John Saxon: Csodaország

Volt egyszer egy ember, valahol, a büszke Kárpátokon innen, ahol az ezüstös színű, ezerarcú ősi folyó csöndes hullámai mossák a pázsitos partot. Ennek az embernek született egy fia. Boldog volt az ember, s büszke hittel vetette magát a munkába, hogy szebb, jobb világot építhessen barátaival, társaival – akiknek szintén akkoriban lettek csemetéik – hogy majdan fiaiknak, lányaiknak egyre kevesebb gonddal kelljen találkozniuk. S az ember mély hittel a szívében dolgozott, tervezett, épített, mert hitte, hogy jót cselekszik. A fiú cseperedett, nődögélt, napról-napra egyre szélesebben tárva ki elméjét a környező világra. Ártatlan szemeiben már egész korán ott lobogott valami fura fény, bensőjében korán felütötte fejét a vágy: tudni, megismerni. Gyermekként, korán megtanult beszélni, agya akár a szivacs szívta magába apja szavait, tanításait, intelmeit, melyek aztán később az évek során, fénylő törvényekké formálódtak benne, mik mélyen, vörösen izzva égtek tudatába. Ifjúként szinte nap-nap után lement a széles folyóhoz. Leült a zöld pázsitra, vagy oly közel telepedett a puha homokban a vízhez, hogy a tovasurranó ezüstös hullámok némelyike pajkosan, játékosan, vagy ha talán jobban belegondolunk, azt mondhatnánk, mintegy tanítóan, védelmezőn futott fel kezére, lábaira.  Az ifjú, fiatal lévén, még számos dolgot nem értett, de korán ráébredt: valami miatt néha olyan furán nézik őt az emberek. Nem értette miért, nem tudta még, hogyan is van az, hogy ő valahogy igazán soha nem lett olyan, mint mások. Nem értette, s néha keserűséggel bámulta mások ifjúkori sikereit, de a folyó, a mérhetetlen bölcs, ősi folyó mindig utat mutatott, nyugalmat hozott lázadó lelkére. Amióta megismerte a betűk, a szavak értelmezését, soha nem számolt napokat, éjszakákat töltött el, hogy mások élményein át minél többet ismerjen abból a világból, ahol élt, ahová született.  S ráébredt: a tudás fontos dolog, s a világ színes kavalkádja egy hatalmas csodaország, ahol oly sok minden történik, történhet, s ráébredt: amazok, kiket néha keserű irigységgel bámult – vakok. Ők nem látják ezt a világot, tétován, látszólagos önbizalommal csak botladoznak benne, s csak úgy emlegették: világ.  S nem értette igazán: ők miért nem látják? Miért nem látják, amit ő: Csodaországot.   S egy nap, kései órán, mikor már ezernyi csillag ragyogta az égboltot, papirost vett elő, s életében először megérezte azt a fura késztetést, valahonnan, mélyen a belsejéből, s leirt néhány sort.    A sorokból napok alatt egy vers formálódott, s ahogy teltek a napok, egyre többször került elő egy üres lapocska, amire újabb sorok futottak. S az ifjú látta, hogy minden újabb versike, dal, más-más fényűvé válik tintája nyomán. Egy nap az ifjú ismét kisétált az Ezüstfolyóhoz, ujjai közt simogató lágysággal csillogott az ezüstös ragyogás, s az ifjú lehajolt a porba, felvett egy darab fát: Varázsfa – mondta, majd a csillogó folyó vizéből finoman hat ezüstös szálat font és felhúzta a varázsfára. Boldog mosollyal tért haza, s akik látták, nevettek rajta, s azt mondták: felesleges. De ő hitt, s hosszú-hosszú napokon át, bizony sokszor elkeseredésig próbálkozott, mígnem egy nap a varázsfára feszített ezüstszálak megzendültek. S az ifjú boldogságot érzett, féktelen örömöt, s attól a naptól kezdve minden nap elővette a varázsfát, s az ezüstszálakból lassan egyre szebb hangokat csalogatott elő, s bízta a szélre, hogy repítse eme hangokat tova.   A megállíthatatlan idő szaladt, az ifjú tudta a kötelességét. Hadba lépett, készen arra, hogy ha kell, vérével védelmezze szeretteit, s Csodaországot. Marka fegyverre fonódott, míg keze esküre lendült, s tudta, érezte, nincs egyedül, akadnak mások is, talán ugyanolyan Látóemberek mint ő, akik Hittel a szívükben esküdtek. S jól tudta, eme szent eskü egy életre szól. S elsőízben érezte, a bensőjében csillogó fény egyre erősödik, egyre fényesebben ragyog. A had számos kínja, kemény feladatai sem tudták megtörni a szemei fura ragyogását, az ifjú, megértette: midőn megtanult ölni, látta igazán, mily drága, törékeny kincs is az Élet Csodaországban. És az ifjú Emberré nevelkedett.  