Megérkezés – Mit hozok magammal a nyárból?

Ma reggel, amikor kinyitottam a Házikó ajtaját, egy pillanatra megtorpantam a küszöbön, mert bár a kert még tele volt a nyár színeivel, a levegőben már ott bujkált valami abból a semmivel össze nem téveszthető szeptemberi hűvösségből, amely először csak a karunkon fut végig, aztán néhány nap múlva már arra késztet bennünket, hogy megkeressük a nyáron félretett kendőnket.

A hortenziák nagy, nehéz fejei még ott bólogattak a bokrokon, de a harsány nyári színek lassan megfakultak rajtuk, a fű nedves volt a hajnali párától, és amikor kiléptem a teraszra a kávémmal, megéreztem azt a különös illatot is, amely ilyenkor reggelente felszáll a kertből. Nedves föld, fű, valahonnan egy kevés füst, és talán még valami a nyárból, amit nem lehet néven nevezni, csak az ember egyszerűen tudja róla, hogy hamarosan hiányozni fog.

Magam köré húztam a kendőt, két kezem közé fogtam a meleg bögrét, és leültem az asztal mellé, ahová az elmúlt hetekben mindenféle apróság odakerült. Volt ott néhány kavics, amit hazahoztam, egy kagyló, két fénykép, egy megszáradt virág, és egy könyv is, amelyből valamikor nyáron olvastam el az utolsó néhány oldalt, aztán valamiért nem tettem vissza a könyvespolcra. Szeretem ezt a rendetlenséget, talán azért, mert még történetek vannak benne.

Ha most egyszerűen fognék egy kosarat, és mindent szépen elpakolnék a helyére, néhány perc alatt eltűnne az asztalról a nyár, én pedig valahogy még nem szeretném ennyire gyorsan becsukni mögötte az ajtót.

Így hát csak ültem ott, hallgattam, ahogy valahol a bokrok között motoszkál egy madár, időnként megzörren egy levél, és közben arra gondoltam, milyen különös, hogy az évszakok valójában sohasem akkor érkeznek meg, amikor a naptár azt mondja.

Az ősz sem szeptember elsején lép be az ajtón. Először csak küld néhány apró üzenetet. Egy hűvösebb reggelt. Egy megsárgult levelet a terasz kövén. Egy délutánt, amikor már más szögből süt be a nap az ablakon. Egy estét, amikor egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy becsukjuk az ablakot, pedig néhány nappal korábban még egész éjszakára nyitva hagytuk. 

Aztán egy reggel magunk köré terítünk valamit a kávéhoz, és rájövünk: megérkeztünk.

Talán ezért jutott eszembe az új füzet is. Nem tudom, másokkal is így van-e, de bennem szeptember elején még mindig felébred valami abból a gyerekből, aki szeretett a papírboltban válogatni a vadonatúj füzetek között. Emlékszem a papír illatára, a sima borítókra, a gondosan kiválasztott tollakra, és leginkább arra az érzésre, amikor először nyitottam ki egy még teljesen üres füzetet, amelyben nem volt áthúzott mondat, elrontott feladat vagy szamárfüles lap.

Csak a lehetőség volt benne, hogy most valami új kezdődik.

Azt hittem, ezt az érzést majd kinövöm, amikor már nem kell szeptemberben iskolába mennem, de valahogy itt maradt velem. Még most is meg tudok állni egy szép füzet előtt, és rögtön el tudom képzelni, milyen jó lenne hazavinni, leülni vele az asztalhoz, és az első oldalára felírni mindazt, amit ettől az ősztől másképpen szeretnék csinálni.

Többet mozogni. Rendszeresebben olvasni. Korábban lefeküdni. Kevesebbet rohanni. Több időt hagyni magamra. Jobban beosztani a napjaimat.

Milyen könnyen megtelik egy vadonatúj oldal azzal, amilyennek lennünk kellene.

Ma reggel azonban, miközben a kávém lassan kihűlt mellettem, és a nyárból itt maradt apróságokat nézegettem az asztalon, arra gondoltam, hogy talán idén nem ezzel kellene kezdenem. Mielőtt megint kitalálom, mit szeretnék megváltoztatni az életemben, talán egyszer megnézhetném azt is, 

mi az, amin egyáltalán nem szeretnék változtatni.

