
Bocsáss meg és felejtsd el a haragod….1 rész
"A megbocsátás is képesség. A bocsánatkéréshez erő kell, és a kérést megtagadni vagy annak eleget tenni ugyancsak erőt igényel, talán a legnagyobbat." Margaret Eleanor Atwood
Mielőtt megírtam ezt az én “mesémet”, amiben sokat elárulok lelki világomról, az érzéseimről, és arról, hogy hogyan vettem rá magam arra a két dologra, hogy BOCSÁSS-ak MEG és ami még nehezebb volt, a folyamatra, amiben “felszólítottam magam, hogy “KISLÁNY” FELEJTSD is EL a vélt vagy valós sérelmeidet, szóval előtte sokat tépelődtem, hogy kitárulkozhatom-e én ennyire??? Kedves olvasóm, döntsd el Te magad.
Először is egy vallomással kezdem: -Én magam, egy rendkívül érzékeny ember vagyok!! Igen, hamar megbántódom. A személyiségfejlődésem gyermekkori állomása, amikor azt kellett volna megtanulnom, hogy ha bántanak, akkor jogom van megvédeni magam, jogom van ahhoz, hogy igenis bocsánatot kell tőlem kérni ha megbántottak, mondjuk így, kimaradt.
Ehelyett inkább a magamba fordulás, az elveszettség, a megadás és a harag lett úrrá rajtam. Majd ez a harag átalakult egyfajta közönnyé. Most, hogy erről “beszélek” csak úgy ugrálnak a szemem előtt a képek, az érzések, amelyben azt éltem meg, hogy “bántanak”, hogy megaláznak, hogy megsemmisülök.
Nem tanultam meg a megbocsátás művészetét, (talán mert nem tanították meg, talán mert nem kértek tőlem sosem bocsánatot) így maradt a kirekesztés. Egyszerűen nem veszek tudomást arról, aki megbántott, húzok egy képzeletbeli vonalat és azon se be, se ki.
Igen tudom, hogy ez nagyon nincs így jól. Mert ennek fényében hiába is mondtam azt bármikor, ha valaki bocsánatot kért tőlem, (felnőttként), hogy: -Persze megbocsátok, vagy Nem történt semmi, valójában ezek csak szavak voltak. Egy felszínes dolog! A felejtsd el ott dübörgött bennem… de nem ment.
Az első “lépések”.
Néhány hónappal ezelőtt ezért is kezdtem el kutakodni, hogy hogyan lehetne ezt a dolgot áttranszformálni bennem. Csatlakoztam egy önismereti csoporthoz is, szóval még ha kis lépésekkel is, de elindult egy folyamat.
Most amikor ezeket a sorokat írom, nagy bátorság lenne azt mondani, hogy MÁR MEG TUDOK BOCSÁTANI! Ez egy hosszú folyamat lesz, nem megy egyik napról a másikra. Viszont minden egyes lépés, amit ezen az úton teszek, lehetővé teszi, hogy ne csak én alakuljak át, de a gyerekeim is azt vigyék tovább, hogy MEG LEHET BOCSÁTANI!
Az általános vélekedés úgy tartja; ha valami zavar minket, vagy szorongást okoz nekünk, akkor csak nézzünk a másik irányba. Ne rágódjunk rajta. Kerüljük ki. Így aztán elmenekülünk a múlt traumái és nehézségei elől, a jelen béli aggodalmainkról és konfliktusainkról nem is beszélve. Felnőttkorom nagy részében azt gondoltam; túlélésem a jelenben azon múlik, elzárva tudom-e tartani a múltat annak sötétségeivel együtt.
Én pont ezzel a vélekedéssel megyek szembe. Igenis sorba veszem a dolgokat, amik szorongást okoznak, és dolgozom rajta, hogy megváltozzon. Személyiségfejlesztés nélkül olyan lehet az életünk, mintha kikerülvén 8. osztályból nem tanulnánk semmit, nem olvasnánk, nem fejlődnénk tovább.
