Boldogságunk kulcsa az, hogy Szárnyalunk, és Jól érezzük magunkat a Bőrünkben.

A többi csak a magyarázkodás, a kifogások. A tipikus szöveg: túl meleg van, túl hideg van, túl sok a dolgom, kicsi gyerekeim vannak, esik az eső, esik a hó, fáj itt, fáj ott, és még sorolhatnám. Amik valójában létező dolgok, “körülmények”, csak ha igazán el akarjuk érni a célunkat, akkor azt is tudjuk, hogy hogyan iktassuk ki ezeket, vagy hogyan találjunk rá megoldást.

Nehogy azt hidd, hogy nem tudom milyen nehéz is ez. Amikor a kisfiam születése után 1 évvel azt éreztem, hogy meglehetősen depis vagyok és valamit tennem kell, mert ez nem “csak” nekem rossz, de a kicsinek is, hiszen ők még annyira rá vannak hangolódva az anyukára, hogy mindent átvesznek tőle. Na szóval akkor elhatároztam, hogy futni fogok. Na de mikor??? Mivel reggelente elég korán kelt, így akkor nem tudtam elmenni, maradt az este. Lefektettem, vártam míg elalszik, és amikor már szabályosan szuszogott, felkaptam a futó cipőmet, és hajrá. Kezdetben nagyon aggódtam, mi lesz ha, felébred. Mi lesz ha, sírni fog? Mi lesz ha, kiesik a kiságyból? Durvábbnál, durvább képzelgéseim voltak, hogy mi történhetne. De sosem ébredt fel, sosem történt semmi különös szerencsére, mindig ugyanúgy aludt, ahogyan ott hagytam.  35-45 percet futottam minden nap, és szép lassan kikecmeregtem a “savanyú hangulatomból”. Arról nem is beszélve, hogy jó néhány kilótól meg is szabadultam.  

Majd telik-múlik az idő és jönnek az akadályok, a hátráltató tényezők, vagy csak egyszerűen nevezzük “körülményeknek”. Ez az a pont, ahol el tud csúszni az egész. 

Ha ezekről, az akadályozó tényezőkről, már az elején listát készítünk, akkor mondhatni fel vagyunk rájuk készülve. Pontosan tudjuk, hogy jönni fog, mint a sebes vonat… Viszont, ha tudjuk, ha fel vagyunk készülve, ha van tervünk, hogy akkor majd mit kell tennünk, akkor és csak akkor tovább is tudunk lépni. 

Én feltétlenül hiszek ebben. Olyannyira, hogy a gyereknevelésben is ezt alkalmazom. Előre elmondom, hogy mit fogunk csinálni, hová fogunk menni, ott mi fog történni, milyen nehézség, esetleg fájdalom várható, kik lesznek ott. Így a gyerek nem fél, nem aggódik, nem egy ismeretlen dologgal kerül szembe, így nem pánikol be. Így is aggódik kicsit, de szinte kivétel nélkül jól reagál a nehéz helyzetekre. Sőt a végén meg is szoktuk beszélni, hogy mennyire büszke vagyok rá, ha semmi gond nem volt, vagy ha adódott valami, akkor az miért történt és következőleg hogyan tudjuk elejét venni a hasonló esetnek. Nagyjából ugyanezt kell tennünk magunkkal is. Előre kell gondolkodni, tervezni…

„Felezd meg a kifogásaid számát, és duplázd meg a lépéseid számát, amik előre visznek.” Robin Sharma

Mi az, ami akadályként felmerülhet az életmódváltásunknál????

Pl.: az önbizalom hiányunk, a kételkedés önmagunkba… (á… nem fogom tudni végig csinálni, nem vagyok én futó, vagy tornász, hogy minden nap elmenjek az edzőterembe, hogy nézek ki, hogyan mehetnék én a fitt csajok közé tornászni???)

