Januári túrázás Ságvár néhány nevezetességét érintve.

Eszembe jutott amikor nekikezdtem ennek a kis “szösszenetnek” hogy írtam már arról régebben, miért is tenném kötelezővé minden felnőtt számára a napi legalább 5000 lépést. Ezt írtam: Miközben az erdőben sétáltam és átadtam a fülem a csicsergő madarak hangzatos énekének, a tüdömet a friss levegőnek, a gondolataimat….. Mire is gondoltam? Arra, hogy ha azok az emberek, akik folyton elégedetlenek, frusztráltak, mindenkivel kötekednek, fásultak és nem utolsó sorban a kákán is csomót keresnek, szóval ha ők is hetente csak egyszer egy ilyen környezetben tudnának néhány órát relaxálni anélkül, hogy közben az életük terhein gondolkodnának, biztosan szebb lenne az életük.

Biztosan egyet értetek velem abban, hogy a természet lágy ölén sétálni olyan, mintha “kimosnák, kivasalnák” az ember idegrendszerét. Feltöltődünk, kellemesen elfáradunk, és a végén megveregethetjük a vállunkat, hogy ezt a célunkat is elértük.

Pont tegnap fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire más egy városi séta, mint egy erdei túrázás. Miközben meghódítottuk a Ságvár melletti erdőt, megcsodáltuk a panorámát, leléptünk 17.000 lépést, és nem utolsó sorban sikerült minden előre betervezett látnivalót megtalálni, annyira BOLDOGSÁGOSAK VOLTUNK, hogy még a fáradtságunkról is megfeledkeztünk.

Egy szép mohás fa, egy gomba, az erdei vadak által a patakon átvezető csapás mind-mind olyan érzéssel tud eltölteni, amit semmi más nem tud nálam előidézni. Ezért is szeretek nagyon menni, menni és menni!!!

A mai úticélunk helyszíne Balatonlellétől nagyjából 35 percre, Siófoktól talán 10-15 percre volt. Nem kellett sokat utaznunk, hogy eljussunk Siófokig, ahonnan a 65-ös úton kell tovább indulnunk, egészen Ságvárig. Ságvár egy pici település, a Wikipédia szerint 2017-ben mindösszesen 1787-en lakták. a Fő útról, a Rákóczi Ferenc, a Dózsa György úton, majd a Petőfi Sándor úton kell haladnunk. Mi a Jaba patak mellett parkoltunk le és onnan mint Dorothy az Ózból, mindig a sárga úton haladtunk.

Az első néhány száz méter egy emelkedővel indul, egy szakaszon mindkét oldalon löszfallal. Meg is kérdeztem Babót, -na, mit tudsz a LÖSZFALRÓL??? Legnagyobb meglepetésemre már mondta is. “Apró szemcsékből álló, mintha liszt lenne, olyan sárga színű föld, ami nem is föld, hanem üledék, és rétegződés nélkül épül fel.” Megdöbbentem, és gratuláltam neki, hogy milyen kis ügyes.

Az első célállomás a Bujó-lik volt. Picit utána olvastam, hogy egy kis érdekességgel is szolgáljak a családnak. Ezt találtam:

Ságvár egyik nevezetes pontja, amelynek történetéről nem találunk írott anyagot, csak a szájhagyományra hagyatkozhatunk.

A Bujó-lik egy egyre rövidülő alagút, amely a Lándor-hegyen található. Történelmi írásokban (1920-as évek után) Lyukas-dombként jelölik, de ezt a nevet valószínűleg nem ságvári ember adhatta neki, mert a községben régebben nem használták a lyukas kifejezést, csak a lik, likas formát. A domb szó amúgy nálunk nincs használatban, a legkisebb emelkedést is hegynek nevezik.

Aki járt már a Bujó-liknál, a löszfalak között a Mély-úton haladva, megérti, miért is próbáltak lefaragni a hegy magasságából. Az 50-es években az akkor 90 éves Kása István mesélte el azt a történetet, amit gyermekkorában hallott az alagút létrejöttéről.

A történet szerint a hegy túloldalán volt az akkori református lelkész szőlője, és az ő elméjében született meg az alagút fúrásának ötlete. Egyik évben gazdagon termett a szőlő, lett bor bőven, s a hegy két oldalára kitettek egy-egy jókora hordót teli borral, és aki arra járt és dolgozott az ásáson, az ihatott belőle. A Bujó-lik elkészült,melynek hossza és magassága az idők folyamán lassan csökken. Hajdan olyan magas volt, hogy lovas kocsival is közlekedtek rajta, de napjainkban már feltöltődött, így már könnyen elérni a tetejét. A közepén van egy kis görbület, bizonyítva, hogy valóban két oldalról történt az ásás.