Mielőtt úgy tűnne, hogy bárkit is hibáztatok azért, hogy ilyen lettem, ilyen voltam, azt kell, hogy mondjam, hogy ez egyáltalán nincs így, sőt… Persze nem tapsikolok, hogy jaj de jó, jaj de jó… viszont ez is egy lehetőség a fejlődésre. Az én “puttonyomba”, amikor megszülettem, többek között ez a feladat is bekerült. Nem könnyű feladat, sok-sok elsiratott könny árán tanulom meg, hogy:
Ami történt azt sem elfelejteni, sem megváltoztatni nem lehet. De idővel megtanultam: azt eldönthetem, hogyan reagáljak a múltra. Érezhetem magam nyomorultul, vagy bizakodhatom-lehetek levert, de boldog is. Mindig megvan ez a választásunk; lehetőségünk van a kontrollra. Itt vagyok, ez most van!
Olvastam egy könyvet a Kibékülés művészetéről
LEWIS B. SMEDES. Bocsáss meg és felejts!
Ebben volt egy történet: (kimásoltam, mert szerintem így az igazi, ha nem a saját szavaimmal mondom el)
“Fouke hazament, s az ágyában, Hilda gömbölyű keblén egy idegent talált. Hilda hűtlensége hamarosan szóbeszéd tárgya lett és a fakeni gyülekezet botrányköve. Mindenki azt gondolta, az erényes Fouke elküldi Hildát a háztól. Meglepetésükre azonban nem így történt. Hildát megtartotta feleségének, s azt mondotta, megbocsátott neki, ahogy a Jóság Könyve tanítja.
Szíve legmélyén azonban Fouke sohasem tudta Hildának megbocsátani, hogy a nevére szégyent hozott. Amikor az asszonyra gondolt, harag és megbántottság dúlt a lelkében; megvetette, akár egy közönséges szajhát. Valójában egyszerűen gyűlölte, amiért elárulta őt, nagyszerű és hűséges férjét. Csak színlelte a megbocsátást, hogy erényes irgalmasságával jobban megbüntethesse.
Fouke színlelése azonban nem nyerte el az égiek tetszését. Ezért aztán minden egyes alkalommal, amikor Fouke titokban gyűlöletet érzett Hilda iránt, arra repült egy angyal, és egy apró, alig inggomb nagyságú kavicsot pottyantott Fouke szívébe. Ahányszor csak megütötte egy kavics, Fouke ugyanazt a fájdalmat érezte, mint abban a pillanatban, amikor meglátta Hildát az idegennel. Ettől aztán még jobban gyűlölte Hildát; gyűlölete fájdalmat szült, fájdalma gyűlöletet. A kavicsok pedig sokasodtak. Fouke szíve egyre nehezebb lett, oly nehéz, hogy egészen meggörnyedt; magasra kellett emelnie a fejét, hogy ne csak a földet lássa. A bánat annyira elöntötte, hogy azt kívánta, bárcsak meghalhatna.
Egy éjszaka aztán a kavicsdobáló angyal meglátogatta Foukét, és elmondta neki, hogyan gyógyulhat ki bánatából. A szív sebére csak egyetlen gyógyír létezik. Fouke bajára a megoldás a varázsszemüveg. Ha ezen keresztül visszanéz fájdalmának kezdetére, és Hildát nem hűtlen feleségének, hanem gyönge asszonynak tekinti, akinek szüksége van Foukére, másként látja majd, és ettől megszűnhet a múlt okozta sebekből áradó fájdalom. Fouke tiltakozott.
– Semmi sem változtathatja meg a múltat -mondta. –
Hilda bűnös, és ez olyan tény, amellyel szemben még egy angyal is tehetetlen. – Igen, te szegény szenvedő, igazad van – felelte az angyal.– A múltat valóban nem lehet megváltoztatni, csak a múltban gyökerező fájdalmat lehet meggyógyítani. Mégpedig úgy, ha a történteket varázsszemüvegen át nézed. – De hol szerezhetnék ilyen varázsszemüveget? – akadékoskodott Fouke. – Csak kérned kell, és erősen akarnod, máris a tiéd.