Pl.: a tudás hiánya, (milyen ételeket ehetek, és azt mikor, hogyan edzek és mikor, mik azok az étrend kiegészítők és melyikből mennyit?????)

Pl.: veszteségtől való félelem, (mi lesz, ha belebukom és megint csalódik bennem a párom, én magamba, és az ismerősök bennem…)

Pl.: a testi nehézségek, fájdalmak, (fájni fog a futástól a térdem, izomlázam lesz…)

Pl.: a komfortzónánk, (lustaság, a kényelem,) a komfortzóna mögé bújva a kudarcot választjuk. 

Ami a LEGES-LEG FONTOSABB, HOGY

” Soha, soha, soha ne add fel.”  Winston Churchill

A kitartás az maga, az ÖNMAGUNKBA VETETT HIT!!!! Elhisszük-e, hogy képesek vagyunk elérni, megcsinálni, az akadályok, a “körülmények” ellenére is a kitűzött CÉLUNKAT! Ha igen, akkor az már fél siker!

Persze, hogy jó lenne, ha a környezetünkben élő(k) egyben a támaszunk is lenne. De sokszor sajnos nincs ez így, és a támogatás helyett inkább csak a duruzsolás megy, hogy minek ez, meg úgy sem fog sikerülni, meg csak nem bepasiztál?, jó vagy te így is, mit akarsz már 50 évesen? Ismerős ugye?

Szóval az építő, támogató hozzáállás helyett, sokszor pont az ellenkezőt kapjuk meg azoktól, akiktől nem pont azt várjuk. Ezért, én úgy gondolom, csak olyanokkal érdemes megosztani a nagy célunkat, akikről pontosan tudjuk, hogy mellettünk áll, a többiek ráérnek megtudni, ha már elértünk valamit és már nem tudják “megsemmisíteni” a hatalmas belefektetett munkánkat. 

Hajlandó vagy megfizetni az ÁRÁT??

Na és most jön a fekete leves. Eddig elméleti szinten ment a “változtatás”, készülődtünk az életmód váltásra. Célokat tűztünk ki, akadályokat hárítottunk el, átgondoltuk, hogy miért akarjuk, mi az, ami hátráltat, és mi az erősségünk. Most viszont eljött az a pont amikor ki kell lépni a biztonságot nyújtó fotelkéből, és meg kell fizetni azt a bizonyos ÁRÁT annak, hogy elérjük a célunkat.

Mit is jelent ez? Nem feltétlenül a forintosított árra gondolok. Sokkal inkább arra a sok-sok lemondásra, amivel a kitűzött célunk megvalósítása jár. 

Pl.: ha csak munka előtt tudsz tornázni, futni, akkor a szokottnál 1-2 órával korábban kell hozzá kelni, (jajjajajajaja), sőt télen is…

ha kicsik a gyerekeid, akkor sűrűbben kell elhívni a nagyit, hogy vigye el a srácokat a játszótérre amíg mi spinning órára megyünk, vagy aerobikra, (na ez se mindig olyan hepi dolog, főleg, ha az anyóst kell elhívni)

esetleg kérjük meg a szomszédot, hogy vállalja be a gyerekeket, vagy egy barátnőt, amíg mi valamilyen tanfolyamra megyünk, 

a legjobb lenne, ha apuka is részt tudna venni a mi célkitűzésünk megvalósításában, de ez sokszor szinte megoldhatatlan,

Kevesebb időt tudunk tölteni a családdal, a gyerekekkel, kevesebbet tudunk aludni, többször kell pizzát rendelni, mert nincs idő vacsit főzni, össze kell szorítani a fogunkat ha fáj, ha kellemetlen, mert ez az ÁRA annak, hogy elérjük az áhított célt. 

HA VANNAK CÉLJAINK, AZ ÉLETET VÁLASZTJUK!

Amennyire nagy árat “fizetünk” hogy elérjük azt, ami számunkra fontos, pontosan olyan nagy ÉRTÉKE is lesz nekünk a végeredménynek!!!