A csipke, mint üzenet – hol van a helye ma?

Viselet és jelentés új szemmel

Az előző “szösszenetemben” a csipke anyagát és történetét jártam körül. Arra voltam kíváncsi, honnan ered, hogyan készült évszázadokon át, és miért vált ennyire különlegessé, nagyrabecsült textillé. Emlékekről, lassúságról, kézimunkáról és rétegekről írtam, arról a világról, amelyben a csipke még idő volt, figyelem volt, jelenlét volt.

Ha még nem olvastad, érdemes onnan indulni, itt találod az első részt:

Mi rejlik a csipke mögött? – Anyag, történelem és a csipke jelentése

Ebben a részben nem az anyagra, a készítésére figyelek, hanem arra, hogyan él velünk a csipke. Mit mondott rólunk régen és mit mondhat ma, akkor is, ha már egészen máshogyan kapcsolódunk hozzá.

Nem státusz, nem bizonyítás

Sokáig nem volt kérdés, mit jelent a csipke a viseletben. Rangot, helyzetet, anyagi lehetőségeket, nőiességet, olykor elérhetetlenséget is. Aki csipkét viselt, az látszani akart, nagyon.

Ma már egészen más a helyzet. A csipke nem kötelező, nem elvárt, és talán ezért lett újra érdekes, mert nem azért hordjuk, mert „így illik”, hanem azért, mert jól esik.

Számomra a csipke soha nem volt státuszszimbólum. Nem hordtam azért, hogy kifelé mutassak “valamit” magamról, ami nem én voltam és nem is éreztem úgy, hogy többet mondana rólam, ha rajtam van.

Talán azért, mert mindig idegenkedtem mindentől, ami túl hangosan akar jelenteni valamit. A csipke számomra maga a finomság, a tisztelet a készítő iránt. Nem szeretem, ha “kiabál rajtam”: IDE NÉZZ!!!, sokkal inkább azt, ha suttog. Számomra így szerethető, így értékes, így finom és nőies.

Egyetlen kivételként azok a túlcsipkézett, rendkívül drága esküvői ruhák jutnak eszembe, ahol az anyag már nem kísér, hanem uralkodik. Ahol nem a nő van jelen, hanem a ruha, és ahol a csipke mennyisége, ára, finomsága önmagában válik hangsúlyossá. Ezeket a darabokat mindig kicsit távolról figyeltem. Szépek, lenyűgözők, de nem tudtam elképzelni magam bennük. Nem az én történetemről mesélnek.

Ahogy teltek az évek, és ahogy közelebb kerültem önmagamhoz is, egyre inkább azt éreztem, hogy a csipke akkor működik számomra, ha nem akar bizonyítani, ha csak jelzés értékű. Mint pl: egy finom szegély a ruha alján, egy halvány áttörtség az ujjon, egy alig észrevehető részlet, amit nem mindenki vesz észre azonnal. És talán pont ettől lesz igazán személyes és izgalmas.

Most, hatvan felé közeledve, már egészen biztosan tudom: nem akarok erősebbet, fiatalabbat, látványosabbat mutatni annál, aki vagyok. Nem akarok nagyobb hangsúlyt adni valaminek magamon, inkább csak egy finom keretet. Valami, ami ott van, de nem tolakszik, egy szegélyen, egy apró részleten, egy finom utalásban.

A csipke átköltözik – amikor az anyag otthon része lesz

Tudod, mi az igazán érdekes? Miközben a ruháimon egyre ritkábban jelenik meg a csipke, a lakásban, az otthonomba, annál inkább. Mintha egyszer csak fogta volna magát, és átköltözött volna. Lejött a testemről, és megérkezett a saját “terembe”, a lakásban egészen más az energiája.

Ott nem kihívó. Nem akar szép lenni. Nem akar semmit bizonyítani. Nem kérdezi, hogy „elég jó vagyok-e így?”. Egyszerűen csak ott van és ettől valahogy légies tőle a tér.

Én például nagyon szeretem, ahogy a fény átszűrődik rajta, egy ablak előtt, egy komódon, az asztalon. Nem nagy dolgok ezek, nem is feltűnőek, sőt, sokszor csak én veszem észre, de pont ettől jó, hogy nem uralkodik, nem harsány, inkább olyan, mint egy halk háttérzene.

És tudod mit? Nem kell belőle sok, tényleg nem. Egyetlen darab is elég, egy régi terítő, egy kis csipkés szegély, valami, aminek története van, olyan, amit nem azért raksz ki, hogy más lássa, hanem mert neked jó ránézni.

Télen különösen…

És van még valami. Én főleg télen szeretem a csipkét, talán azért, mert ilyenkor minden egy kicsit befelé fordul. Rövidebbek a nappalok, hosszabbak az esték, több időt töltünk bent. Odakint sokszor szürke, hideg, zajos a világ, bent viszont vágyunk valamire, ami puhább, finomabb, emberibb.

A csipke nekem télen nem romantikus túlzás, sokkal inkább ellenpont. A vastag anyagok, a sötétebb textilek, a nehezebb hangulat mellé odatesz valami könnyűt, áttörtet, azért, hogy ellensúlyozza azt. Szeretek ilyenkor régi darabokat elővenni, amiket az évek során összegyűjtöttem, ugyan nem tökéletesek, sőt némelyik hibás, vagy ép picit elszíneződött, de pont ezek adják a varázsát. Látszik rajtuk az idő, a kézi munka, az kortalanság, hogy lehet akár 18. század, vagy ép a XXI. század, mindig megállja a helyét a csipke az otthonunkba.

És persze lehet, hogy nálad ez teljesen másképp van, lehet, hogy te hordod, és jól érzed magad benne. Lehet, hogy csak ünnepeken veszed elő, vagy egyáltalán nem vonz, és ez így van jól.

A csipke nem szabály, hanem választás. Én most így választom: a lakásban, télen, finoman.

Mit üzen ma a csipke?

Azt hiszem, ma a csipke már nem azt üzeni, hogy „nézz rám” sokkal inkább azt, hogy „nézz meg közelebbről”.

Egy olyan világban, ahol minden gyors, látványos és azonnali, a csipke emlékeztet arra, hogy a finomság nem gyengeség, a visszafogottság pedig lehet tudatos választás.

Kíváncsi vagyok, neked mit jelent a csipke.
Ruhában, otthon, emlékben vagy talán egyáltalán semmit, és ez is teljesen rendben van. Ha van hozzá történeted, hangulatod, érzésed, szívesen olvasom.

A következő részben még tovább megyek ezen az úton, és arról írok, hol húzódnak a finom határok: mikor válik a csipke lágysággá,
mikor túl sokká, és mikor válik belső minőséggé, nem csak anyaggá.

Finom határok – csipke és lágyság (hamarosan)