A mesélő Csicsvai Vasas Andrást nevezte meg az ötlet gazdájának. Ezek szerint a Bujó-lik létrejötte valamikor 1800 és 1832 közé tehető, hiszen ő ekkor volt református lelkész Ságváron. Forrás: itt

Az úton haladva, volt némi bújócska, gyönyörű panoráma, és némi lihegés.

Néhány száz méter “kutyagolás” után el is értük első kitűzött célunkat a Bujó-likat.

Őszintén szólva, én egy picit többre számítottam, viszont amíg én megörökítettem a látványt, a fiúk megkerestek egy közelben lévő geoládát.

A Bujó-lik túloldalán csodálatos panoráma fogadott bennünket.

Szeretek túrázni, ilyenkor előre megyek, vagy pont lemaradok, hogy magamba lehessek. Élvezhessem a nyugalmat, a csendet, a békét…. Közben elmerülök a természet csodáiban, a táj szépségében, a madarak csicsergésében és idönként a kesze-kusza gondolataimba. A gondolatrendezgetés után, azért bevárjuk egymást, jókat beszélgetünk, nevetgélünk. Receptre írnám fel a lelkileg megfáradt embereknek a TÚRÁZÁST, a sok-sok pirula helyett.

Őszintén szólva nem vagyok egy jó térképolvasó, sőt, talán semmilyen sem vagyok. A telefonomban van ugyan egy aplikáció ami jelzi, hogy merre járok, és nagyjából mi-hol-merre található, de a hangsúly a NAGYJÁBÓL szón van. AzUram szokott is vele húzni, hogy én meg a térkép, nem vagyunk túl jó barátságban.

A Lyukas-domb “bevétele” utáni célunk meghódításakor is bebizonyítottam, hogy nem nekem való a térképolvasás, jobb ha maradok az ebook olvasom mellett.

Hát az kérem úgy történt, hogy én ügyesen kinéztem az én “szuperságos térképemen” hogy a Betyár bárlanghoz nem kellene a kijelőlt sárga úton haladni, hanem……jóval rövidebb lenne, ha keresztbe átvágnánk a szántáson. Úgy is lett. Majd amikor már csak néhány méter volt hátra, az én drága jó Uram, feltette a kérdést: -“Arra van valami terv, hogy a patakon hogyan fogunk átkelni????? Mire én, hatalmas kikerekedett szemekkel, és talán kicsit nagyobb hanggal, megjegyeztem: -“Mi van????? Milyen patak??? Hol??? Hát ott, pont előtted!!! És most szólsz???? Te tudtad, hogy itt lesz egy patak??? Ne már!!!!!

Nem viccelt, valóban volt ott egy patak, nem is olyan pici, amin csak úgy át lehet ugrálni. Kénytelene voltunk megkeresni a pici hidat, ami átívelt rajta.

Nagyon jót nevettünk az egészen, feledhetetlen emlék lett belőle.

Mielőtt még a Betyár barlanghoz értünk, belebotlottunk egy emlékhelybe. A neve: Bogár ház emlékhely. Mielőtt az információs táblát elolvastam volna, azt hittem, valamilyen helyi érdekes bogárnak állít emlékhelyet. Teljesen megdöbbentem az olvasottakon.

Bogár ház:

Az inkvizició hóhéra még letérdelt a kivégzés pillanatában az elítélt elött… Ma röhög a hóhér és eladja a kötelet. “Bogár lassan!”… kiabálják a nézők kivégzés közben a hóhérnak.” Márai Sándor (Napló 1945-57) Ezen a képen Bogár János főhadnagy látható, aki a háború után az egyik legismertebb magyar hóhér volt. Valódi neve Kovács volt, de azt nem használta, tartva a hozzátartozók esetleges bosszújától. Az ő szakmunkája okozta Szálasi (a képen & a másik főszereplő) és miniszterei, továbbá Rajk László halálát. Egyes források szerint még további körülbelül háromezer emberét is-jogosan vagy jogtalanul.

Fekete kabátja és puhakalapja sokáig meghatározta azt, ahogyan Magyarországon a hóhért elképzelik és ábrázolják. Az utána következő ítélet-végrehajtók már egyszerű bévések voltak, akiknek volt teljesen hétköznapi beosztásuk is.

