karácsonyra… nem, lehetetlen továbbmenni vagy visszafordulni… a síneket mérföldeken át hó borítja… Hogyan, asszonyom? …nem, egyetlen állomás sincs a közelben… csak erdőség mérföldeken át. Itt ragadtunk éjszakára. Az utóbbi időben ezek a viharok sok bajt okoztak. – Jaj, istenem – nyögött fel Lucy. Cyrilla néni elégedetten tekintett a kosarára. – Éhezni mindenesetre nem fogunk – jegyezte meg. A sápadt, csinos lány közömbösnek, a fókabundás asszony meg a szokottnál is mérgesebbnek tűnt. A khaki egyenruhás fiú kijelentette, hogy „ilyen az én szerencsém”, és két gyerek sírva fakadt. Cyrilla néni elővett néhány almát meg csíkos nyalókát, és odavitte nekik. A legidősebb gyereket terjedelmes ölébe ültette, és hamarosan az összes kicsi köréje sereglett, és vidáman nevetgélt. A többi utas bevonult egy sarokba, és lassan, akadozva megindult a beszélgetés. A khaki egyenruhás fiatalember megjegyezte, hogy igazán pocsék ügy, ha az ember nem ér haza karácsonyra. – Három hónapja rokkantam le Dél-Afrikában, és azóta Netleyben voltam kórházban. Három napja értem Halifaxba, és táviratoztam az öregeimnek, hogy velük költöm el a karácsonyi ebédet, és egy óriás pulykát süssenek, mert tavaly egy falat pulykát sem ettem. Nagyon csalódottak lesznek. Ő maga is csalódottnak látszott. Khaki egyenruhájának egyik ujja üresen lógott. Cyrilla néni odanyújtott neki egy almát. – Nagypapához készültünk karácsonyra – mesélte a sokgyermekes asszonyka legnagyobb fia szomorúan. – Még sosem jártunk nála, és nagy kár, hogy most sem jutunk el. Először úgy festett, mint aki rögtön elsírja magát, de aztán gondolt egyet, és teletömte a száját cukorral. – Lesz Télapó a vonaton? – tudakolta könnyes szemmel a kishúga. – Jack azt mondja, hogy nem lesz! – Rád talál, egyet se félj – biztosította Cyrilla néni megnyugtatóan. A sápadt, csinos lány odalépett, és elvette a kisbabát a fáradt fiatalasszonytól. – Milyen édes kisfiú! – mondta lágyan. – Ön is hazakészül karácsonyra? – kíváncsiskodott Cyrilla néni. A lány megrázta a fejét. – Nincs otthonom. Munkanélküli eladó vagyok, és azért utaztam Pembroke-ba, hogy állást keressek. Cyrilla néni a kosarához ment, és elővette a jegescukros dobozát. – Ha már így esett, érezzük jól magunkat! Együk meg, és töltsük kellemesen az időt. Reggel talán eljutunk Pembroke-ba. A kis társaság egyre jobb kedvre derült majszolgatás közben, és még a sápadt lány is vidámabbnak látszott. A kismama közben elmondta Cyrilla néninek az élete történetét. Régen elhidegült a családjától, mert ellenezték a házasságát. A férje tavaly nyáron meghalt, és azóta is nagy szegénységben élnek. – Apa múlt héten írt, hogy borítsunk fátylat a múltra, és meghívott karácsonyra. A gyerekek annyira készültek az ünnepre! Nagyon bánom, hogy nem jutottunk el. A karácsony utáni reggelen újra munkába kell állnom. A khaki egyenruhás fiú megint odajött, és vett a cukorból. Mulatságos történetekkel szórakoztatta őket a dél-afrikai hadjáratról. A lelkész is csatlakozott hozzájuk, hallgatta az anekdotákat, és még a fókabundás asszony is arra fordította a fejét. A gyerekek egymás után elszenderedtek; az egyik Cyrilla néni ölében, a másik Lucy-ében, kettő pedig az ülésen. Cyrilla néni és a sápadt lány segítettek a fiatalasszonynak megágyazni. A lelkész kölcsönadta a nagykabátját, a fókabundás hölgy