A konyhából behallatszott a tűz pattogása, de aztán betették az ajtót s a kocsmában csend lett. A bádog lámpaernyő karimája némán hajlongott a repedezett gerendán, és amint a láng megbillent, mintha valaki sóhajtott volna. Az ablakok arcán csendesen szivárgott a cseppé hűlt pára, az ajtókilincs ferdén állt, mintha valaki be akarna jönni s a székek úgy álltak az asztalok mellett, mintha fáradt karjukkal szívesen az asztalra könyököltek volna. A kilincs bólintott, az ajtó óvatosan kinyílt. Egy ember jött be, aztán egy asszony. Vállukon hó. – Jó estét. – Jó estét – bólintott Zimányi -, esik? – Esik. – Hová? – Palánkra. Oda várnak bennünket, karácsonyra. Persze, karácsony van. Régi karácsonyok villantak fel Zimányi emlékei között, de aztán hamar…

Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a patak, a verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni. Először a báránybőr sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de evvel nem sokra mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetőn maradt, s ami a legnagyobb baj volt: a jégcsap se esett le. Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se keze, se lába, mint nekünk. Legkülönb mulatság…

Amikor Lucy Rose lefelé jövet találkozott a padlásra kapaszkodástól kipirult és lihegő Cyrilla nénikéjével, elkeseredésében halkan felsóhajtott a néni kövérkés karján lógó nagy fedeles kosár láttán. Lucy Rose évek óta – valójában azóta, hogy feltűzve kezdte hordani a haját, és hosszabb szoknyában járt – elszántan harcolt, hogy leszoktassa a nénit arról, hogy valahányszor Pembroke-ba megy, a kosarat is magával cipelje, de Cyrilla néni ettől még kitartóan ragaszkodott hozzá, és csak nevetett azon, amit Lucy Rose „finomkodó allűrjeinek” nevezett. Lucy Rose-nak az a borzalmas, visszatérő gondolata támadt, hogy nagynénjét lehetetlenül provinciálissá teszi, hogy falusi finomságokkal megtömve mindig magával hurcolja a kosarat, amikor Edwardhoz és Geraldine-hoz látogat. Geraldine olyan sikkes, és biztosan furcsállja…

Karácsony a messzi Amerikában, Mexikóvárosban is nagy ünnep. Különleges ételekkel-italokkal rakják meg az ünnepi asztalt, szép új ruhákat öltenek, és leleményes ajándékokkal lepik meg egymást. Élnek azonban Mexikóban nagyon sokan olyanok is, akik az ilyen ünneplést nem engedhetik meg maguknak. Közülük is talán a legszegényebbet Ineznek hívják. Bájos kicsi indián lány, fekete szemekkel sötét arcocskáján. Még Karácsony előestéjén is a nyüzsgő piacon bóklászott mezitláb, s bámulta a kirakott gyümölcsöket, süteményeket, sült pulykákat, virágokat… Inez egyetlen vagyona a mosolya volt, amellyel meg tudta lágyítani az eladók szívét, és ők mindig megajándékozták valamivel. Anyukája jókora zsebeket varrt szoknyájára, hogy sok minden elférjen benne.Szentestén a zsebek a szokásosnál is jobban megteltek. Örült, hogy…

  A Mikulás a Nevető-völgyben él, ahol a nagy, dübörgő kastély áll, amelyben játékait gyártják. Vele laknak munkásai, akiket a rylök, knookok, pixik és tündérek közül választottak ki, és egyik év végétől a másikig mindenki olyan elfoglalt, amennyire csak lehet. Nevetővölgynek hívják, mert ott minden boldog és meleg. A patak magában kuncog, miközben ugrál zöldellő partjai között; a szél vidáman fütyül a fákon; a napsugarak könnyedén táncolnak a puha fű fölött, az ibolyák és a vadvirágok mosolyogva néznek fel zöld fészkükből. A nevetéshez boldognak kell lenni; boldognak lenni, elégedettnek kell lenni. A Mikulás Nevető Völgyében pedig az elégedettség uralkodik. Az egyik oldalon a hatalmas Burzee-erdő található. A másik oldalon áll a hatalmas hegy, amely a Démonok barlangjait tartalmazza. És köztük a…

