Móricz Zsigmond- Haragos hóember
Olyan sűrűn esett a hó, hogy egyszere bealkonyodott tőle. Lány, nagy, gyermekökölnyi hócsomók szálldostak le az égből, és mi föltartottuk az arcunkat, hogy ráhulljon.
Nagyokat kacagtunk, ha az orrunk hegyén megállt egy kis hóhalom, és prüszköltünk, mikor elolvadt rajta. Dobáltuk egymást puha hócsomókkal, és nem győztünk eleget kacagni.
Édesanyánk egészen elfeledkezett rólunk, mint mi az uzsonnáról. Már sötét volt, egészen sötét, csak a hó világított, s mi még egyre tomboltunk a hóban, s örültünk a nagy szabadságnak. És nem is veszekedtünk, mint szoktunk, s a teljes jókedvhez nem hiányzott az idegen fiúpajtás, mint máskor.
Itt volt pajtásnak a pompás hóesés.
Valamelyik a három öcsém közül elkiáltotta magát:
– Csináljunk hóembert!
– Éljen, éljen! – és már hozzá is fogtunk göngyölni a havat.
De hamar beláttuk, hogy nagy munkába fogtunk, nem estére való, nem friss havazásban kifáradt gyerekeknek való mulatság az. Szaporátlanul gömbölyödtek golyóink, izzadtunk a hajlongástól, hóban turkálástól, s mindnyájan roppantul megörültünk, mikor a legkisebb öcsém, aki szeleskedve messzire elcsatangolt tőlünk, elvisította magát:
– Hóember!
– Hol van? Hol van?
– Itt! Itt! Igazi hóember!
Előrerohatunk. A kúria előtti virágos kis kert kerítésénél valami nagy alkotmány állott. Fehér volt, tiszta hó tetőtől talpig. Mozdulatlan. Vastag derekő, lábatlan, feje helyett egy jókora golyó a tetejében.
Sűrűn esett a hó. Sűrűsödött a sötétség.
– Hóember az? – kérdeztem én gyanúsan. Legöregebb voltam négyünk közt, legokosabb, s gyanús volt nekem, honnan került ide ilyen hamar egy hóember.
– Persze, hogy az! – sikoltoztak az öcséim.
– Ki csinálta volna?
– Marci csinálta, a kocsis! – visította Lacika. – Azt mondta ma nékem, olyan hóembert csinál, lajtorjával kell a tetejére mászni…
A hóember csakugyan iszonyúan nagy volt. Nagyobb, mint az igazi emberek. Félelmetes volt mégis. Senki sem mert hozzá közeledni. Megálltunk kissé távol, úgy néztük, és topogtunk a hóban.
– Az én hóemberem! – mondta Laci.
– No, ha a tiéd, eriggy hozzá! – kiáltott rá Jóska.
Lacika gyáván elhúzódott mellém, a legerősebbhez.
– Eriggy te! – kiáltott aztán.
– Nekem nem enyém! – hátrált meg Jóska.
Tanácstalanul állottunk, s gyáván néztük a borzasztó állatot.
– Hátha mégse hóember, hanem igazi ember? – vélte Pista is.
– Hogyan volna igazi ember – mondtam én -, akkor már szólott volna!
– Nézzük meg! – mondta Jóska.
– Eriggy, na! – biztatott olyan frissen, hogy még a bátor Jóska is megretirált.
– Nem mersz? – kérdezte Lacika.
– Én?! – csattant fel Jóska-
– Te!
– Dehogyisnem merek!
Rögtön elindult, s nagy kerülővel átment a túlsó oldalra, onnan bámult reánk.
És tárgyalni kezdtünk, torkunkszakadtából kiabálva, mert alig láttuk őt a sűrű hóesésben, a sötétben. És úgy kiabáltunk egymásnak, mintha egy egész kilométernyire lettünk volna kinn a pusztán.
– Onnan is hóbul van? – visította Lacika.
– Innen is! – rikoltotta Jóska.
– Akkor igazán hó!
– Persze hogy igazán!
Erre hallgattunk egyet.
Jóska kiáltott egy borzasztó nagyot:
– Pistaaa! – mintha a révésznek káltana a Tisza túlsó partjára.
– Heee! – rivallt vissza ugyanúgy Pista.
– Hallod, amit mondok?
– Halooom!
– Valamit találtam ki.
– Miiit?
Jóska tölcsért csinált a két kezéből a szájához – úgy rikoltotta:
– Ki kell próbálni, hogy igazán hóember-e a hóember!
– Jóóó!
– Tudod hogy?
– Nem!
Jóska egész csendesen elkacagta magát, de azért persze jól hallottuk, hiszen közel volt hozzánk.
Azzal újra elkezdte a harci üzenetet:
– Megmondjam, hogy?
– Meeg!
– Csinálj egy jó kemény labdát!
– Minek?
– Hihi… Csaaak!… Én is csinálok! Mind csináljatok… Csináááltok?
– Csinálunk!
– Csak csináljatok!
Lehajoltunk, és szaporán gyúrtuk a havat; jó kemény golyókat csináltunk belőle.
– Megvan?! – harsogta Jóska.
– Meeeg! – trombitáltuk mi.
– No, most rajta. Egy, kettő, hááá-rom!
Taktusra elrepítettük a golyókat. Neki a hóember fejének. Ó, frisseszüek voltunk az ilyenre, kitaláltuk a Jóska tervét!
Abban a percben pokoli ordítást hallottunk.
A hóember fölrobbant, s mennydörgő hangon ripakodott ránk:
– Héjnye azt a láncos-lobogós teringettét! – és köpködte a havat. – Aki szedtevette! Hát mi vagyok én? Hóbul vagyok én? Mingyán a nyakatok közé sózom ezt a botot én!
Kaptuk is mi a lábunkat a nyakunk közé. Usgyé, szerteszét, mint a csirkék!
Csak bent a konyhában tértünk magunkhoz a rémülettől.
A juhász, aki édesapámra várt az udvaron, még akkor is lármázott, és törülgette a szeméből, szájából a hógolyókat. Földig érő nagy bundájában, úri süvegében, hóval színig befödve, igazán nappal is bevált volna hóembernek.
– Mán csak elvártam, mi lesz ebből a bolondságbül! – kiabálta. – Hogy én hóember vónék! Fi! Egye meg a kotlós ezt a havat, még az orrom is bedugult tőle.
Nagyon prüszkölt, s mi csaptunk rá olyan kacagást, de olyat, hogy tavaszig se hagytuk abba.
Csak annyit kellett kommandírozni Jóskának, hogy:
– Egy, kettő, hááá-rom! – már ott is hemperegtünk a földön, s a fülünkbe csengett a haragos hóember dühös prüszkölése.