pedig odahozott egy nagy kendőt. – Ez jó lesz a babának – mondta. – A gyerekek kedvéért úgy kéne tennünk, mintha a Télapó erre járt volna – vetette fel a khaki egyenruhás fiatalember. – Akasszuk fel a harisnyájukat a falra, és töltsük meg azzal, amit össze tudunk szedni. Nálam nincs más, csak egy kis készpénz meg egy rugós bicska. Adok mindegyiknek egy negyeddollárost, a fiú meg megkaphatja a bicskát. – Nálam sincs más, csak pénz – sajnálkozott a fókabundás hölgy. Cyrilla néni a fiatalasszonyra pillantott: az asszony – fejét az üléstámlára hajtva – elaludt. – Hoztam egy kosarat – jelentette ki határozottan a néni –, és abban néhány ajándékot, amit az unokaöcsém gyerekeinek szántam. Most azonban odaadom ezeknek a gyerekeknek. Ami meg a pénzt illeti, azt inkább ennek a szegény asszonynak kellene adnunk. Elmesélte az életét; nagyon szánalomra méltó. Szerintem töltsünk meg egy pénztárcát karácsonyi ajándékként. Az ötlet nagy tetszést aratott. A khaki egyenruhás fiú körbeadta hölgy egy gyűrött bankjegyet ejtett bele. Amikor Cyrilla néni kisimította, látta, hogy egy húszdolláros. Közben Lucy odacipelte a kosarat. Miközben végigvonszolta az ülések közti folyosón, Cyrilla nénire mosolygott, és az visszamosolygott. Lucy önszántából még sosem nyúlt a kosárhoz. Ray csónakját Jacky kapta meg, Daisy babáját a legidősebb nővér, az ikrek csipkés zsebkendőjét a két kisebb lány, a sapkát pedig a kisbaba. Aztán a harisnyákat megtöltötték fánkkal és gyümölcszselés süteménnyel, a pénzt meg egy borítékba tették, és rátűzték a fiatalasszony kabátjára. – Az a kisbaba olyan édes – mondta szelíden a fókabundás hölgy. – Nagyon hasonlít a kisfiamra. Tizennyolc éve éppen karácsonykor halt meg. Cyrilla néni rátette a kezét a hölgy kesztyűs kezére. – Akárcsak az enyém –, és a két asszony gyöngéden egymásra mosolygott. A munka után pihentek egy kicsit, és ahogy Cyrilla néni mondta, „belaktak” a szendvicsekből és a süteményekből. A khaki egyenruhás fiatalember azt mondta, hogy amióta otthonról eljött, nem evett ilyen jót. – Dél-Afrikában nem etettek minket tortával – jegyezte meg. Reggel még mindig tombolt a vihar. A gyerekek felébredtek, és majd’ kiugrottak a bőrükből boldogságukban a harisnyák tartalma láttán. Az édesanyjuk megtalálta a borítékot, megpróbálta megköszönni, de könnyekben tört ki, és senki sem tudta, mit tegyen vagy mondjon, ám ekkor szerencsére bejött a kalauz, és bejelentésével elterelte a figyelmüket: mint mondta, kénytelenek lesznek beletörődni abba, hogy a vonaton kell tölteniük a karácsonyt. – Ez baj – szólalt meg a khaki egyenruhás fiatalember. – Különösen, ha arra gondolok, hogy nem hoztunk magunkkal ennivalót. A magam részéről nem bánom, mert hozzászoktam a fél fejadaghoz, sőt ahhoz is, hogy semmit sem eszem, de ezeknek a kölyköknek kilyukad majd a gyomruk. Ekkor Cyrilla néni a helyzet magaslatára emelkedett. – Vész esetére is hoztam magammal egyet s mást – közölte utastársaival. – Bőven elég lesz mindannyiunknak, és még a karácsonyi ebéd is kitelik belőle, bár sajnos hideget kell ennünk! De legelőször is lássunk a reggelihez. Mindenkinek fejenként egy szendvics jut, és ezt kipótolhatjuk azzal, ami a süteményből és a fánkból maradt, a többit pedig félretesszük, hogy alaposan belakhassunk az ünnepi ebéd alkalmából. Csak egy baj van: nincs kenyerem. – Nálam