Odanyúltam az egyik kavicsért. Semmi különös nem volt benne, szürkés, lapos kis kő volt, amilyenből százat talál az ember egy vízparton, mégis pontosan emlékeztem arra a délutánra, amikor lehajoltam érte. Meleg volt a nap, a víz apró hullámai lustán érkeztek a parthoz, a bőrömön még éreztem a naptej jellegzetes illatát, és aznap valami ritka módon nem gondolkodtam azon, mi lesz holnap, mit kellene még elintéznem, vagy mivel vagyok elmaradva.

Egyszerűen ott voltam. A kavicsot forgatva egyszer csak arra gondoltam, hogy talán nem is a kavicsot hoztam haza azon a délutánon, hanem ezt az érzést. És ha így van, miért kellene itt hagynom a nyárban? Kinyitottam hát a füzetet. Az első oldal tetejére azonban nem azt írtam, hogy Őszi terveim, hanem két egészen egyszerű szót:

Nyárból őszbe

A tollat még egy darabig a kezemben tartottam, mert nem akartam rögtön listát készíteni. Sokkal érdekesebbnek tűnt előbb végiggondolni az elmúlt hónapokat úgy, ahogyan az ember egy régi fényképalbumot lapozgat: nem értékelve, nem eldöntve, mi volt hasznos vagy haszontalan, hanem egyszerűen figyelve arra, mi az, ami mellett egy kicsit tovább időzik a tekintete.

• Melyik reggelre emlékszem jó érzéssel?
• Mikor éreztem azt, hogy tele vagyok energiával?
• Mi volt az, amitől újra és újra elfáradtam?
• Mi hiányzott úgy, hogy talán csak most, visszanézve veszem észre?
• És mi az, amit olyan jó lenne magammal vinni, hogy kár lenne becsukni mögötte az augusztus ajtaját?

Nem válaszoltam meg mindegyiket, szerintem nem is kell. Vannak kérdések, amelyeknek jót tesz, ha nem ülünk fölöttük addig, amíg valamilyen választ ki nem préselünk magunkból. Sokkal jobb néha becsukni a füzetet, elmosogatni a reggeli bögrét, elindulni a dolgunkra, és hagyni, hogy a válasz valamikor később találjon ránk.

Talán séta közben, talán este, talán akkor, amikor három nappal később megérezzük valahol ugyanazt az illatot, amelyet nyáron. Ezért ezen az első héten nem akarok még semmit megváltoztatni. Nem alakítunk ki új reggeli rutint, nem szervezzük át a napjainkat, és még azt sem keressük, mit kellene elengednünk. Arra majd sor kerül, amikor eljön az ideje. Most csak megérkezünk, és mielőtt továbbindulnánk, egyszer hátranézünk arra az útra, amelyen idáig jöttünk.

Ha pedig ma itt ülnél velem az asztalnál, valószínűleg töltenék neked is valami meleget, aztán a sok nyári apróság közül eléd csúsztatnék egy lapot. A tetején ez állna:

Nyárból őszbe

Nem kérném, hogy rögtön töltsd ki, és azt sem, hogy szép, kerek mondatokat írj rá. Inkább azt mondanám, vidd magaddal néhány napra, tedd oda a könyved mellé vagy hagyd az asztalon, és amikor felbukkan egy emlék, egy érzés vagy egy apró felismerés, csak jegyezd fel.

A hét végén aztán nézz rá még egyszer. Lehet, hogy sok minden lesz rajta, és az is lehet, hogy alig néhány szó. Egy reggeli kávé a kertben. A hosszú világos esték. Egy könyv, amely mellett elfelejtetted nézni az órát. A séta. A mezítlábas fű. Egy beszélgetés. Vagy az a néhány nap, amikor végre nem érezted szükségét annak, hogy minden percben csinálj valamit.

És ezek közül válassz egyetlenegyet.

Ne azt, amelyik a leghasznosabbnak látszik, és ne azt, amelyikről azt gondolod, hogy választanod kellene. Azt válaszd, amelyikre ránézve azt érzed:

ezt szeretném magammal vinni.

Amikor később visszamentem a házba, a nap már magasabban járt, a reggeli pára eltűnt a kertből, és a füzet még mindig nyitva feküdt az asztalon. A kávém teljesen kihűlt, a szél pedig befújt mellé egy apró, sárguló levelet, amelyet most már nem volt szívem lesöpörni onnan. Az első oldalon nem volt hosszú lista. Csak a cím: Nyárból őszbe. És alatta egyetlen mondat:

Amit érdemes megtartani, azt magunkkal visszük.

A többi oldal egyelőre üres maradt, és most először nem éreztem úgy, hogy gyorsan tele kellene írnom őket. Hiszen előttünk van egy egész ősz.

Gyere, ülj le mellém. 

Szeretettel,
Judith