A ház, amely ezen a helyen állt, az 1940-es évek vége felé épülhetett, szemben a Kettös-kúttal, a Jaba patak hídja közelében. Nevét lakójáról Bogár Jánosról kapta, aki a nyugdíjazása után költözött az erdőszéli házba, az ún. “kiliti pógár erdő” erdőkerülőjeként (csösz). Mivel hivatalosan semmiféle adatunk nincs, igy csak a falusiak által megőrzött emlékekre hagyatkozhatunk. Alakját a titokzatosság köde vette körül, főleg az első esztendőkben, mert később Kilitire költözve beilleszkedett a falu közösségébe, már beszélt előző életének részleteiről is, ami nem volt éppen hétköznapinak mondható.

Bogár Jánost a kiliti erdő csőszeként ismertem meg. Gyakran jártam sógoraimmal fuvarba lovaskocsival, igy nem volt idegen számomra. Egyenes, szigorú ember volt, de emberséges is. Általában tartottak tőle azok, akik nem egyenes úton jártak, vagy akik csak a hóhért látták benne. Ha valaki a fuvarosok közül többet rakott kocsijára a megengedettnél, lerakatta a többletet, de ha valaki kérte, hogy szüksége lenne valami szerszámfára, segített keresni, és fölrakni is. Egy érdekes tutqara emlékszem: nem nyújtott kezet kézfogásra senkinek, legalábbis az első időkben biztosan nem. A feléje nyújtott kezet elfogadta, de ő maga nem kezdeményezte a kézfogást. Gondolom vigyázott mások érzékenységére, előző élete miatt.

Bódis József sz.: 1930
Amikor én már ismertem idősödő ember volt. A malomban is dolgozott, gyakran járt a Tsz irodában is az 1960-as években. Akkor már belátást engedett előző életébe, beszélt a kivégzésekről is, de mint fiatalt, engem ezek a dolgok nem igazán érdekeltek, az elítéltek büneinek súlyát sem érzékeltem akkor.

Eljárt közösségekbe, így a kocsmába is, ahol jó hallgatósága volt történeteinek. Gyakran cukkolták, köztük egy utcánkbeli ember, aki az eszét már régen elitta. Egy alkalommal nagyon feldühítette az öreget, hogy mutassa meg hogyan forditotta meg az elítélt fejét, és az megmutatta a kellemetlenkedő alkoholistának a mozdulat töredékét, aki egy hétig nem tudta mozdítani a fejét; de okult az esetböl, soha többet nem hergelte öt.

Nagy Istvánné Berkes Mária
Úgy hallottam feleségét éveken át fekvőbetegként ápolni kellett. Később, amikor az Erdészet Aliréti vadászházánál föztem a vendégeknek, hallottam, hogy bontják a Bogár-házat, amelyben névadója után nem lakott senki, lassan tönkrement. Úgy tudom, mára nyoma sem maradt.

Babó is nagyon figyelt az olvasottakra, majd feltette a kérdését. Vajon milyen ember megy el HÓHÉRNAK??? Hm, ez egy érdekes kérdés. Vajon álmodott-e azokkal az emberekkel, akiket kivégzett???

Némi szomorúság, döbbenet, értetlenség telepedett ránk…. Amit az egyik kutyusunk váratlan ugatása tört meg. Körülnéztünk, de nem láttunk semmit és senkit. Annyira a gondolatainkba merültünk, hogy eltévesztettük az irányt, és némi kitérővel sikerült csak a Betyár barlanghoz eljutnunk. Sőt, nem is tudtunk felmenni, mert annyira csúszott az út, hogy csak az információs tábláig merészkedtünk, és abba maradtunk, hogy tavasszal majd még visszatérünk ide.

Betyár Barlang

A ságváriak 12-es szobaként emlegetik, mivel 12 „szobából” áll. Mint ismeretes, környékünkön vastag a lösztakaró, így könnyen kiáshatták ezt a búvóhelyet. Hogy ki ásta ki, azt senki sem tudja, egyes írások török, sőt tatárok elől menekülőknek tulajdonítják a kiásását. Ismertté a betyárvilág alkonyán vált, amikor is betyárok tanyája lett.