van egy doboz keksz! – jelentkezett lelkesen a fiatalasszony. A vonat utasai valamennyien életük végéig megőrizték annak a karácsonynak az emlékét. Először is a reggelit követően ünnepi műsort adtak. A khaki egyenruhás fiatalember elmondott két verset, elénekelt három dalt, és füttyszólót adott elő. Lucy három verset mondott, a lelkész pedig tréfás felolvasást tartott. A sápadt eladólány két dalt énekelt. Mind egyetértettek abban, hogy a kiskatona füttyszólója volt a legszebb műsorszám, és Cyrilla néni jutalmul átnyújtott neki egy örökzöldekből álló csokrot. A kalauz ekkor lépett be az örömteli hírrel, hogy mindjárt vége a viharnak, és pár órán belül talán meg is tisztítják a pályát. – Ha sikerül eljutnunk a következő állomásig, akkor már nem lesz gond – jelentette ki. – A mellékvágány ott csatlakozik a fővágányhoz, és a síneket már megtisztították. Délben ebédhez ültek. Meghívták a pályamunkásokat is. A lelkész az egyik vasúti alkalmazott bicskájával felszeletelte a sült csirkét, a khaki egyenruhás fiatalember a nyelvet és a mazsolás kenyeret, a fókabundás hölgy közben kellő arányban vízzel hígította fel a málnaszörpöt. A vasúttársaság dolgozóitól kaptak néhány poharat, és találtak egy bádogbögrét is, amit a gyerekeknek adtak. Cyrilla néni, Lucy és a fókabundás hölgy ez utóbbi orvosságos poharából ittak felváltva, az eladólány és a fiatalasszony egy üres üvegen osztoztak, a khaki egyenruhás fiatalember, a lelkész és az alkalmazottak pedig egy másik üvegből ittak. Egyhangúlag kijelentették, hogy még életükben nem élveztek ennyire ünnepi ebédet. Cyrilla néni csak úgy dagadt a büszkeségtől: a főztjét még sosem értékelték ilyen nagyra, s végül a sok ételből nem maradt más, mint a befőtt és a csirkecsontok. A befőttet azért hagyták meg, mert senkinek sem volt kanala, így Cyrilla néni az egészet a fiatalasszonynak adta. Amikor befejezték, szívből jövő hálájukról biztosították Cyrilla nénit és a kosarát. A fókabundás hölgy elkérte a gyümölcstorta receptjét, a khaki egyenruhás fiatalember pedig a gyümölcszselés süteményét. És amikor két órával később belépett a kalauz, és közölte, hogy odaértek a hóekék, és hamarosan munkához látnak, szinte el sem hitték, hogy csupán huszonnégy órája ismerkedtek össze. – Úgy érzem, mintha egész életemben magukkal lettem volna hadjáraton – vallotta be a khakiruhás fiatalember. A következő állomáson elváltak útjaik. A fiatalasszony és a gyermekei kénytelenek voltak a következő vonattal hazamenni. A lelkész ottmaradt, a khakiruhás fiatalember és a fókabundás hölgy más vonatra szálltak. A hölgy kezet rázott Cyrilla nénivel. Már nem látszott sem elégedetlennek, sem mérgesnek. – Életem legkellemesebb karácsonyát töltöttem önökkel – bizonygatta barátságosan. – Sosem felejtem el a csodálatos kosarát. A kis eladólány hazajön velem. Állást ígértem neki a férjem üzletében. Amikor Cyrilla néni és Lucy Pembroke-ba értek, senki sem várta őket, mert már lemondtak róluk. Edward háza nem volt messze az állomástól, és Cyrilla néni úgy döntött, gyalog teszik meg az utat. – Majd én viszem a kosarat – ajánlkozott Lucy. Cyrilla néni egy mosollyal nyugtázta a bejelentést. Unokahúga is mosolygott. – Áldott kosár – jegyezte meg Lucy. – Nagyon szeretem! Kérem, bocsássa meg azt a sok butaságot, amit eddig összehordtam, Cyrilla néni!