Wass Albert: Angyalka

Feketén készülődött a karácsony. Reggel óta szünet nélkül csorgott az eső, s a kisváros csatakos utcáin hideg köd tapadt a házfalakhoz. Az emberek föltűrt gallérral, morcosan siettek, s ázott, ócska ruháikban még soványabbaknak és éhesebbeknek látszottak, mint máskor. A rendőrség épületében rosszkedvű homály uralkodott. A főnök indulatosan csapkodta az ajtókat egész nap, s az írnok behúzott nyakkal hajolt az asztala fölé, csak lopva mert néha a faliórára pislogni. Iszonyú lassan mászott az idő. Öt perccel négy előtt a főnök kilépett a belső irodából. Kabát volt rajta és kalap. Kimegyek levegőzni, Krájnik – mordult rá az írnokra. – ha ötig nem jövök vissza, hazamehet. Jelentés? A sovány írnok buzgó igyekezettel szökött fel székéről. Semmi fontos főnök úr. Az öreg Garami két hete nem jelentkezett… A hatalmas rendőrfőnök hangja úgy csattant a nyaka közé, mint a mennydörgés. És ezt csak most jelenti? Behozatni a vén bitangot! Büntetőcellába vele! Tán azt hiszi a vén semmirevaló, hogy amiért törvényszéki bíró volt annak idején, most nem kell engedelmeskedjék a törvénynek? Majd megtanítjuk! Ahelyett, hogy hálás lenne, amiért kiengedték a munkatáborból, s megúszta annyival, hogy hetenként egyszer jelentkeznie kell! Most már az is sok neki! Mihelyt bejön a járőr, küldje ki utána! Érti? Igenis – hebegte az írnok, s a főnök haragtól fújtatva kidübörgött az irodából. Az ajtót döngve csapta be maga után. Kint esett az eső. A hatalmas úr föltűrte kabátján a gallért, s lassú léptekkel megindult az utcán. A ködszagú, nyirkos levegő jólesett, s ahogy zsebre dugott kezekkel, maga elé bámulva haladt, megpróbált nem gondolni semmire. Arra sem, hogy karácsony van. A múltra sem. Semmire. De a léptei súlyosak voltak, s vállait valami nyomta láthatatlanul. Ázott kis olcsó ruhában sovány leányka haladt előtte az utcán, vállán karácsonyfát cipelt. Alig lehetett több tíz esztendősnél. Nagy volt számára a fenyő, s nehéz, alig vonszolta magát alatta. Harisnyátlan, vörösre fázott lábán, nagy elnyűtt munkásbakancsot viselt. Időnként megállt, letette a fát, és kékre fagyott kezeit szájához emelte. A rendőrfőnök lassan utolérte, és megállt mellette. Kinek viszed azt a fát? – kérdezte haragosan. A leányka ijedt szemekkel nézett föl reá. Szemei kékek voltak és nagyok. Haza, nagyapóhoz rebegte félénken. – Nagyapó beteg. A temető szélén vágtam. Nem szabad? Miért ne lenne szabad… – morogta a főnök bosszúsan. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fogta el, ahogy azokba a kék szemekbe nézett. Hol laktok? -A Rigó utcában. A hatalmas ember körülnézett. Üres volt az utca, és félig már sötét. Hirtelen lehajolt és megmarkolta a fát. Majd én viszem – dünnyögte valami furcsa szégyenkezéssel a hangjában – nehéz neked. A kislány ámulva nézett föl reá, a szeme ragyogott. Milyen jó ember maga! Gyere! – morogta a főnök, és megindult a Rigó utca felé, vállán a fenyővel. Szó nem esett közöttük egész úton. Egy ház előtt a leányka megállt. Itt lakunk – mondta – hátul… A főnök is megállt, és a fenyőt letette maga mellé a falnak támasztva. Szótlanul nézték egymást egy pillanatig. Köszönöm, hogy olyan jó volt… – kezdte a leányka bizonytalanul, de a rendőrfőnök legyintett. Szinte gorombán mondta: Ne köszönj semmit. Csak emlékeztettél valakire, ennyi az egész. Nekem is volt egyszer egy kislányom, olyan, mint te… A goromba hang furcsán ellágyult, s