Ahányszor csak az új szemüvegen át nézel Hildára, sajgó szíved egy kaviccsal könnyebb lesz. Foukénak először nem sikerült a kérés, túlságosan is betöltötte lelkét a gyűlölet. A fájdalom azonban egyre inkább arra késztette, hogy kérje, akarja az angyal által ígért varázsszemüveget. Ezért aztán őszintén kérni kezdte, s végül meg is kapta. Hamarosan, ki tudja hogyan és miért, de másképpen kezdte látni Hildát: nem gonosz és csalfa nőszemélynek, hanem olyan esendő asszonynak, aki szereti őt. Az angyal megtartotta ígéretét: egyesével leemelte a kavicsokat Fouke szívéről.
Ez nem ment olyan gyorsan, az igaz. De végül Fouke megkönnyebbült; egyenes derékkal járt, és mintha Az angyal megtartotta ígéretét: egyesével leemelte a kavicsokat Fouke szívéről. Ez nem ment olyan gyorsan, az igaz. De végül Fouke megkönnyebbült; egyenes derékkal járt, és mintha az álla és az orra se lett volna olyan vékony és hegyes, mint azelőtt. Visszafogadta Hildát a szívébe, s eztán boldogan éltek”
Ez a kis történet is jól szimbolizálja, hogy a múltat nem lehet semmissé tenni, hogy mi döntjük el, meddig hordozzuk a sérelmeinket, és igenis lehet újra teljes az életünk, ha MEGBOCSÁTUNK.
Van néhány olyan érzés, ami szó szerint megmérgezi az életünket és a testünket is. Ilyen pl. a megvetés, a leértékelés, agresszió, a harag, a képtelenség a megbocsátásra.
Nem egy olyan embert ismertem, ismerek, akik kijelentették, hogy márpedig ők nem bocsátanak meg, vagy képtelenek a bocsánatra… A vélt vagy valós sérelmeik olyan mélyek voltak, és annyira megvoltak győződve arról, hogy jogos a haragjuk, és azt ők képtelenek megbocsátani, hogy még csak kísérletet sem tettek ennek feloldozására. Természetesen az “áldozatok” úgy érzik, hogy annyira meg vannak bántva, olyan mély sérülést szenvedtek el, hogy azt még szavakba önteni is nehéz. Ugyanakkor az, aki az egészet okozta, sokszor nem is érzi tettének súlyát.
Ahhoz, hogy egyáltalán elkezdődhessen egy kapcsolatban a megbocsátás folyamata, az kell, hogy a másik fél átérezze azt, amin én most keresztül megyek, mentem. Ne csak a szavaival, az eszével, de az érzelmeivel is elismerje a fájdalmam jogosságát.
Kell, hogy párbeszéd alakuljon ki! Az egyik fél elmondja, érzékelteti, hogy mit élt át, míg a másik hajlandó felfogni az elhangzottakat. A vagdalkozás, helyét át kell, hogy vegye a TÜRELEM. Türelmesen, ha kell 100x mondom el, akár többféle nézőpontból az engem ért sérelemhez társult érzéseket, és megvárom, hogy a másik fél ezt valóban megértse, valóban azt értse, amit szeretném, ha duplikálna.
Valójában mit teszünk, amikor megbocsátunk? Mi történik a lelkünkben? Egyáltalán mikor kell megbocsátani? Mi történik utána? Mi is a MEGBOCSÁTÁS?
Azt hiszem ez egy olyan téma, amihez mindenki hozzá tudna szólni. Hiszen nincs olyan ember szerintem, akit élete során meg ne bántottak volna, vagy esetleg ő nem bántott meg valakit, még ha akaratlanul is.
Többféle bántás van:
Mi határozza meg, hogy mikor kell bocsánatot kérnünk?
Mi kell ahhoz, hogy megtudjunk BOCSÁTANI?
Az ellenünk vétkezők gyenge, szeretetre vágyó, esendő emberek!
Ha nem tudod az embert különválasztani a tetteitől, akkor a saját fájdalmas múltad rabszolgájává válsz. Azzal pedig csak a múlthoz láncolod magad.
Megbocsátás=Elengedés=Belső béke=Őszinte feloldozás




Ez is érdekelhet

Hóvirágparadicsomban jártunk.
2023.03.15.
Készülődés 4. hét
2020.11.23.