Később az Ember társakra lelt, olyan ragyogó fényű Látókra, mint ő maga. S társakká váltak, s az Ember elővette a teleírt lapokat, a varázsfát, s a társaival vállvetve kiálltak a Vakok elé, s elmesélték milyen Csodaország valójában. A mesét sok-sok szárnyaló hangra bízták, s a varázsfák ezüstjéből kiröppenő hangok egyre erőteljesebben, egyre szárnyalóbban szálltak a vidám szélben. A Vakok közül egyre többen mentek el, hogy lássák őket, meghallgassák a hangokat, s az Ember a társaival boldog volt, mert hitték, s látták: a ragyogás fénye betölti a Vakokat, ha nem is örökre. De jól látta az Ember, volt, ki képes volt örökre megfogni magának a ragyogást, ami aztán elhozta őt is Csodaországba, ahol az élete boldogabb, szebb lehetett, mint kinn a Vakok Világában. S az Ember egyre több helyre látogatott el, és mindenhol talált valami kincset, amire sokan csak legyintettek, nevettek, s amire ő azt mondta: zafír, ők azt mondták: kavics. A Vakok közül sokan törtek az élre, sok ármánnyal, hazugsággal vagyont gyűjtöttek, s kinevették az Embert, mert kavicsokat szedegetett, de ő hitt a varázslatban, s a kavicsokból Csodaországban mind-mind fénylő drágakő vált, és az Ember őrizte eme kincseket, s aki kíváncsi volt, és képes volt kinyitni a szemét, tiszta szívvel közeledni, azoknak mind-mind örömmel mutatta meg Csodaország ragyogását.  Egy nap Távolsziget messzi idegenjében, az Ember találkozott egy meseszép Lánnyal, aki olyan volt, akár a napkeltében ébredő lágy tavaszi szellő. Bársonyosan simogató, kedves, vidám, s virágillatú pajkossággal libbent számos helyre, s ahol csak megérezték fuvallatát, oda friss életet lehelt. Hosszú, selymes haja csillogóan nevetett a szélben, s az Ember szíve nagyot dobbant. Tudta, érezte, megtalálta azt a Lányt, akinek élete legszebb kincsét szánta örökre. Magában Szelek Hercegnőjének hívta. A meseszép Hercegnő beszélgetett az Emberrel, s megérezte a belőle áradó fényt, a benne rejlő varázslatot. Felismerte az Ember szemeiben az oly sokat keresett Csodaország ragyogását.  A beszélgetésből több lett, az első sétát sok más követte, s a Hercegnő egyre bizonyosabban érezte Csodaország pulzáló drágaköveit, s vágyott rá, hogy a kapuk megnyíljanak előtte, s ő végre beléphessen és életét végre az oly vágyott mindent eltöltő boldogság, és szeretet vezérelje.   Három Tengerek Szigetén, egy séta alkalmával az Ember a Tűzhegy ősi ormán, egy lávakövet vett fel a földről, s a Hercegnő felé nyújtotta: drágakő, – mondta, s a meseszép lány, szemeiben Csodaország minden csillogásával, komolyan bólintott, ujjait a kőre fonva: tudom, s csodásan ragyog, a legfényesebben minden világon. S a lávakő, a kezük ölelésében vérnarancsvörösen izzó kristállyá változott. Lángoló lobogása beléjük olvadt, még színesebbé varázsolva Csodaország hihetetlen fényeit. Szerelemkristálynak nevezték el, s szent fogadalmat tettek: mindennél jobban őrzik majd.   A kristály ragyogása, tüze, sosem látott magasságokba repítette őket, fel egészen a csillagokig, akik együtt nevettek velük, s hitték tiszta szívükben: örökkön tart majd.  