a leányka csodálkozva nézett föl a nagy erős emberre. Hol van most? Meghalt. Csönd volt a szó után, mély és sötét csönd. csak az esőt lehetett hallani, ahogy alácsorgott a háztetőről. Akkor az égben van – szólalt meg a kislány tárgyilagosan. Ott van az én apukám is, meg anyukám is. Biztosan együtt vannak ott most, és az ő kislányuk, a maga kislánya ott fönt… Nem jön be? – kérdezte hirtelen. – nagyapó örvendene, s én is… Segíthetne nekem földíszíteni a karácsonyfát… Aztán énekelnénk egy kicsit, ahogy karácsonykor szokás… A nagydarab ember lehajtotta a fejét, és egy pillanatra félrefordult. Mintha egy könnycseppet törölt volna ki a szeméből. Aztán lehajolt a fenyőfáért. Gyerünk hát! – mondta, és a hangja furcsa volt, mély és halk, és egészen más, mint azelőtt… A leányka kinyitotta a kaput, és előrement. Megkerülték a házat. Még azt sem tudom, hogy mi a neved – szólalt meg a rendőrfőnök, mikor a hátsó ajtóhoz értek. Angyalka – felelte a kislány, és kezét rátette a kopott kilincsre. Így szólítanak az emberek. Egyébként Rozi a nevem, csúnya név, ugye? Legyünk csöndesen, hátha nagyapó alszik… Óvatosan kinyitotta az ajtót és belesett. – Jöjjön! – suttogta halkan. Aztán elakadt a szava és egy pillanatig döbbenve nézett. Valami baj van? Beteg talán? A rendőrfőnök halálos sápadt volt, és reszketett. S a szemei… a szemei olyanok voltak, mint aki kísértetet lát. Beteg? – ismételte meg a leányka ijedten a kérdést. A rendőrfőnök megrázta a fejét, és szótlanul belépett a nyitott ajtón, vállán a karácsonyfával. A szegényesen berendezett szűk kis szobában egy árva villanykörte égett, fénye hideg volt és kietlen. A szoba sarkában ócska vaságyon, fehér hajú, sovány öregember aludt a falnak fordulva. A főnök odatámasztotta a fenyőfát a fal mellé. Nincs tűzrevalótok, – kérdezte dörmögve, és állával a sarokban álló pléhkályha felé bökött. A leányka betette az ajtót. Van egy kevés, de takarékoskodni kell vele – súgta. A szekrény alól előhúzott egy fából készült karácsonyfatalpat, és az asztalra tette. Ide tesszük a karácsonyfát, jó? A főnök föltette a fenyőfát a talpra. A leányka kinyitotta a szekrényt, és elővett egy papírdobozt. Amíg nagyapó alszik, földíszítjük a fát – súgta és odatette a dobozt az asztalra. Használt karácsonyfadísz volt benne. A szekrényajtó nyikorgására az öregember ott az ágyon megmozdult, köhögni kezdett, majd nehézkesen átfordult a másik oldalára. Szemei lassan megnyíltak és keresve tapogatták végig a szobát. Aztán megakadtak a rendőrfőnökön és nem mozdultak többet. Nagyapó – újságolta a kislány lelkendezve – ez a jó bácsi segített nekem hazahozni a fát! Nagyon jó bácsi, nagyapó, neki is van egy leánykája fönt az égben, ahol anyuék vannak, és én behívtam, hogy legyen velünk karácsony estéjén… Ugye jól tettem nagyapó? Jól tetted, Angyalka – felelte az öregember halkan, anélkül, hogy levette volna szemét a rendőrfőnök arcáról. – tessék leülni rendőrfőnök úr… Köhögés rázta meg, görcsös, csúnya köhögés. A rendőrfőnök néhány pillanatig döbbenve nézte hamuszürke arccal. Aztán lassan odament az ágyhoz. Nem tudtuk, hogy beteg, Garami úr – mondta halkan. – Hívatott orvost? A volt törvényszéki bíró megrázta a fejét a gyűrött párnákon. Kár nekem az orvos – hörögte – tudom én azt. Az idő eltelt fölöttem. Mindannyiunk fölött eltelik egyszer. Ebben az egyben nincs különbség közöttünk… A köhögés miatt alig lehetett megérteni a szavait. A