reggeleim
Inspiráció & Kreativitás,  Évszakok ritmusa

Mielőtt elkezdődik a nap…

Mitől lesz jó nekem egy reggel?

Ma reggel még sötét volt, amikor felébredtem, de már nem az a sűrű, éjszakai sötétség vett körül, amelyben az ember ösztönösen visszahúzza magára a takarót, hanem az a szeptemberi hajnal előtti kékesszürke félhomály, amelyben lassan alakot kapnak a szobában a tárgyak. Először csak a szekrény sötétebb tömbjét láttam, aztán a fotel háttámláját, rajta az este odadobott kendővel, és ahogy a szemem hozzászokott a kevés fényhez, már az ablak előtt lebbenő függönyt is, amelyet időnként megmozdított a résen beszökő hűvös levegő.

Nem keltem fel rögtön. Jólesett még ott maradni, hallgatni a Ház hajnal előtti neszeit, azt a különös, ismerős csendet, amely valójában soha nem egészen csend. Valahol megroppant egy bútor, a kert felől levelek súrlódtak egymáshoz, messzebb végiggurult egy autó az úton, majd a hangja lassan elolvadt a távolban. Utána néhány pillanatra megint olyan nyugalom telepedett mindenre, mintha a Ház is aludna még, és én lennék az egyetlen, aki már tudja, hogy hamarosan reggel lesz.

Talán ezért szeretem annyira ezt az időt, még nincs semmi, amit el kellene kezdeni, a nap egyelőre csak ígéret.


Végül mégis kibújtam a takaró alól, és abban a pillanatban, ahogy a talpam hozzáért a padlóhoz, rögtön tudtam, hogy a nyár valóban véget ért. Néhány héttel ezelőtt még jólesett mezítláb végigmenni a Házon, most viszont a padló hűvössége felszaladt egészen a bokámig, így néhány lépés után visszafordultam a papucsomért, és magamhoz vettem azt a vékony, puha kendőt is, amely egész nyáron a szekrényben pihent, néhány napja azonban valahogy megint ott lakik a fotel karfáján.

Szeptember ilyen apróságokkal érkezik meg hozzám.


Nem akkor, amikor átfordítom a naptárt, és nem is akkor, amikor először meglátom az üzletek kirakatában a sütőtököket. Inkább egy hideg padlóban, egy előkerülő kendőben, a reggeli levegő illatában, vagy abban, hogy egyszer csak becsukom este az ablakot, amely egész nyáron nyitva maradt.

A konyhában vizet engedtem a kannába, és amíg melegedett, odatámaszkodtam az ablakpárkányhoz. Odakint még alig lehetett kivenni valamit a kertből. A hortenziák nagy, sötét virágfejei összefolytak a bokrok árnyékával, az ösvény nedves kövei valamivel világosabban derengtek, és csak akkor vettem észre, hogy fúj a szél, amikor a diófa egyik ága lassan belehajolt a képbe, majd visszalendült a sötétségbe. Közben a kávé illata is megérkezett.

Először csak finoman, aztán egyre erősebben töltötte meg a konyhát azzal a kesernyés, meleg illattal, amelyhez nálam valahogy hozzátartozik a reggel. Amikor két kézzel körbefogtam a bögrét, jólesett a porcelán melege, és arra gondoltam, hogy talán ez az első igazán őszi luxus: amikor az ember már nem azért fogja két tenyér közé a kávét, mert így szokta, hanem mert melegít. Már indultam volna a megszokott helyem felé, amikor megláttam az asztalon a naplómat.

Előző este nyitva hagyhattam. A toll ferdén feküdt a lapokon, mellette pedig ott pihent egy apró hortenziaszirom, barnás-rózsaszínre száradva, mintha az is csak véletlenül maradt volna ott a tegnapi rendezkedésből. Leültem, félretettem a tollat, kisimítottam a lapot, és miközben a kávé gőze egy pillanatra bepárásította a szemüvegemet, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen éppen ideje lenne kitalálnom, milyen legyen az őszi reggeli ritmusom.

Mert szeptemberben ezt is szeretem, újrakezdeni.


Új füzetet nyitni. Rendbe tenni a napokat. Kitalálni, mit csinálok majd másképpen, mitől lesz egy kicsit rendezettebb, nyugodtabb, egészségesebb az életem. Felírtam hát a lap tetejére:

Reggeli rutin.


Néztem egy darabig a két szót, és szinte azonnal megjelent alattuk fejben a lista is. 