A Déli vasút megépítéséig (1860), amíg nem voltak lecsapolva a Balaton parti nádasok, mocsarak, a megye belső útjainak nagyobb volt a forgalma, így az ún. Miklósi v. Miklós-parti útnak, amely északról, Kiliti felől közelítette meg a Jaba völgyét, éppen szemben a Malom-heggyel, ahol a 12-es szoba található.

A Miklósi-út a Jaba felé vezető út találkozása előtt kiszélesedett, és a lapos völgyben két kút is adott vizet a szomjazóknak: a kristálytiszta (gyógyhatásúnak tartották) és a másik, amelynek rozsdaszínű volt a vize.

Itt, valamint a két út találkozásánál elhelyezkedő csárdánál gyakran megpihentek a fáradt utazók. Jó rálátás volt a hegyről a csárdára, talán még jelzés is volt a csárdás részéről a betyárok felé.

Somogyban híres betyárok „termettek”, így a két Patkó testvér, János és Pista. Későn kezdték a betyárkodást, túl a harmincon, de aztán hamar hírnévre tettek szert. 1860 táján összeveszett a két testvér, Pista a kis Koppány-völgyét választotta betyárélete helyszínéül.

Patkó Pista volt az, aki bandájával a környéket járta, őket tartották a 12-es szoba lakóinak. Hajdan akkora volt csak a rejtekhely bejárata, mint egy nagyobb rókalyuk, aki nem ismerte a helyet, nem sejthette, mit is rejt a földbe vájt szállás.

A Bujó-likhoz hasonlóan az évek-évtizedek folyamán a barlang is feltöltődött, napjainkban már nehézkesebb a bejutás.

Itt “összeült” a családi kupaktanács, hogy megvitassuk menjünk-e még egy újabb nevezetességhez és onnan induljunk haza, vagy mára elég, és majd tavasszal hódítjuk meg a további szépséges helyeket.

Én persze menni akartam, de nem szerettem volna erőltetni, így a fiúkra hagytam a döntést. Teljes döbbenetemre tovább akartak indulni.

Így a következő célunk a Képes fa volt. Árkon-bokron, hegyen-völgyön, kb. 30 perc alatt oda is értünk.

Már messziről megláttam a hatalmas fát….

Képes fa:

Ott áll a Jaba pusztára vezető út mellett az a több mint 300 évesnek mondott tölgyfa, amely az andocsi búcsúra igyekvő zarándokok egyik pihenő helye volt, amíg gyalogosan jutottak el a somogyi kegyhelyre.

A legenda szerint 1520 táján egy éjszaka nagy fényesség szállt Somogy egén és Andocs felett Mária jelent meg angyalaival, csodálatos énekektől kísérve.

Nagy csodálkozással és félelemmel látták másnap reggel, hogy a falu közepén, egy téren tornyos kis kápolna állt, oltárán Máriát és a kisdedet ábrázoló szoborral.

A legenda azt tartja, hogy a kápolna előzőleg Kalocsán állt, s az angyalok azért hozták el a Dunántúlra, mert Kalocsán nem tisztelték eléggé a Szűzanyát. A legenda több változata kering a hívők köreiben a csodatévő Mária-szobrot ért sérelemről, az elkövető az egyik történetben török, a másik szerint már kálomista jobbágy szentségtelenítette meg Isten házát.

Mindenesetre Andocson messze földről érkező zarándokok tömege fordul meg, ma már korszerű járművekkel, nem úgy, mint valaha.

Leghűségesebb zarándokok a székesfehérvári felsővárosi egyházközség tagjai, illetve a kalocsai „bűnösök”, akik szeretnék jóvátenni a bűnűket, és visszaédesgetni Máriát Kalocsára.

A székesfehérvári zarándokok története 1706-ra nyúlik vissza, amikor a város magisztrátusa kihirdette, hogy a nagy pestisjárvány elmúlásának örömére hálaadó körmenetet tartanak, amelyen miden háztól legalább egy főnek részt kellett vennie. Ezen a körmeneten határozták el, hogy minden év szeptember első vasárnapján az Andocsi Szűz Mária előtt tisztelegnek.

Azt, hogy e fogadást 1824 előtt mennyire tartották be nem tudjuk, de a fenti dátumtól jegyzőkönyvben rögzítik a nevezetes eseményen történteket és hogy hányan vettek azon részt.

A zarándoklat 6 napig tartott, ennyi idő alatt fordultak meg. Csütörtökön hajnalban indultak, Gamásza-pusztán éjszakáztak, majd Kilitinél mise és ebéd után letértek a hagyományos útról s a régi idők útján járva közelítették meg Kapolyt, majd onnan tovább menve szombat dél tájon érkeztek meg Andocsra. Vasárnap délben indultak vissza Fehérvárra, ahová kedden érkeztek megtisztult lélekkel, elfáradt testtel.

