Mi az én történetem…..?????

Miután megismerhetted az elmúlt hetekben a NŐSZÖVETSÉGÜNK tagjait (Selina, Csilla, Rea), felteheted a kérdést Nekem is KEDVES OLVASÓM, hogy MI, AZ ÉN TÖRTÉNETEM?

A blog soraiból az évek folyamán sok minden “kiderült” Rólam, viszont aki most érkezett meg hozzám, annak szeretném elmesélni, hogy KI AZ AKI ÍRJA  ezt a blogot, a MS. HORTENSIÁT. 

Ahogyan már a kis, blogos ÚTMUTATÓMBAN invitáltalak, foglalj helyet a képzeletbeli fotelemben, tőlts magadnak egy finom kávét, teát és a mai ÉN- IDŐDET kérlek tőltsd Velem. Kezdődjék a “mese”. 

Hetekkel ezelőtt elkezdtem megírni az Én kis “mesém”, az én személyes történetem. Amit ha elolvasol, lehet úgy fogod érezni, hogy ez részben, a Te történeted is. Bízva abba, hogy már olyan régen volt, már annyi minden más, szép és jó történt, hogy ezekre a régmúlt eseményekre, emlékekre, úgy tudok most majd tekinteni, hogy már nem okoznak fájdalmat, sem nekem, sem pedig azoknak akikről íródnak. Hiszen az emlékek ennyi év múlva megfakulnak, megváltoznak, és nem utolsó sorban szubjektív események láncolatai. A múltidézés egy igazán nehéz feladat, mivel a történet amit az ember elmesél, a SAJÁT emlékképeiből épül fel, és az a másik aki szintúgy benne volt, úgy érezheti, hogy egy teljesen másik történet az, amire Ő emlékszik. 

 Ahogyan mentem végig azon a bizonyos úton, ahogyan szaggattam fel azokat a “sebeket” amik a fejemben már mind-mind így vagy úgy meg voltak oldva, úgy bizonytalanodtam el, hogy valóban jó az amit teszek??? Ekkor félre tettem a kis irományomat, de már másnap az egész testem fájt, az érzések felülemelkedtek a logikán. Mindaz amit már régen, szépen bedobozoltam és feltettem a lelkem egyik kis polcára, most kinyílt és olyan elemi erővel tőrt fel, mint egy kitörő vulkán. Szó szerint pánikba estem, hogy most az egész “polc” rám fog dőlni, és én kezdhetek mindent előlről “becsomagolni” és újabb 50 évre feltenni a polcra.? Ezért ismét felvettem azt a “páncélt” ami már oly sokszor megvédett, hogy menedéket találjak benne. Más gyerekként “páncélos lovagnak” lenni, és más anyaként, feleségként. Míg az elsőben védelmet biztosít, addig az utóbbiban rossz példát, elszigeteltséget, kapcsolati űrt eredményez. 

Egy süti mellett, a kedvenc cukrászdámban, próbáltam beszélni az érzéseimről a páromnak. Aki nemes egyszerűséggel miután meghallgatott 2 dolgot mondott:

1. engedd el

2. írd meg

Az elsőnél, már magától a szótól, ideges leszek, mert NEKEM azt jelenti az ENGEDD EL, hogy ne vállalj érte felelősséget, ne törődj vele, lesz ahogyan lesz!!! Na ennek még a kósza gondolata sem jöhet szóba. Ez számomra nem megoldás! Nekem MEGOLDÁS KELL, TERV KELL, KONCEPCIÓ KELL! Persze tudom, hogy ez az én nézőpontom erre a szóra, ez az én jelentésem. Neked pedig aki most olvasod, ezer másik jelentése van. 

Akkor jöhet a másik “ötllet”, ÍRD MEG!  Én ezt választottam, hogy jól, vagy sem, ezt most még nem tudom eldönteni…..

Fiatal lányka koromban gondoltam arra, sőt el iskezdtem, leírni az életem történetét. Furcsa érzés volt, hogy a magányos, befelé forduló kislány a papiron sercegő toll hangjától elvarázsolódva csak írja és írja a sorokat, a füzetlapok sokaságát. Úgy éreztem, hogy rengeteg mondanivalóm van, hogy egy kicsit felszabadulok azáltal, hogy leírom az érzéseimet, a gondolataimat, a fájdalmakat, amik a lelkemet a kicsiny csigaházamba “kényszerítették”. 

Miközben írtam, újraéltem az eseményket, megfogalmaztam, szavakba öntöttem mindazt, amit kimondani nem voltam képes. 

Na de hol is kezdjem, hol volt, vagy inkább hová, meddig emlékszem vissza, mint életem elejére. Leginkább csak pillanatképek ugranak be, mintha egy fotóalbumot nézegetnék.

