Csipke a jelenben – mikor működik, mikor nem?
Amikor a terek többet mondanak rólunk, mint gondolnánk
Az elmúlt három részben különböző képpen közelítettem a csipkéhez: először, mint anyaghoz és történethez (Mi rejlik a csipke mögött), majd mint üzenethez (A csipke mint üzenet – hol van a helye ma), végül mint belső minőséghez (Finom határok – csipke és lágyság).
Ebben a részben viszont visszafordulok a külvilág felé, arra vagyok kíváncsi, hol van ma a csipke helye – a jelenben, az otthonainkban, a mindennapjainkban. Mikor működik, mikor válik túl sokká, mikor üresedik ki puszta díszletté, és mikor tud még mindig hordozni valamit abból a finomságból, ami miatt egyáltalán megszólított bennünket.
Nem ítélkezni szeretnék, inkább figyelni és megnézni, hogyan él tovább a csipke egy olyan világban, amely egyre gyorsabb, simább, letisztultabb és közben talán egyre kevésbé türelmes a rétegekkel, az idővel, a múlttal.
Ahogyan a csipkéről szóló részek egymásra épülnek, szépen lassan bennem is egy új kérdés kezdett formát ölteni. Nem a csipkéről szólt már, hanem rólunk, a tereinkről, az otthonainkról. Arról, hogy van-e még helye ma annak, ami nem akar azonnal hatni, ami múltat hordoz, időt kér, és nem simul bele könnyen a tökéletesen letisztult formák közé.
Mert miközben a csipke lassan kikopott a hétköznapi terekből, mintha vele együtt más is eltűnt volna. Nem egyik napról a másikra történt ez, nem döntés volt, inkább elcsúszás. Ahogy a tárgyak egyszerűsödtek, úgy lettünk mi is türelmetlenebbek a rétegekkel. Mintha egy idő után már nem akartunk volna együtt élni azzal, ami időt kér, amit nem lehet gyorsan „érteni” vagy elrendezni.
Nem állítom, hogy régen minden jobb volt, csak azt érzem egyre erősebben, hogy valami elveszett útközben és talán a csipke hiánya ennek csak a tünete.
Ez a rész már nem magáról az anyagról szól, hanem arról, mit kezdünk ma azzal, ami réteges, múltja van, és nem akar harsány lenni. És arról is, hogy miért olyan nehéz helyet találni neki – kívül és belül egyaránt
Amikor a csipke eltűnik a terekből
A mai otthonokban ritkán találkozom csipkével, nem azért, mert nem szép, hanem mert nem illik bele abba a világba, amit ma „korszerűnek” hívunk. Ma a letisztultság uralkodik, a sima felületek.
A csipke múltat hordoz, időt, kezek munkáját, történeteket, és a mai terek sokszor nem tudnak mit kezdeni ezzel az idővel. Mintha csak az új, az épp aktuális, a legfrissebb lenne értékes.
Néha azon kapom magam, hogy ez mennyire hasonlít ahhoz, ahogyan a régit általában kezeljük. Nemcsak tárgyak szintjén, hanem emberekében is. Az időseket, a tapasztalatot, a lassan érlelődő tudást. Nem haragból gondolok erre, inkább csendes felismerésként, hogy amit a tereinkből kiszorítunk, azt sokszor magunkból is. A lassúságot, tapasztalatot, a nem azonnali válaszokat, a kivárást.
A csipke ebben az értelemben nem dekorációs kérdés. Hanem emlékeztető, arra, hogy ami régi, nem feltétlenül elavult, hogy ami időt hordoz, az nem teher, hanem mélység, és hogy nem minden maradandó dolog akar harsányan jelen lenni.
Miközben a tereink egyre modernebbek, valami finom lassan kicsúszik belőlük: a tisztelet az idő iránt, a kapcsolódás a múlthoz, a lágyság, mint érték. Nem gondolom, hogy a csipkének minden ablakon ott kellene lógnia, nem erről szól ez. Hanem arról, hogy amit eltüntetünk a tereinkből, azt gyakran a gondolkodásunkból is kiszorítjuk.
A csipke nem csak dekoráció, hanem emlékeztető, arra, hogy a világ nem csak akkor értékes, ha új, hogy a lágyság nem egyenlő a gyengeséggel. Talán nem a csipkének nincs helye a mai otthonokban, hanem nekünk nehéz helyet találni mindannak, amit képvisel.
Mikor működik ma a csipke?
A mai terek gyakran gyors döntésekből születnek, letisztultak, funkcionálisak, „jól kinézők”. Sokszor inkább mutatni akarnak, mint megtartani. A csipke viszont nem trendkövető, nem akar „jól kinézni” első pillantásra. A csipke akkor működik ma, amikor nem dekorációként kezeljük, hanem jelenlétként.
Amikor nem egy stílusdobozba akarjuk beszorítani – vintage, romantikus, régi, hanem megengedjük neki, hogy ellenpont legyen.
Egy csipkedarab működik egy modern térben, ha:
nem akar mindent uralni,
nem „kitalált hangulat”, hanem valódi történet,
nem új, hanem megélt,
nem tökéletes, hanem emberi.
A csipke akkor működik, ha nem akar megfelelni a térnek – hanem finoman alakítja azt.
És mikor nem?
Nem működik akkor, amikor csak kellék, amikor egy stílusfotó kedvéért kerül elő, amikor „hangulatot csinálunk vele”, de nincs mögötte kapcsolat. Nem működik akkor sem, ha a tér nem bírja el a lágyságot, ha minden túl feszes, túl steril, túl kontrollált.
A csipke nem tűri jól azokat a helyeket, ahol nincs levegő, és talán nem működik ott sem, ahol a múltat csak elavultnak látjuk. Ahol a régi „útban van”, ahol az idő nyoma zavaró, nem érték, ilyenkor a csipke idegen test lesz, nem azért mert, túl régi – hanem mert túl emlékeztető.
Miközben ezt a részt írtam, rájöttem valamire, arra, hogy akkor vagyok igazán jól egy cikkel, amikor mesélhetek. Amikor nem csak körül járok egy témát, hanem bele tudom tenni magam is – a megélt élményeimet, az utamat, a kérdéseimet. Amikor elindítottam a blogomat, ez volt a célja. Terápia volt, egy hely, ahol ki lehetett mondani azt is, ami nem kész, nem kerek, nem trendi. És talán ezért lett most ilyen fontos számomra a csipke is: mert emlékeztet erre. Arra, hogy nem kell mindent letisztítani, leegyszerűsíteni, eltüntetni. Van, ami attól él, hogy réteges, múltja és története van.
Talán ezért írom ezt a sorozatot is. Nem azért, hogy megmentsem a csipkét, hanem hogy megértsem, miért hiányzik, a tereinkből, a gondolkodásunkból, néha önmagamból is.
Ez is érdekelhet
1. Vasárnap – Remény
Gödöllő látnivalói, helyek amiket érdemes felkeresni II. rész