Ezen út egyik pihenőhelye, a Jabára vezető út mellett a több mint 300 évesnek mondott tölgyfa alatt volt, amelynek magasan a törzsén két ág között volt elhelyezve a Szent Vendelt ábrázoló festmény, melyen a Szent bárányokkal körülvéve látható. A szentképet a székesfehérvári zarándokok helyezték el 1930-ban, állítólag ez idő tájt az állatok között dúlt valamilyen járvány, ami nagyon megfogyasztotta a máskor oly népes nyájakat, amelyek a zarándokok útját kísérő dombokon legelésztek.

Ez alatt a Képes-fa alatt – ahogy elnevezték – pihentek és imádkoztak, de Gám-pusztáról is hoztak le kalácsot és hűvös aludttejet, legalábbis Bán Ferenc pusztagazda idején, amikor Erzsike nevű lánya a puszta köcsögeit, ibrikjeit megtöltve megalvasztott tejjel kínálta a búcsúsokat, a gámi gyereksereg kíséretében.

Gyalogos búcsújárók utoljára 1961-ben jöttek Fehérvárról a Képes-fa irányába. Voltak ságvári búcsújárók is, akik a szeptember 12-ei Mária-naphoz legközelebb eső vasárnap indultak útnak. Két nap alatt megfordultak, megújult hittel érkeztek haza, ajándékokat hoztak a családtagoknak, gyerekeknek.

Ha valaki most látja a fát hiába keresi a képet, csupán egy keretbe foglalt szoborfélét találunk rajta. Az eredeti Szent Vendelt ábrázoló kép sajnos már nem éke az öreg tölgynek.

Az 1980-as évek elején a sérült, összefirkált képet Együd Árpád Kaposvárra vitte restaurálásra, váratlan halála után felvették a hagyatékába, s csak hosszas levelezés után kaptuk vissza megőrzésre. Egy kiállításon bemutatásra került, azóta hollétéről nem tudunk. Reméljük, hogy egyszer majd előkerül a kép, amelynek csupán eszmei értéke van, hiszen egy naiv festő műve lehet és a sok évtized nyoma is meglátszik rajta.

A Ságvárért Egyesület 2010-ben elhatározta, hogy az elveszett kép helyett újat készíttet. Molnárné Szolyák Éva, az egyesület tagja felajánlotta, hogy megfesti a képet, amelynek keretét Horváth Zoltán készítette el. Az új kép felszentelésére 2011. május 7-én került sor.

Dr. Gárdonyi Máté, Balatonkiliti és Ságvár plébánosa több mint 200 fő előtt kért áldást az öreg tölgyre és annak új képére. Az ünnepségre több településről is érkeztek, a legtöbben Ságvárról, de voltak Balatonkilitiről, Lulláról, Andocsról és Székesfehérvárról is.

A Képes-fának régen csupán egyházi szerepe volt, mára viszont világi események is fűződnek a nevéhez: túraútvonal, közösségi és családi kirándulások színtere lett, ezért is tartja fontosnak a fa megőrzését és környezetének védelmét. Szeretnénk, ha ez az újból felfedezett kincs sokáig fennmaradhatna festői környezetével együtt, hogy az elkövetkezendő nemzedékek is büszkék lehessenek rá.

Egy érdekes növényre is figyelmes lettem a Képes-fa körül az avarban. Akkor még nem tudtam, hogy micsoda, én még ilyet nem láttam. Mivel faágakon láttam, így sejtettem, hogy valamiféle gomba. Hazaérve rá is kerestem, hogy vajon mi lehet ez. Nem könnyen, de végül megtudtam, hogy Osztrák csészegomba. Nagyon mutatós, de nincs élvezeti értéke.

A Képes-fától már vissza a kiinduló pont felé vettük az útírányt. A közelben található jelzőtábla pontosan megmutatta merre is kell menjünk, ha esetleg a térké polvasás nem lenne az erősségünk.

Már majdnem besötétedett mire visszaértünk. Babó is és a kutyusok is szépen csendesen ültek hátul, amíg haza nem értünk. Egy igazán klassz kis kirándulás volt. Kerekedjetek fel ti is, lehet még tavasszal találkozni is fogunk, amikor mi is ismét arra járunk.