Magányos kislány voltam, aki rengeteget volt egyedül. Ami magával hozta a csendeségem és visszahúzódó, már-már rejtőzködő viselkedésem. A legjobban a nagymamám asztala alatt szerettem lenni, ahonnan Én, hallottam a világ történéseit, de engem nem látott senki….(legalábbis Én akkor úgy gondoltam). Én voltam az, akiről az ovistársa úgy nyilatkozott: 

“A Judit anyukája tetszik lenni? Ó, Ő nagyon jó gyerek!!! Nincs vele semmi gond!!!” Ez jelenthetne akár jót is, de ma már anyaként tudom, hogy a jó gyerek, nem mindig JÓ GYEREK vagy inkább JÓL LEVŐ GYEREK. 

Nagy, barna szemekkel, félszegen, óvatosan “lépkedtem” végig akkori életem mindennapjain. Eszem ágában sem volt nyomot hagyni a világban, az emberekben. Megtanultam szórakoztatni magam, akkor még számítógép sőt sokáig TV nélkül. Rengeteget olvastam, könyvtárba jártam és mivel egy akkor még, kicsi faluban nőttem fel, nem nagyon volt más lehetőségem a szórakozásra, így hamar megtanultam főzni, sütni, amiből végül egy szakma lett. 

Talán nem nehéz kitalálni, de egy “stréber” kislány voltam, aki ugyan nem volt túl jóeszű, de ezt, a szorgalmával tudta kompenzálni. Majd amikor a pici, apró, zárt világomból felkerültem a nagy Budapestre, teljesen elveszve éreztem magam. Ma úgy fogalmazná meg a kamasz fiam: 

Azt sem tudtam merre vagyok arccal. 

A középiskola egy rémálom volt számomra, nem-nem a tanulás miatt, hanem mert “belekényszerültem” egy olyan világba, ami teljesen idegen volt, ahol a mindennapjaimat szorongás, nyugtalanság, aggódás kísérte. Az osztálytársaim zöme Pesti volt, számukra természetes volt a nyüzsgés, a pörgés, a lányok sokkal beválalósabbak, talpraesettebbek voltak nálam. Nemigen voltak kapaszkodóim, addigra annyira az életem része volt a “némaság”, hogy az elfolytott szavak,  belülről emésztettek fel, pedig annyi mondanivalóm lett volna. Ezért is kezdtem évekkel később leírni az ÉLETEM TÖRTÉNETÉT, mert úgy hittem, nem “csak” Én járok ebben a cipőben, és ha csak egy valakinek tudok a “szavaimmal” segíteni, máris nem éltem hiába. (Máig ott lapul a fiókomban jó néhány teleírt füzet a történetemmel.)

Miután egy új osztálytárs személyében megtaláltam a “lelki társam”, sokkal elviselhetőbb volt a világ. Egészen addig, amíg a 18. szülinapom előtt néhány nappal meg nem kaptam a szüleimtől, hogy: “18 éves lettél, nem gondolod, hogy továbbra is eltartunk!!! Menj dolgozni!!” Kemény szavak, mondatok, de ma már teljesen másként értékelem, mint akkor. 

Számomra akkor kezdődött a NAGYBETŰS ÉLET. Ha csak rágondolok ezekre a mondatokra, összeszorul a szívem, és könny szökik a szemembe. Teljesen ÚJRASZERVEZŐDÖTT AZ ÉLETEM. Csalódottságból, bosszúból, menekülésből, egy olyan munkahelyet választottam, ahol volt munkásszállás is, meg sem fordult a felyemben, hogy a szülőfalumban, vagy annak környékén helyezkedjek el. ELMENNI, ELMENNI, ELMENNI, csak ez forgott a fejemben. Így is lett, és a 18. SZÜLETÉSNAPOMAT már teljesen egyedül,  habár egy mondhatni szép helyen, mégis egy munkásszálláson töltöttem. Most, úgy emlékszem vissza erre az időszakra, mint egy felfedező, aki valami újat, valami szokatlan dolgot ismer meg, szépen lassan, lépésről-lépésre. 

Ez az időszak nem volt könnyű, de élményekkel, felfedezésekkel teli. Megváltozott a magamról alkotott képem, hinni kezdtem abban, hogy HA AKAROM, AKKOR A JÉG HÁTÁN IS MEGÉLEK. Már tudtam, hogy: “nem csak WC pucoló lesz belőlem”. Megálltam a helyem, egy olyan munkahelyen, ahol egyedül kellett megszerveznem, hogy nap-napután, hogyan kerül a néhány 100 vendég elé a frissen készült sütemény. Nekem kellett a raktárból megrendelni az alapanyagokat, nekem kellett előkészíteni, majd elkészíteni a sütiket, sőt még tányérokra szervírozni is. Megálltam a helyem nem “csak” cukrászként, de emberként is, hiszen mindent egyedül intéztem ami a mindennapjaimhoz szükséges volt. Senki nem ébresztett, hogy elmenjek dolgozni, nem készített kávét és reggelit, nem mosta a ruháimat, nem vásárolta meg a tisztítószereimet és a ruháimat… és még sorolhatnám MI MINDENT NEM TETT MEG, HOLOTT MÉG CSAK ALIG MÚLTAM 18. Viszont ezzel együtt senki sem szabta meg hová megyek, meddig maradok és mivel töltöm az időmet. Élveztem a SZABADSÁGOT. 