Volt egyszer egy fiú, akinek mindene megvolt. Boldog lehetett volna – és időnként előfordult, hogy annak is érezte magát –, ám mégsem volt elégedett azzal a sok mindennel, ami az övé volt. Csodálatos játékai voltak, ő mégis komoly felnőtt szeretett volna lenni. Már nem élvezte a játékot, amit régen annyira szeretett. Már nem mosolygott úgy, mint régen. Nem tátotta már ki a száját a hóesésben és nem szaladt a többi gyerekkel a hógolyók elől. Ha eltalálta egy, mérgesen rákiáltott arra, aki épp a legközelebb állt hozzá. Aztán a csípős szél elől bement a házba duzzogni. Félredobta a játékait és görcsösen mondogatta magában, hogy márpedig ő felnőtt. A hó esett tovább, a…

Mit most hallasz nem mese régi korok poros története, szakállas manók mesélik ha eljönnek az árnyak, csupán száz évben egyszer, mikor megpihennek a lábak. Mit kobold mondott, igaz, pont szó szerint írtam le, hát figyelmesen olvasd, íme: Egyszer, messze földön, nagyon rég, egy királynak lánya született. Gyönyörű volt kicsinek is, s egyre szebb lett ahogy felcseperedett. Mire eladósorba került, olyan szép lett, hogy nem volt hozzá hasonló az egész földkerekségen. Messze földre vitték a szépség hírét a galambok, s a hírt, hogy a Hercegnőnek vőlegényt keresnek. Nem messze a vártól lakott egy csúf tündér, irigy volt, gonosz s megkeseredett. Hallotta a szépség hírét és dühösen felkerekedett. Egész a várig ment, be…

Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket. Puskájuk a kézben, szemük egyenesen előretekint, piros-kék egyenruhájuk pompázó szép. Amikor kinyitották a dobozt, amelyben feküdtek, meghallották az első szót ebből a világból: “Ólomkatonák!” Ezt egy kisfiú kiáltotta, és boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta az ólomkatonákat. Sorba állította őket az asztalon. Egyik katona szakasztott mása volt a társának, csak a huszonötödik különbözött valamennyire a többitől: fél lába volt, mert őt öntötték utolsónak, s két lábra már nem futotta az ólomból. De fél lábán is éppen olyan szilárdan állott, mint társai a két lábukon. Mégis éppen ez az egy volt az, akinek a sorsa különösre fordult. Az asztalon, ahol az…

Végre itt a téli iskolai szünet! Nincs több lecke, nem kell izgulni a tanórák miatt, készülhetek a karácsonyra – örvendezett Jutka. Persze, ez alatt nem csak az ajándékvárást értette, na meg a fa feldíszítését. Az ünnepi előkészületek közé tartozott, hogy elkísérje apukát a piacra, kiválasszák a legszebb fenyőt, továbbá hogy anyukával összedugják a fejüket a konyhában, és együtt próbálják „kisütni” nemcsak az édes tésztákat, de a karácsonyesti vacsora menüjét is. Hamarosan meglett a fa – egy pompás, zöld óriás, ami azért még épp befért a nappaliba –, és lassan eltanulta anyukától az ünnepi fogások elkészítésének fortélyait is. Most már csak a legérdekesebb feladat volt hátra, a fenyő felékítése, na meg a szokásos, új díszek kitalálása.…

Közeledett a karácsony, éppen úgy, mint most. Egy ideje már mindent hó borított, hideg is volt, így a fehér takaró nem változott latyakká. Hogy ettől-e, de az embereknek mintha jobb kedvük lett volna, mint máskor. Szívesebben elegyedtek szóba egymással, az asszonyok régi mézessütemények receptjeit csereberélték, a férfiak ennél komolyabb dolgokról váltottak szót. Legalábbis ők így hitték. Pedig lehet komolyabb, felemelőbb egy ízes ételnél, legyen az egy leves, sült vagy sütemény?     Ezt vallotta Hanna és Áron anyukája is, ezért nagyon örült, amikor a mézesrecept mellé még süteményszaggató formákat is kapott kölcsön. Annyira sietett velük haza, hogy megcsúszott a jeges úton, és elesett. Keservesen feljajdult, mert a bokájába iszonyatos fájdalom hasított.…