Néhány nappal ezelőtt az öt különböző hastípusról írtam. Miközben a cikket készítettem, egyre inkább azt éreztem, hogy a történet valójában nem ott kezdődik, hogy milyen a hasunk, hanem sokkal korábban. Valahol a hétköznapjainkban. Van valami különös abban, ahogyan mi, nők a hasunkra nézünk. Talán azért, mert ez a testrész valahogy sokkal többet hordoz magában egyszerű formánál vagy centiknél. Emlékeket. Feszültségeket. Fáradt időszakokat. Vissza nem mondott mondatokat. Rohangálós éveket. Gyors ebédeket a konyhapult mellett. Késő esti „majd holnap jobban figyelek” gondolatokat. És közben ott van az a csendes remény is bennünk, hogy egyszer majd újra könnyedebbnek érezzük magunkat a saját testünkben. Amikor nemrég az öt különböző hastípusról olvasgattam, először egészen praktikus…