Megismerkedtem a SZERELEM ÉRZÉSÉVEL, a BÁTORSÁGGAL, a FELELŐSSÉGVÁLLALÁSSAL. Amikor elindultam ezen az úton, még csak nem is sejtettem, hogy mennyi örömet, boldogságot, megelégedettséget, büszkeséget fog hozni. 

A cukrász karrieremnek véget vetett a kiújult szívbetegségem, a gerincem sem viselte jól a mindennapos 12 órás munkarendet, így 8 év után, ismét a 0-ról kellett kezdjem. Elképzelésem sem volt, hogy a vendéglátós szakma helyett, mit is csináljak. Mondhatnám, hogy egy véletlen folytán (de nem hiszek a véletlenekben), egy családias nyelviskola egyik tagja lettem. Szerettem itt dolgozni, jó volt emberekkel beszélni, foglalkozni, intézni a rámbízott feladatokat. Ismét kinyílt a világ. 

Itt ismertem meg a férjemet. Emlékszem az első randinkra, ami egy vicces mondat elhangzása után következett, “persze, gyere el hozzám, majd sütök neked pogácsát”… Ő nem viccnek gondolta, és egy napon, ott állt az ajtóm előtt. Pogácsa ugyan nem volt, de Én elmeséltem neki ripsz-ropsz a terveimet, miszerint nekem 1 éven belül férjem lesz, majd azt követően gyerekem. Sosem felejtem el az arcát, amire ez ült ki: 

“aha, az jóóóóóó, na menjünk, meneküljünk gyorsan”. 

Mi lett a valóság??? Picit fordítva ugyan, előbb jött a gyerek, utána lett férjem, az Ő személyében, aki anno azt gondolta, hogy ez a lány tuti bolond… 

Talán az előzmények tükrében azt gonolhatjátok, hogy a szomorkás, zárkózott kislányból a megpróbáltatások, amiket sikeresen megoldott, egy ÖNBIZALOMMAL TELT, FELNŐTTET CSALOGATOTT ELŐ A CSIGAHÁZBÓL. Az igaz, hogy sokat változtam, de a “belső monológjaim” rabja lettem, amit sehogyan sem sikerült levetkőznöm. A lelki kuszaságomat igyekeztem oldani a takarítással, ami most így visszanézve, biztosan sok nehézséget okozott a családomnak. 

Akkor még a magam működéséről keveset tudtam. A nyelviskolában hallottam először arról, hogy többek vagyunk annál, mint, hogy csak egy TEST LEGYÜNK. 

Van egy Testünk, egy Lelkünk és egy Szellemünk is, aminek a hármasa alkotja azt, akik vagyunk. Itt volt az a pont, amikor az ÖNMEGISMERÉS útjára léptem. Minden olyan alternatív módszert kipróbáltam ami csak szembe jött velem és azt ígérte, hogy oldja a blokkjaimat, a bennem lévő feszültséget. 

Az első könyv, ami később a BIBLIÁM LETT, a 

Mit árul el a betegséged, 

akkora hatalmas “pofont” adott azzal az okfejtésével, hogy akinek a szívével van gond, annak valójában a SZERETETTEL VAN GONDJA, annak adása, elfogadás, az önszeretet, és minden ami ehhez kapcsolódik, hogy hetekig csak “lebegtem” a légüresem térben, hogy most hogyan tovább???, Mi az, hogy NEM TUDOK SZERETNI??? Ekkor nyert értelmet bennem az is, amit egy szerelmem mondott, ami a végét is elhozta a kapcsolatunknak, miszerint én olyan vagyok mint egy : JÉGKIRÁLYNŐ, AKINEK MEGKÖVÜLT A SZÍVE. Persze akkor ezt én nem értettem, és úgy hittem, csak le akar rázni. Hiszen szeretni mindenki tud, mindenki csinálja, vagy legalábbis mondja…!!!! Na jó, tegyük fel, hogy igaz, de akkor valaki azt is mondja már meg, hogy hogyan kell AZT CSINÁLNI!!!???

A testem küldte és küldte és küldte a figyelmeztetéseket, hogy változtatnom kell, de én vagy nem tettem, vagy nem elég jól, amiből az lett, hogy viszonylag rövid idő leforgása alatt 5x kerültem korházba, hogy újraindítsák a szívemet. 