  • Korábban kelni.
  • Inni egy nagy pohár vizet.
  • Mozogni egy keveset.
  • Nem megnézni rögtön a telefont.
  • Talán néhány oldal olvasás.
  • Reggelizni rendesen.
  • Átgondolni a napot.
  • Leírni, mi vár rám.

Mindegyik olyan józanul és helyesen hangzott, és mégis, ahogy ott ültem előttük a félhomályos konyhában, valami egészen furcsa történt: az a reggel, amely néhány perccel korábban még tágasnak és puhának érződött, mintha hirtelen összement volna körülöttem. Még fel sem kelt igazán a nap, én pedig már hét dolgot találtam, amit jobban kellene csinálnom.

A toll hegye ott maradt a papír fölött. Kint közben megszólalt egy madár, aztán még egy. Valahol egy kapu csukódott, a vízforraló fémje halkan pattant egyet, ahogy hűlni kezdett, és én egyszer csak arra gondoltam, milyen különös, hogy 

még el sem kezdődött a napom, én pedig máris megpróbálom megjavítani.


Elmosolyodtam, és egyetlen vonallal áthúztam a címet, aztán fogtam a bögrémet, magam köré tekertem a kendőt, és kimentem a teraszra. Odakint időközben észrevétlenül világosodni kezdett. A kert nem egyszerre bújt elő az éjszakából; először csak az ösvény széle rajzolódott ki, aztán különvált egymástól a fű és az ágyás, végül a hortenziák is visszakapták a színeiket. A nyári élénk rózsaszínek és kékek addigra már megszelídültek rajtuk, füstös zöldek, tompa mályvák, rozsdásodó szélek keveredtek egymással, és az apró vízcseppek úgy ültek a szirmokon, mintha valaki hajnalban végigpermetezte volna az egész kertet.

A terasz széke még nyirkos és hideg volt. Amikor leültem, éreztem a ruhámon keresztül is, ezért még szorosabban magam köré húztam a kendőt, és a bögrét két tenyér közé fogtam. A kávé kesernyés íze, a nedves föld nehéz, őszi illata és valahonnan a szomszéd felől érkező halvány fafüst összekeveredett a levegőben.

Nem történt semmi különös, és talán éppen ez volt benne olyan jó.


Néztem, ahogy a fény lassan végigér a kerten, hallgattam a madarakat, amelyek időközben egészen belelendültek a reggeli beszélgetésükbe, és egyszer csak megértettem, mit próbáltam az előbb olyan szorgalmasan listába rendezni. Nem reggeli rutinra vágytam, hanem erre. Arra a kis időre, amikor még nem akarok semmit a naptól. Amikor nem akarom gyorsan elkezdeni, jól kihasználni, megtervezni vagy produktívvá tenni, és még saját magamon sem akarok javítani semmit. Csak ülök benne néhány percig, ahogy az ember leül egy vendég mellé, aki éppen megérkezett, és nem kezdi rögtön kérdezgetni, mit szeretne, hová akar menni, meddig marad.

Hagyom, hogy a reggel megérkezzen, és közben valahogy én is megérkezem önmagamhoz.


Sokáig azt hittem, azért szeretem a hajnalokat, mert korán kelek. Most ott, a szeptemberi kertben ülve először jutott eszembe, hogy talán egyáltalán nem erről van szó. Nem az óra számít, és talán még a csend sem, hanem az a kis rés a nap elején, amelyben egyelőre senki és semmi nem kér tőlem semmit. De ahogy ezen gondolkodtam, eszembe jutott, hogy még ez sem lehet szabály, mert vannak egészen másféle jó reggeleim is.

Olyanok, amikor már ébredéskor tele vagyok ötletekkel, és mire elkészül a kávé, fejben rég valami új dolgon dolgozom. Olyanok, amikor zenét kapcsolok, kinyitom az ablakokat, és olyan lendülettel kezdek pakolni, hogy délelőttre fél Ház máshová kerül. Vannak beszélgetős reggelek, nevetősek, indulósak, lusták, esősek és olyanok is, amikor legszívesebben még egy órára visszabújnék az ágyba. És furcsa módon ezek között is akadnak nagyon jók, talán ezért nem sikerült soha igazán egyetlen tökéletes reggeli rutint találnom.

Mert nincs egyetlen jó reggelem.


Van az a reggel, amelyik csendre vágyik, és van, amelyik zenére. Van, amikor jólesik egyedül lenni, és van, amikor az teszi otthonossá a konyhát, hogy valaki leül velem szemben. Van, amikor hosszan időzöm a kávé mellett, és olyan is, amikor az első korty után már érzem, hogy mennék, csinálnék valamit, mert túl sok bennem az energia ahhoz, hogy egy helyben maradjak.

