“Amikor minden egy kicsit nehezebb”

Vannak napok, amikor reggel ugyanúgy megszólal az ébresztő, ugyanúgy elkészül a kávé, ugyanúgy besüt a nap az ablakon, mégis minden egészen másnak tűnik. Nem történt semmi különös, senki nem bántott meg, nem érkezett rossz hír. Mégis valahogy nehezebb felkelni, mosolyogni. Nehezebb belekezdeni a napba.

Mintha valaki egy egészen vékony, szürke fátylat terített volna a gondolatainkra. Nem olyan sűrűt, hogy ne lássuk tőle a világot, csak éppen annyit, hogy minden egy kicsit tompább legyen. A kávé sem ugyanazt az örömöt adja, a kedvenc zenénk sem szól olyan szépen, és még a kert is másképp néz ki, pedig ugyanazok a virágok nyílnak benne, mint tegnap.

A legfurcsább talán mégis az, hogy sokszor nem tudjuk megmondani, miért érezzük így magunkat, csak érezzük, és ilyenkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy valami nincs rendben velünk.

Régen én is nagyon megijedtem ezektől a napoktól. Minél tovább tartott ez a különös, nehezen megfogalmazható rosszkedv, annál inkább figyeltem rá. Kerestem az okát, elemeztem magam, próbáltam megfejteni, mit rontottam el, és közben észre sem vettem, hogy ezzel csak még nagyobbra növesztem azt a felhőt, amely eredetileg talán magától is továbbúszott volna.

Volt, hogy napokig, hetekig is elkísért. Úgy éreztem, mintha elveszítettem volna önmagamat, és fogalmam sem volt, hogyan találok vissza ahhoz a nőhöz, aki néhány nappal korábban még nevetni tudott a legapróbb dolgokon is. Ma már egészen másképp nézek ezekre a napokra. Nem azért, mert soha többé nem jönnek, hanem mert sokkal hamarabb felismerem őket. Már ismerem az első jeleiket, azt, amikor semmihez sincs igazán kedvem, amikor minden apróság egy kicsit nagyobbnak tűnik, mint amekkora valójában. Amikor legszívesebben becsuknám magam mögött az ajtót, és azt mondanám a világnak:

– Ma nélkülem is működj tovább egy kicsit.

És ilyenkor már tudom, hogy ez nem én vagyok, ez csak egy érzés, egy hangulat, egy csendes vendég. “Aki” néha egészen váratlanul kopogtat, belép, leül mellém egy időre. Régebben kétségbeestem, amikor megérkezett. Mindenáron azt akartam, hogy minél hamarabb menjen el. Próbáltam elhessegetni, legyőzni, megmagyarázni, mintha attól, hogy megértem, rögtön el is tűnne. Ma már nem teszem, mert ma már tudom, hogy “csak” egy vendég, és a vendégeknek az a dolguk, hogy egyszer továbbinduljanak. Nem költöznek hozzánk, és nem maradnak örökre, csak eltöltenek nálunk egy kis időt.

Persze ehhez nekem is tanulnom kellett. Meg kellett tanulnom, hogy nem minden érzést kell azonnal megjavítani. Nem kell rögtön megkeresni a tökéletes megoldást. Nem kell mindenáron vidámnak lennem csak azért, mert úgy érzem, annak kellene lennem. Néha elég annyi, hogy elfogadom:

Ma egy kicsit nehezebb.

És tudod, van valami, amit ilyenkor gyakran csinálok. Néha egészen hangosan megszólítom saját magamat.

– Na, szedd össze magad, anyukám!

De ez ma már nem szemrehányás, nem szidás, nem türelmetlenség, sokkal inkább egy mosoly. Egy szeretetteljes emlékeztető arra, hogy ez a csendes vendég nem költözött hozzám, csak benézett egy kicsit. Én pedig tudom, hogy egyszer majd feláll, elköszön, és ugyanilyen csendben továbbmegy.

Aztán főzök egy kávét, vagy kimegyek a kertbe, meglocsolom a virágokat, leülök néhány percre egy könyvvel, vagy egyszerűen csak hagyom, hogy teljen az idő. Mert ma már tudom, hogy nem minden érzést kell legyőzni, van, amelyiknek egyszerűen csak át kell mennie rajtunk.

Ahogy egy nyári zápor sem azért érkezik, hogy örökre ott maradjon az égbolton, ezek a csendesebb napok is továbbindulnak egyszer, és amikor újra kisüt a nap, sokszor már nem is emlékszem pontosan, mikor oszlott el a felhő, csak arra, hogy egyszer csak megint könnyebb lett.

Talán ezért gondolom ma már úgy, hogy nem attól leszünk erősek, hogy soha nincs rossz napunk. Hanem attól, hogy megtanuljuk: 

egy rossz nap még nem rossz élet.

És egy csendesebb időszak még nem jelenti azt, hogy elveszítettük önmagunkat. Néha csak meg kell várnunk, amíg újra meglátjuk a napot a felhők mögött.