Fenn, magasan, túl a csillagokon, az istenek hegyén, a Mindenhol, a Sehol, a Mindig és Sosem ormainál, ahol vastag, áthatolhatatlan ködként – egy folyton változó labirintusban ott tekeredik, csavarodik, gomolyog a soha meg nem szűnő Idő. Az Időfolyam, s a négy szikla metszéspontjában tejfehér, sűrű párában egy szikla áll. Ezen szikla tetején áll Seholsincs vára. A vár erős falai egyszerre voltak jelen mindenhol, sehol, mindig és sosem. s a várban, egy hatalmas teremben ott állott a világ Szövőszéke régebben talán, mint maga az Idő. A Szövőszék soha nem pihent, s három, vénséges vén Párka csontos ujjai gondoskodtak arról, hogy a fonal, melyet valahonnan a Semmiből húztak elő, soha ne fogyjon el, s fura, számos bonyolult mintát tartalmazó szinte láthatatlan szövet tekeredett le, hogy aláhullva leple lehessen a Világnak és Csodaországnak egyaránt. S a készülő szövetben ott volt minden, a tengerek, a szelek, a fák, még az aprócska hangyák is, s a Párkák az Idő kezdete óta szorgalmasan szőtték a fonalak milliónyi vékony szálait egyetlen hatalmas lepellé. Egyikük apró csillogást vett észre az egyik leheletfinom szálon. Alápillantott a csillagokra, a szokatlan ragyogásra, s csontos ujjának egyetlen parancsára a vékony fonalszál elszakadt. Egy hűvös téli este, a Holdnővér alászállott Távolszigetre, s mélykék éjszakába burkolva, magával ragadta a meseszép Szelek Hercegnőjét. Elszakítva kedvesétől a Nagy Földre vitte, ahol a Hercegnőből fényesen ragyogó csillag született. Az Ember, midőn hírt kapott – megrogyott a csapás alatt. Szíve haraggal, pusztító dühvel telt meg, s miután hazatért Távolszigetről, az Ezüstfolyóhoz ment. A folyó tovavitte mardosó haragját, helyébe mérhetetlen, soha nem szűnő szomorúságot hozott. S az Ember tudta, mit kell tennie, mert egy, csak általa, csak neki ragyogó Újcsillag megsúgta neki.  A Vakok Világának rideg, közönyös versengése, a törtetés már így is sok bajt hozott Csodaországra. S akadtak olyanok bizony, kik méltatlanokká váltak, elárulták, s minden egyes árulás után Csodaország gyengébb lett, foszladozott, s ott betüremkedett a Vakok kegyetlen, szürke, üres világa. S az Ember mindig nekilátott és befoldozta a réseket, megerősítette a határokat, de tudta, ez már nem lesz elég. Visszatért hát Csodaországba és miután befoldozta a sebeket, magas falakat emelt, új kapukat állított fel, s Csodaország közepén egy hatalmas, karcsú, az egekig szökő tornyot kezdett építeni. S a falat nem márványból, nem sziklából faragta, hanem tavaszi szellőből, virágillatból, mosolyból, érintésből és emlékkövecskékből. Mindezeket jól megforgatta a szerelemkristály lobogó tüzében, beleszőtte lelkét s a torony falát kora őszi köddel kötötte össze, s tudta, ezen falak minden ostromot kiállnak, míg idő az idő. Kék rózsafából vastag ajtót ácsolt, melyre erős vaspántokat és zárat kovácsolt. Visszatért az Ezüstfolyóhoz és visszakérte azt, amit nemrég elvitt tőle és a vaspántokba és zárba belekovácsolta az Ezüstfolyótól visszakapott minden pusztító dühét, és haragját.  A Torony legfelső díszes termét Csodaország legszebb köveivel, kincseivel rakta teli, s a terem közepén könnygyöngyökből szép oltárt emelt, melyre bíborharmatot terített, s az oltár közepére ékes foglalatban a Szerelemkristályt helyezte. A kristály ragyogó fénye azonnal betöltötte a termet, átmelengetve a szívét, ott, hol eddig őrizte a kristályt, az Ember tudta, most már igazán biztonságban van, s már soha senki nem férhet hozzá, nem lophatja el, nem becsmérelheti, s tudta, a kristály ragyogása várni fogja nap mint nap a visszatértét. S az Ember szívében szomorúsággal bezárta a torony kékrózsafa ajtaját s Csodaországot még egy varázslattal erősítette meg, mielőtt visszatért volna a szürkék életébe. Már nem állott nyitva a kapu bárkinek, aki idetévedt és csalfa volt valójában, az nem látott mást, csak üres, kietlen sivatagot. Köveket a porban, öreg, megfáradt sziklákat, a pusztulás nyomait ám, kinek szíve valóban tiszta volt, és képes volt hittel a szívében belépni, annak Csodaország lassanként megmutatta a kincseit.  