Az OTTHON az, ahol megszűnik a külvilág.

Ha megkérdeznék ezer embert, hogy mondja el mi jut elsőként eszébe arról a szóról, hogy OTTHON, biztosan sok-sok féle meghatározást kapnék vissza.

Tekinthetünk az otthonunkra a külső és belső megjelenése alapján. Vagyis, hogy milyen építészeti stílusban épült, hogyan van berendezve, milyen színek jellemzik a belső enteriőrt.
Az is meghatározhatja az otthonunkkal kapcsolatos gondolatainkat, hogy kik élnek ott, kikkel kell megosztanunk azt az életteret. Biztosan mást jelent az Otthon akkor, ha még a szüleinkkel élünk, mást ha a barátainkkal (egyetem alatt), mást ha már a családunkkal, az anyósunkkal, ha szingliként.
Lehet egy kis elszigetelt hely az OTTHON, a mi kis oázisunk.
Lehet egy körbekerített terület, ami számunkra mindentől és mindenkitől elhatárol. Ami kívül tartja a világot, ami “megvéd”, biztonságot ad, feltölt.
Egy hely, ahol értékesnek érezhetjük magunkat minden “erőlködés” nélkül.
Az OTTHON az a hely, ahol nem “kell” álarcot viselnünk, ahol azok lehetünk, akik valójában vagyunk.

Még hosszasan lehetne sorolni a különböző szempontokat (de nem untatnálak vele), viszont bárhogyan is vizsgáljuk, bármilyen nézőpontból, egy biztosan közös nevező van mindegyikben és az TE MAGAD VAGY.

Ahogyan az öltözködési stílusunk tükrözi a személyiségünket, úgy az otthonunk is tükrözi a lelkünket. Biztosan hallottad már, hogy:

Ahogy kint úgy bent.

Mit is jelent ez számomra?

Sokszor megkaptam már életem során, hogy rend és takarító “mániás” vagyok. Amit, ha most letagadnék, azonnal azt gondolahatnád, hogy na persze, az alkoholista is azt mondja, hogy ő nem is iszik… sokat. Igen, szeretem a rendet, a rendezettséget, úgy kívül, mint belül a lelkemben. Számomra ez a kettő, talán túlságosan is összekapcsolódik, mivel amikor “káoszt” érzek a térben vagy mondhatnám úgy is egyszerűbben, hogy valami bántja a lelkem, akkor míg mások pszichológushoz mennek, vagy a pohárhoz nyúlnak, depressziósok lesznek, számomra a legkézenfekvőbb, hogy a lakás, kert egy részét egészét NAGYTAKARÍTÁSNAKVETEMALÁ. Amíg csili-vili rend lesz kívül, belül is helyére kerülnek a dolgok bennem.

Ahogyan az otthonunkat kívülről kerítés, bejárati ajtó védi, úgy a lelkünknek is van egy védett zuga, mélyen legbelül, ahol tudatában vagyunk az értékeinknek. Itt őrizzük azokat a “dolgokat”, amit soha senki nem vehet el tőlünk, soha senki nem értékteleníthet el.

SOHA SENKI NEM ÉRTÉKTELENÍTHET EL!!!!!

Ennek a kis szösszenetnek talán ez a legkiemelkedőbb mondanivalója. Nem vagyok dilis (legalább is azt hiszem), de néha azt gondolom, hogy egy “felsőbb hatalom” azt sugdossa az emberek fülébe, hogy gyalázzák egymást, hogy bántsák, értéktelenítsék a másik ember gondolatait, tetteit. Erre a legkézenfekvőbb bizonyíték a facebook. Ahol mindenbe IS és mindenkibe IS belekötnek az emberek és ezzel egyre mélyebbre és mélyebbre teszik azt a bizonyos erkölcsi, etikai határt, amiről azt gondoljuk, hogy ez alá menni, már bűn.

Az előző pár sorból biztosan kitűnik, hogy mennyire fontos nekem az OTTHON és milyen mértékben vagyok lelkis, érzékeny ember. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ahogyan az otthonunknak vannak fénnyel teli, pozitív rezgésű részei, ahol, ha megállunk egyedül, csendben, elönt bennünket a béke, a harmónia, a boldogság, az öröm.

Viszont van az otthonunknak is sötétebb, árnyékosabb része, ahová a fény kevésbé jut be, pont úgy, ahogyan a lelkünknek is vannak olyan részei, ahol a traumáink “élnek”. Itt lakik a szomorúság, a fájdalom, a bizonytalanság, a keserűség, a reményvesztettség.

Biztosan nem mondok azzal újat, hogy párhuzam van aközött, hogy mennyire szeretjük, tiszteljük, “gondozzuk” az otthonunkat, úgy szeretjük, tiszteljük a testünket, lelkünket. Olyankor amikor a lakást NAGYTAKARÍTÁSNAKVETEMALÁ és nem azért, mert valóban rá fér egy alapos portalanítás, hanem mert a lelkemnek van szüksége arra, hogy belül is helyre álljon a rend. Nekem ez a megküzdései stratégiám a lelki diszkomfort érzéseimmel, ezzel tisztelem meg a lelkemet és az otthonomat is.

Hogyan tiszteljem az otthonomat és ezen keresztül a lelkemet?????

Nem hagyom eluralkodni a káoszt, a rendetlenséget, a kupit, a koszt és nem hagyom, hogy a negatív érzéseim olyan tettekre sarkaljanak, “kényszerítsenek”, amik egyébként elkerülhetőek lennének. Egy nagyon jellemző dolog, ami megfigyelhető manapság, hogy nem merünk kiállni magunkért mert félünk, hogy ezzel szerethetetlenné válunk, aminek következtében magányosak leszünk és ahelyett, hogy beleállnánk a helyzetbe vagy kiállnánk magunkért, a gondolatainkért, az érzéseinkért inkább megfutamodunk és új helyet, új kapcsolatot keresünk magunknak, hátha ott majd jobb lesz.

Szinte minden önismereti képzésen, tanfolyamon, könyvben elhangzik, hogy:

Szeressük önmagunkat!!

Ebben a mondatban számomra az is benne van, hogy nem csak a külsőségeinket, a jó tulajdonságainkat, a pozitív cselekedeteinket szerethetjük, hanem lelkünk minden rezdülését, reakcióját, érzését vagy netalán érzéketlenségét is.

Amikor úgy döntünk, hogy szeretnénk jobban megismerni magunkat, amikor kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi, miért történik az életünkben, mire miért és hogyan reagálunk, az olyan, mintha zarándokútra indulnánk. Az ÖNMEGISMERÉS útjára. Ez egy csodálatos út lehet, ha minden elvárás, követelés és siettetés nélkül tesszük. Ez a folyamat tele lesz hatalmas felismerésekkel, aha érzésekkel, természetesen fájdalommal, sírással, szorongással, rosszkedvvel…

Ahogyan egy házvásárláshoz is bátorság, elszántság, kitartás kell, a lelkünk legmélyeb bugyraiba alászállni is hasonló dolgokra van szükség. Az a fontos, hogy: