1. Vasárnap – Remény
Advent négy vasárnapja négy apró fényt hoz. Négy pillanatot, amikor megállhatunk egy kicsit, és megint meghalljuk azt a halk, mély hangot, amit néha elnyom a világ zaja.
Ezek a történetek nem szólnak nagy fordulatokról. Sokkal inkább azokról a szelíd, hétköznapi csodákról, amelyek észrevétlenül találják meg az embert… pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége van rá.
Mindegyik vasárnap egy külön kis világ, egy önálló, kerek történet. De ha mind a négyet elolvasod, lassan összeáll bennük valami mélyebb, meleg üzenet: hogy még ebben a rohanó, néha kemény, sokszor fárasztó világban is
van helye a jóságnak, az emberségnek,
és annak a finom fénynek, amit egymásnak adhatunk.
Bárhol is kezded, bármelyik mondat ragad meg, remélem, találsz bennük egy apró pillanatot, ami ma megérint, megnyugtat, vagy egyszerűen csak melléd ül. Mert néha elég egyetlen pici láng… hogy a lélek újra hazataláljon.
A fény útra kel
Hó nem esett azon a decemberi reggelen, de valahogy mégis tél-illata volt a levegőnek. A nő – aki az utóbbi hetekben többször érezte magát fáradtnak, mint reményteljesnek – csendben húzta be maga mögött a lépcsőház kapuját. A keze fázott, a szíve még jobban.
A ház előtt egy apró pad állt, rajta megkopott festék, amit sosem javított ki senki. Mindig üres volt. Ma viszont ott ült valaki.
Egy idős férfi. Régi, zörgős kabátban, aminek a színei már rég feladták a harcot az idővel. A kezében egy mécsest tartott. Nem volt meggyújtva – csak fogta, mintha valami drága, féltett tárgyat őrizne.
A nő épp elsietett volna mellette, hisz hová is érne rá ilyenkor az ember – de a férfi halkan megszólította:
– Ne haragudjon… tud segíteni?
Megtorpant.
– Persze. Miben? – kérdezte óvatosan.
A férfi felnézett rá, és mosolya olyan volt, mint egy régi fénykép, amely több történetet őriz, mint amit elbírna.
– A mécses… nem tudom meggyújtani. Gyenge a kezem.
A nő elővette az öngyújtót. Egy mozdulat. Ennyi az egész. A láng fellobbant, apró fénye megremegett a hidegben.
– Köszönöm – mondta a férfi. – Ma lenne a fiam születésnapja. Régen mindig együtt gyújtottunk meg egy ilyen mécsest. Azt hiszem… most már én ragaszkodom hozzá jobban, mint ő valaha.
A nő szíve összeszorult, de nem úgy, ahogyan a fájdalom szorít. Sokkal inkább úgy, ahogy valami rég elfeledett részünk ébred fel.
– Sajnálom – mondta halkan.
A férfi bólintott.
– Tudja… a remény nem akkor születik, amikor minden rendben van. Hanem amikor valaki mégis fényt gyújt, akkor is, ha akár fél percig ég csak.
A nő ennél a mondatnál hirtelen úgy érezte, mintha valaki finoman megérintené belül.
Nem tudta, miért.
Nem tudta, honnan.
Csak azt, hogy kicsit melegebb lett.
– Örülök, hogy találkoztunk – mondta, és közben ő is meglepődött, hogy ezt valóban így gondolja.
Ahogy továbbindult, hátranézett. A férfi ott ült még mindig, a mécses lassú, békés fényével.
A nő pedig azt vette észre, hogy valami apró, pici, alig látható lángocska benne is felgyulladt.
Nem nagy, nem erős.
Csak egy szikra.
De elég volt ahhoz, hogy a nap többi részét más szemmel lássa.
Majd azon kapta magát, hogy hazafelé menet megáll egy kirakat előtt, ami mellett eddig minden nap elment, és halkan azt suttogja magának:
„Talán mégsem késő… talán idén visszatalálok a fényhez.”
A remény útnak indult.
Csendesen, észrevétlen – de már ott volt.
Jövő vasárnap újabb apró fény gyúl – tarts velem, hogy együtt találjuk meg a békesség csendjét.
Ez is érdekelhet
Mozgásban az élet – Miért és hogyan mozogjunk a böjt idején is?
A böjt különböző formái – Melyik a számodra legmegfelelőbb?