S az Ember most már tudta: Csodaország, az ő országa, felvértezte magát az ármánnyal szemben; visszatért a vakok világába új kincsek után kutatni. De immáron nem vitte el újra a vakok elé a varázsfa zengő hangjait, nem mutatta meg nekik országa kincseit. Szemeit behunyta, hogy ne láthassák azok csillogását, de titokban továbbra is kereste, gyűjtötte a drágaköveket, s szépen sorban ezek mind-mind Csodaországba kerültek, hogy pompájukkal még értékesebbé tegyék azt. Akadtak vakok, kik találkoztak az Emberrel. Ki így, ki úgy, volt ki megérzett valami fura, addig sosem tapasztalt erőt, nyugalmat, harmóniát, és tétován néztek, hitetlenkedve az Emberre, aki nem nyitotta ki feléjük varázsfényű szemeit, nem mutatta meg valódi csillogásukat. S bizony akadtak olyanok, kik aztán, míg csak képesek voltak felidézni ama érzést, megpróbáltak a nyomára bukkanni, megkeresni újra, érezni, de kitartásuk kevés volt, mert gúzsba kötötte őket a Vakok világának törvénye. S az Ember rendre visszatért Csodaországba, az ő országába, hogy a Vakok rideg világa után nyugalmat, megbékélést találjon. Gyönyörködhessen, ápolhassa minden eddigi drágakövét, hogy azok hálás ragyogással erőt adjanak neki. S mindig visszatért a Toronyba, ahol a legdrágább kincsét őrizte, melyet csak ő érinthetett meg, s midőn a kristály ragyogása átmelengette a szívét, ahogy érezte magán a narancsszín lángokat, megbékélt. És sok-sok éjen a Vakok világában is hosszan nézte a csillagokat, de leginkább a csak neki ragyogó Újcsillag fényében fürdött, ahányszor csak tehette.  A Vakok világában élt egy lány, aki hosszú éveken át fura vágyat érzett valami után, amit talán soha nem tudott igazán szavakba önteni. Amit lehet, csak álmaiban látott, de kitartóan kereste, kutatta a nyomait a Vakok Világának unott, fásultfényű nappalaiban.  Egy nap ez a lány találkozott egy Emberrel, akiben megérzett valamit abból az ismeretlen, vonzó kincsből, amit mindezidáig oly hiába keresett. És az az Ember egy másik Emberhez irányította, s segítségül, egy szépen ragyogó drágakövet bízott rá. A lány megérezte magában Csodaország egyik kincsének ragyogását. Eddigi félvak szeme Látóvá vált, s ragyogása kiemelte a Vakok tömegéből. S a Vakok közt akadtak, kik irigyelték, félték és nem értették ezt a ragyogást. Bántották a lányt, kényszeríteni akarták arra, hogy dobja el magától a ragyogó ékkövet. A lány azonban dacolt mindennel és mindenkivel. Dacolva a fájdalommal, a megaláztatással nem dobta el a kincset, mert tudta, az majd segít neki eljutni Csodaország kapujához, ahol igazi kincseket talál majd, s ettől élete sokkal boldogabb lesz. S a kő elvezette az Emberhez, akiben hamar meglátta Csodaország fényeinek ragyogó tisztaságát. S bár az Ember is látta a lány szemében a kezdődő Ragyogást, hallotta szavaiban a vágyat, a tudásszomjat, de várt, s a lány megértette: első szabálya Csodaországnak – a türelem. S apró jelekből értette ezt meg, de észrevette s várt türelmesen, mert tudta, remélte, Csodaország nem zárja be előtte a kapuit. A türelem meghozta a gyümölcsét, az Ember látta, ez a lány valóban tiszta szívű, s beengedte országa kapuján. A lány boldognak érezte magát, s tudta, a megtalált kincsek segíteni fognak rajta mindig, valahányszor bajba kerül, valahányszor úgy érzi, a Vakok világának ridegsége elveszi életerejét. Tudta, érezte, vigyázni fog ezekre a kincsekre, s nem engedi senkinek sem, hogy ártó, aljas szándékkal kárt tehessenek bennük. Csodaország pedig ezentúl mindig ott fog ragyogni benne, és számtalan, sokszor talán láthatatlanul segíti, boldogítja. S látta a lány a Tornyot. Az egekig szökő, magas, karcsú Tornyot, melyet vágyott látni. Vágyott látni a néha- néha belőle áradó varázslatosan csábító meleg fényt. Közelebb lépett hozzá, óvatosan bekopogott a kékrózsafa ajtón, s akkor látta igazán, a távolról karcsú, látszólag gyenge falak mégis mily erősek, szilárdak. Megértette a rózsafa ajtó tompa neszéből: ez az ajtó soha nem nyílhat meg előtte, s megérezte a vaspántokba kovácsolt harag erejét, s tudta: örökre űzetik az, ki erőszakkal próbál utat törni a Toronyba. Az Ember egy nap elment a lányhoz Csodaországban, lehajolt a földre, s két ragyogó