rendőrfőnök lassan leült az ágy melletti székre és arcát a tenyereibe hajtotta. Csönd volt, csak a beteg ziháló hörgése hallatszott, s az ezüstpapír-láncocskák halk nesze, ahogy a kislány ott az asztal mellett egymás után aggatta őket a karácsonyfára. Három gyertyavégem is van még! – szólalt meg boldog, csilingelő hangon, mikor befejezte a díszítést. Csak átszaladok Sánta nénihez gyufáért, s aztán boldog karácsony lesz, és énekelünk! Alig csukódott be az ajtó, a beteg megszólalt megint. Rekedten, akadozva: Meghalni… nem rossz… az olyannak, mint én vagyok… csak… azt tudnám…Angyalkával mi lesz? Mi lehet belőle a maguk világában… rendőrfőnök úr? … Az Angyalkákból?… A rendőrfőnök néhány percig hallgatott. Amikor megszólalt a hangja komoly volt és szelíd: Nekem is volt egy leánykám – mondta. Angyalkának hívtuk őt is. Ekkora volt éppen, amikor… amikor meghalt. A háború vitte el… Sok mindent elvitt a háború – felelte a beteg. A családomat – mondta a főnök, és a hangja keserű volt. Az enyémet is… csak ő maradt. Angyalka. Kinek maradt? – tette hozzá a kérdést zihálva. – nekem, aki elmegyek?… Aztán csönd volt a két magányos ember körül a szobában. Az emlékek árnyéka ránehezedett a csöndre, sötét, fekete, vérbe fagyott árnyékok, s az asztal közepén álló árva kis karácsonyfán didergett az ócska ezüstdísz. Könnyű, futó léptek hallatszottak kint, s a rendőrfőnök hirtelen fölkapta a fejét. Miatta ne aggódjon, Garami úr – mondta sebesen, s a hangja rekedt volt és fojtott. Angyalka az én leányom lesz, örökbe fogadom… Az ajtó megnyílt. Itt a gyufa! – csilingelte örömtől lelkesen a kislány. Most meggyújtom a gyertyákat, nézzék! A csöndben hallani lehetett a gyufa sercegését. Az öregember feje lassan megmozdult, s egy kép felé fordult a falon. Katonatisztet ábrázolt a kép. Ez volt az apja – motyogta halkan. A rendőrfőnök ránézett a képre, aztán lehajtotta a fejét. Magának ellensége volt… – suttogta a beteg lázas szája. A három kis gyertyacsonk apró, sárga lánggal égett a karácsonyfán. Félénk, szomorú kis lángok voltak, de égtek mégis. Most énekeljünk! – szólalt meg a kislány a karácsonyfa mellett. A rendőrfőnök fölállt. Kezdd el, Angyalka! – mondta szelíden. Mikor a rendőrjárőr durván berúgta a Garami-lakás ajtaját, döbbenve torpant meg a küszöbön. A hatalmas és félelmetes rendőrfőnök ott állt összetett kezekkel egy olcsó kis karácsonyfa előtt, mellette egy vézna, csillogó szemű leányka, és együtt énekelték a karácsonyi dalt. Az ének elakadt, a leányka szeme nagyra nyílt, ijedtre, az egyenruhák  gombjai hidegen csillogtak. Tegyétek be az ajtót! – mordult rá a rendőrfőnök az őrjáratra. – nem látjátok, hogy karácsony van? Aztán intett. – Énekeljetek! Ezüstös tiszta csengéssel emelkedett föl Angyalka hangja a fűtetlen, szegényes szobából, föl, föl a magasságos ég felé, s néhány pillanatig egyedül szálldosott, mint egy árva, Istenhez menekülő galamb. De aztán lassan, tompán, mintha mély és sötét pincéből jött volna, követni kezdte énekét a férfiak dörmögő hangja is, s a dal hömpölygött, áradt, nőtt, emelkedett, míg végül is egyetlen hatalmas zsoltárrá forrva betöltötte a szobát s az egész sötét, hideg világot. S a három kis pislákoló gyertyavég fénye szelíden csillant meg a marcona férfiak megkönnyesedő szemeiben. A beteg vénember ott hátul az ágyban lehunyta a szemeit. Valami mégis megmaradt – suttogta halkan -, az emberi szív.

Köszönöm, Isten…