Harminc x évesen azzal szembesülni, hogy nem tudok valódi szeretetet adni, és elfogadni azt, egy akkora trauma, és úgy összekuszálta ismét a világról, a magamról, az anyaságomról, a családomról, a múltamról na és persze a jövőmről alkotott elképzeléseimet, terveimet, hogy végül, mélységesen mély depibe süllyedtem.  Nem vagyok az a típus, aki sokáig sajnálja magát, aki ha összedől a kártyavár akkor azt egy idő után nem kezdi újra felépíteni. Nekem mindig szükségem van egy tervre. Egy olyan tervre, amiben megvizsgálom, hogy mi a probléma, utána nézek, hogy azt, hogyan lehet megoldani, majd lépésről-lépésre kidolgozom, és belevágok. Ez a módszer, az esetek többségében működik. 

Már megvolt a “diagnózis”, NEM TUDOK SZERETNI, ELFOGADNI, de mi a terápia??? Kezdetben mindent elolvastam, összegyűjtöttem már-már mániákusan kutattam a “SZERETET MŰVÉSZETÉT”. Persze attól, hogy elméletben mindent is tudtam a témáról, még közel sem jelentette azt, hogy belül, bármi változott volna. 

Éltem a mindennapjaimat, az Én SZERETETEMMEL SZERETTEM a családomat, ami sokkal inkább volt gondoskodás, de nekem ez akkor csak így ment. Majd eljött egy pillanat, amikor MINDEN MEGVÁLTOZOTT. Pontosan emlékszem minden másodpercére ennek a történetnek. Vendégségben volt nálunk egy barátunk, aki különleges, mondhatni látó képességekkel rendelkezett. Akkor már a pocakomban volt Babó, és egyszercsak Zoli rám nézett, és azt mondta: 

Azt az “üzenetet” kapta fentről, hogy ez a gyerek, elhozza a SZERETETET számomra.

Ezt  az érzést, ezt a pillanatot, ezt az áttörést soha, de soha nem fogom elfelejteni!!!! Ettől e perctől fogva, mintha Én, nem is Én lettem volna, mintha mindaz amivel eddig “küzdöttem” egy csapásra elmúlt volna. Olyan mélységesen mély SZERETET ÖNTÖTT EL, hogy ezt nem is lehet szavakba önteni. 

Hazudnék ha azt mondanám, hogy innentől kezdve tudtam SZERETETET ADNI, ELFOGADNI, MEGÉLNI. Minden nap tanulom, élem, megélem, időnként még tudatosan SZERETEK, de egyre inkább MÁR SPONTÁN. Ehhez a legjobb partnerem Babó, aki azért jött a világomba, hogy elhozza a SZERETETET. 

Ez a legjobb végszó lehetne az én kis “mesémben”, de így nem lenne kerek a történetem.

Az elmúlt 52.5 évemben elkövettem sok-sok hibát, van néhány olyan dolog, amire nem vagyok büszke, volt, hogy az életet is felakartam adni, de valami mégis itt tartott, itt tart. Pár éve elkezdtem ezt a Blogot írni, ahelyett a kisregény helyett, ami úgy indult, hogy: ÉLETEM TÖRTÉNETE. Kislányként még nem akartam nyomot hagyni a világban, ma is inkább az motivál, hogy a soraimon, az általam nyújtott lehetőségeken keresztül SZERESSEK. A NŐI SZÖVETSÉGÜNK is ezzel az elképzelésemmel alakult meg. Remélem még sok BOLDOG PERCET  tudok hozni sok-sok ember életében, aki olvassa a soraimat.

Azzal, hogy leírtam az Én “mesém”, nem adtam át a terhet, nem tünt el a fájdalom, nem a sajnáltatás volt a célom, egyáltalán nem!!! De akkor mi volt??? 

• Talán az, hogy megmutassam KI VAGYOK ÉN, ki van a mosoly mögött, amit néha az emberek úgy értelmeznek, hogy: “Á te sosem vagy szomorú, te sosem vagy boldogtalan, te mindig mosolyogsz”! 
• Talán az, hogy ezzel a kis írásommal utat mutassak azoknak, aki hasonló módon “küzdenek”, a régmúlt emlékeivel, hogy vagy engedjék el, vagy írják le, vagy menjenek és keressenek “feloldást”, egy olyan módszer segítségével, ami számukra elfogadható. 
• Talán az, hogy ezzel is SZERESSEK. 

Kívánom, hogy LEGYEN SZÉP ÉLETÜNK, hogy a TRAUMÁINK FELDOLGOZÁSRA KERÜLJENEK, hogy az ÁLMAINK VÁLJANAK VALÓRA!!!

Csodás Napot Kívánok Mindenkinek!