drágakövet emelt fel onnan. A Barátság, a Bizalom köveit. – Légy Őrző – mondta – légy egyike azoknak, kik vigyázzák Csodaországot, hogy egy nap majd, mikor eljön az idő, s arra érdemeseket találsz, tovább tudd adni a kincset, tovább tudd adni az utat, mely Csodaországba vezet. Mert Csodaország csak így létezhet tovább. Őrzők által, kik vigyázzák, ápolják kincseit, s ha eljön az idő, tudják, kiknek adják tovább e hatalmas gazdagságot. A lány szemei könnyel telítődtek, s szent fogadalmat tett, igen: őrzi eztán Csodaországot. Szívében, szemeiben új erővel, új ragyogással tért vissza a Vakok világába, s alig néhány hét alatt már látta: Csodaország, a benne rejlő erő milyen egyszerűen és gyorsan segíti mindennapjait. Addigi élete egyre jobban kezdett alakulni, már nem kellett harcolnia minden nap, s egyre kevesebben, egyre kevésbé bántották. S az Ember szíve örömmel telt meg, látván ezt.  Nos, nincs sok már hátra a mesémből. Kérdezhetitek: és mi lett a lánnyal?  A lány ma is él, boldogan él, mert megtalálta Csodaországot, s a benne rejlő kincsek egyre boldogabbá, vidámabbá varázsolták a napjait. És Őrző lett, s tudja, mily kincseket őriz, amiket egy nap majd tovább fog adni, egy nap majd talál valakit, akinek két kis kavicsot ad át, s azt mondja: zafír És az Ember, Csodaország tudja, nem fog érdemtelenül választani, mert megtalálja a tisztaszívű embereket, akiknek majd ugyanúgy fog ragyogni a szeme, mint most az övé. Az Ember még ma is járja a Vakok világát, sok száz lovat számláló ménesén, s új kincsek után kutat. Rendre visszatér Csodaországba, az ő országába, fel a Toronyba, melynek ajtaja csak neki enged utat. Megfürdik a Szerelemkristály mágikus fényének erejében, néha előveszi a varázsfát, s zengő dallamok szállnak olyankor a szélben. És minden este a csillagokra függeszti varázsfényű tekintetét, ahol a sok ezernyi ragyogó fénypont közt megkeresi az egyetlen ragyogót, mely csak neki csillog, s szívében hatalmas szomorúsággal, de már megbékélve tudja: egy nap majd eljön a Holdnővér, s a Nagy Földön újra ott ragyoghat kedvese, a Szelek Hercegnője mellett.  És addig bizony néha elővesz egy üres papirost, melyre új sorok futnak, s ahogy rezzen kezében a toll, ahogy a tinta a papiros rostjai közé olvad, kezén át beleszövi a betűkbe Csodaország kincseinek ragyogását. S tudja, lesz majd olyan, kit megérint e varázslat, és ha elég tiszta a szíve, megtalálja Csodaországot. De már soha nem viszi el a Vakok világába a varázsfa zengő dallamait, és már nem nyitja varázsfényű szemeit előttük.  Azt kérditek hogyan? Nos, a választ nektek kell megtalálni, mert az első lépést nektek kell megtenni Csodaország felfedezése felé. Bizony, hisz a Szelek Hercegnője is itt van néha velünk. kérditek hol? Érezhetitek érintését: a tavaszi lágyan simogató szellőben, ami virágillatot hoz, s ahol csak jár, friss élettel tölti meg a levegőt hogy éjjelre ragyogó, melegfényű csillaggá változzon. Emlékezzetek majd e mesére akkor, mikor egy-egy olvasott könyv sorai közt mintha csillogást fedeznétek fel, amikor úgy érzitek: egy-egy zengő dallam soha nem veszítene erejéből, s ki tudja? Egy nap talán pont tiközületek lesz olyan, aki majd egy fura, csillogó tekintetű Embertől kavicsot kapt, s kezében a kavics ragyogó ékkővé válik.  Én kívánom nektek, hogy egy nap igenis ott állhassatok Csodaországban, lássátok, érezzétek kincseit. A Ragyogásukat, az erejüket. Kívánom, hogy egy nap ti is Őrzők lehessetek, mert Csodaország nélkülük lassan a Semmibe foszlana – s egy nap majd ti adjátok tovább e mesét, a ti unokáitoknak, s azok majdan az övékének, és Csodaország akkor még sokáig létezhet a Vakok sötét, erőszakos és unott világának közönyével szemben. S ha még kételkednétek, ha tanácstalanok volnátok: hát, nosza! Vegyétek elő hétmérföldes álomcsizmátokat és vágjatok neki az útnak, mely talán elvezet majd Csodaországhoz.