A reggel talán nem egy szokásrend, amelybe minden nap bele kell férnem. Inkább találkozás azzal, amilyen azon a napon vagyok.


Mire erre jutottam, a bögrém majdnem kiürült, a kert pedig már egészen más arcát mutatta, mint amikor kijöttem. A nedves levelek között megjelentek az első aranyos fényfoltok, a hortenziák színe egyre tisztábban látszott, az utcáról több hang érkezett, és valahol a távolban megszólalt egy fűnyíró is. A világ lassan elfoglalta a helyét a reggelben. Visszamentem a Házba. A nap első fénye addigra elérte az ablak melletti asztalt, és éppen arra a lapra sütött, amelyen az áthúzott Reggeli rutin állt. Leültem elé, de most már nem akartam új listát írni a helyére, sokáig csak néztem az üresen maradt papírt. Aztán aláírtam egyetlen mondatot:

Mitől esik jól nekem elkezdeni a napot?


Nem válaszoltam rá, mert arra gondoltam, hogy egyetlen szeptemberi hajnal talán még nem tudja a választ. Kíváncsi lettem arra a reggelre is, amikor eső veri majd az ablakot. Arra, amikor rosszul alszom. Arra, amikor már ébredéskor tudom, hogy sok dolgom lesz. Arra, amikor semmihez nincs kedvem, és arra is, amikor annyi tervvel kelek, hogy legszívesebben átugranám a reggelt, csak hogy végre nekikezdhessek.

  • Mi esik jól bennük?
  • Mi az, ami újra és újra visszatér?
  • És mi az, amit talán csak azért csinálok, mert valamikor elhittem, hogy így kell jól elkezdeni egy napot?

Így aztán ezen a héten nem építünk új reggeli rutint.

Figyelünk.


Ha betérsz hozzám a Házba, nem kapsz tőlem hétpontos listát, és a telefonodat sem fogom elkobozni az ajtóban. Nem küldelek napfelkeltekor jógázni sem, ha már a gondolattól is elfáradsz. Inkább töltenék neked valamit, odatolnám eléd A Gondnok naplóját, megmutatnám benne az áthúzott címet, és azt mondanám: holnap reggel csinálj mindent pontosan úgy, ahogy máskor, csak közben néha figyelj.

Lehet, hogy a meleg víz esik jól a zuhany alatt. A pirítós illata, az első korty kávé, a hűvös levegő, amikor kilépsz az ajtón, a csend az autóban. Valakinek a még álmos hangja a konyhában, vagy éppen az a pillanat, amikor mindenki elment, becsukódik mögöttük az ajtó, és a Ház egy nagy sóhajtással elcsendesedik.

Ne keresd azt, aminek jól kellene esnie, csak azt, ami valóban jó.


Aztán a hét végén majd elővesszük ezeket az apró pillanatokat, és megnézzük, akad-e közöttük egy, amelyből szeretnénk egy kicsivel többet vinni a reggeleinkbe.

Csak egyet.


És utána feltesszük azt a kérdést, amely végigkísér bennünket ezen az őszön:

Jobb lett tőle egy kicsit az életem?
Ha igen, megtartjuk, ha nem, továbbengedjük.


Amikor később kimentem a teraszra az ott felejtett bögrémért, már egészen más volt odakint minden. A kávé kihűlt, a szék, amely hajnalban még nyirkos volt, felmelegedett a szeptemberi napban, a kert fölül eltűnt a pára, és az utca is megtelt azokkal az ismerős hétköznapi hangokkal, amelyekből tudni lehet, hogy a világ már rég nekikezdett a napnak. Felvettem a bögrét, de még nem indultam vissza rögtön. Ott maradtam egy pillanatra a terasz szélén, és végignéztem a kerten, amelyet néhány órával korábban még csak sötét foltokként láttam az ablakból. Reggel azért nyitottam ki A naplómat, mert ki akartam találni, hogyan lehetne jobb a reggelem. Végül nem találtam ki semmit, csak észrevettem valamit, ami eddig is ott volt.

A kávé melegét a két tenyerem között, a hűvös szeptemberi levegőt az arcomon, a kert lassú világosodását. Azt a néhány percet, amikor még nem akarok semmit a naptól. Talán most ennyi éppen elég, holnap reggel majd megfigyelem, mi esik jól akkor.

Hiszen holnap is lesz reggel.


Szeretettel,
Judith

14 / 100 SEO pontszám

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük