Egy elrabolt Mikulás

A Mikulás a Nevető-völgyben él, ahol a nagy, dübörgő kastély áll, amelyben játékait gyártják. Vele laknak munkásai, akiket a rylök, knookok, pixik és tündérek közül választottak ki, és egyik év végétől a másikig mindenki olyan elfoglalt, amennyire csak lehet. Nevetővölgynek hívják, mert ott minden boldog és meleg. A patak magában kuncog, miközben ugrál zöldellő partjai között; a szél vidáman fütyül a fákon; a napsugarak könnyedén táncolnak a puha fű fölött, az ibolyák és a vadvirágok mosolyogva néznek fel zöld fészkükből. A nevetéshez boldognak kell lenni; boldognak lenni, elégedettnek kell lenni. A Mikulás Nevető Völgyében pedig az elégedettség uralkodik. Az egyik oldalon a hatalmas Burzee-erdő található. A másik oldalon áll a hatalmas hegy, amely a Démonok barlangjait tartalmazza. És köztük a Völgy mosolyogva és békésen fekszik. Azt hinné az ember, hogy a mi jó öreg Mikulásunknak, aki napjait a gyermekek boldogításának szenteli, nem lesz ellensége az egész földön; és ami azt illeti, hosszú ideig semmivel sem találkozott, csak a szerelemmel, bárhová is ment. De a hegyi barlangokban élő démonok nagyon utálták a Mikulást, és mindez azon egyszerű oknál fogva, hogy boldoggá tette a gyerekeket. A Démonok Barlangjainak száma öt. Széles ösvény vezet fel az első barlanghoz, amely egy finoman ívelt barlang a hegy lábánál, a bejárata gyönyörűen faragott és díszített. Ebben lakozik az önzés démonja. Ennek hátulja egy másik barlang, amelyben az Irigység Démonja lakott. A Gyűlölet Démonjának barlangja a következő sorrendben, és ezen keresztül jut el a rosszindulat démonának otthonába, amely egy sötét és félelmetes barlangban található a hegy szívében. Nem tudom, mi van ezen túl. Egyesek szerint szörnyű buktatók vezetnek halálhoz és pusztuláshoz, és ez nagyon is igaz lehet. Azonban mind a négy említett barlangból van egy kis, keskeny alagút, amely az ötödik barlangba vezet – egy hangulatos kis szobába, amelyet a Bűnbánat Démonja foglalt el. Nos, ezek a barlangok démonai, mivel azt gondolták, hogy nagy okuk van ellenszenvet tartani a régi Mikulást, egy nap összejövetelt tartottak, hogy megvitassák az ügyet. “Tényleg kezdek magányos lenni” – mondta az önzés démonja. “Mert a Mikulás annyi szép karácsonyi ajándékot oszt ki minden gyereknek, hogy az ő példája által boldogok és nagylelkűek lesznek, és távol tartják magukat a barlangomtól.” – Nekem is ugyanez a bajom – csatlakozott ismét az Irigység Démonjához. “Úgy tűnik, a kicsik nagyon meg vannak elégedve a Mikulással, és valóban kevesen tudok irigykedni.” – És ez rosszat tesz nekem! – jelentette ki a gyűlölet démona. “Mert ha egyetlen gyerek sem megy át az önzés és az irigység barlangjain, senki sem juthat el az ÉN barlangomba.” – Vagy az enyémhez – tette hozzá a Malice Démonja. – A magam részéről – mondta a Bűnbánat Démonja –, könnyen belátható, hogy ha a gyerekek nem látogatják meg a barlangotokat, akkor nem kell az enyémet meglátogatniuk; úgyhogy én éppoly elhanyagolt vagyok, mint te. – És mindez ennek a személynek a miatt, akit Mikulásnak hívnak! – kiáltott fel az Irigység Démonja. “Egyszerűen tönkreteszi az üzletünket, és azonnal tenni kell valamit.” Ebbe készséggel beleegyeztek; de mit kell tenni, az egy másik és nehezebben megoldható kérdés volt. Tudták, hogy a Mikulás egész éven át a Nevetővölgyben lévő kastélyában dolgozott, és előkészítette az ajándékokat, amelyeket karácsony estéjén ki kellett osztania; és eleinte elhatározták, hogy megpróbálják becsábítani barlangjaikba, hogy továbbvigyék a szörnyű buktatókhoz, amelyek pusztítással végződtek. Így már másnap, miközben a Mikulás szorgoskodott a munkában, kis asszisztenscsapatával körülvéve, az Önzés Démonja odament hozzá, és így szólt: “Ezek a játékok csodálatosan fényesek és szépek. Miért nem tartod meg magadnak? Kár adni azoknak a zajos fiúknak és ideges lányoknak, akik olyan gyorsan összetörik és tönkreteszik őket.” “Ostobaság!” – kiáltott fel az öreg szürkeszakállú, és ragyogó szemei vidáman csillantak, ahogy a csábító Démon felé fordult. “A fiúk és a lányok soha nem ilyen zajosak és idegesek az ajándékaim kézhezvétele után, és ha egy napra is boldoggá tehetem őket az évben, nagyon elégedett vagyok.” Így hát a démon visszament a többiekhez, akik a barlangjukban várták, és így szólt: – Elbuktam, mert a Mikulás egyáltalán nem önző. Másnap az Irigység Démonja meglátogatta a Mikulást. Ezt mondta: “A játékboltok tele vannak olyan szép játékokkal, mint amilyeneket te készítesz. Milyen kár, hogy beavatkoznak az üzletedbe! Sokkal gyorsabban készítik el a játékokat gépekkel, mint ahogyan te magad készítenéd őket; és eladni őket pénzért, miközben semmit sem kapsz a munkádért.” De a Mikulás nem volt hajlandó irigyelni a játékboltokat. – A kicsiket el tudom látni, de évente egyszer – karácsony estéjén – válaszolta. “Mert sok a gyerek, én pedig csak egy vagyok. És mivel a munkám a szeretet és a kedvesség munkája, szégyellném, ha pénzt kapnék az apró ajándékaimért. De egész évben a gyerekeknek valamilyen módon szórakozniuk kell, és így a játékboltok sok boldogságot tudnak okozni kis barátaimnak. Szeretem a játékboltokat, és örülök, hogy boldogulnak.” A második visszautasítás ellenére a gyűlölet démonja úgy gondolta, hogy megpróbálja befolyásolni a Mikulást. Így másnap belépett a forgalmas műhelybe, és így szólt:

“Jó reggelt, Mikulás! Rossz hírem van a számodra.” „Akkor fuss el, mint egy jó ember” – válaszolta a Mikulás. “A rossz híreket titokban kell tartani, és soha nem kell elmondani.”– Ezt azonban nem tudod elkerülni – jelentette ki a Démon; “Mert a világon nagyon sokan vannak, akik nem hisznek a Mikulásban, és ezeket bizonyára keserűen gyűlölöd, mert annyira megbántottak.” “Cuccot és szemetet!” – kiáltotta a Mikulás. “És vannak olyanok is, akik nehezményezik, hogy boldoggá teszed a gyerekeidet, és kigúnyolnak, és ostoba vén csörgősnek neveznek! Teljesen jogosan gyűlölöd az ilyen aljas rágalmazókat, és bosszút kell állnod rajtuk gonosz szavaikért.” – De én nem utálom őket! – kiáltott fel pozitívan a Mikulás. “Az ilyen emberek nem okoznak nekem valódi kárt, csak boldogtalanná teszik magukat és a gyerekeiket. Szegények! Sokkal szívesebben segítek rajtuk minden nap, mint hogy megsebesítsem őket.” Valóban, a démonok semmilyen módon nem tudták megkísérteni az öreg Mikulást. Ellenkezőleg, elég ravasz volt ahhoz, hogy lássa, hogy a látogatásukkal az a céljuk, hogy huncutságot és bajt csináljanak, vidám nevetése pedig elbizonytalanította a gonoszokat, és megmutatta nekik egy ilyen vállalkozás ostobaságát. Így hát elhagyták a mézesmázos szavakat, és elhatározták, hogy erőszakot alkalmaznak. Köztudott volt, hogy a Mikulásnak semmi baja nem érheti, amíg a Nevető Völgyben tartózkodik, mert a tündérek, a rylsek és a kúpok mind megvédik. De szenteste kihajtja rénszarvasait a nagyvilágba, szánkónyi játékot és szép ajándékokat cipel a gyerekeknek; és ez volt az az idő és alkalom, amikor ellenségeinek volt a legnagyobb esélye megsebesíteni. Így hát a Démonok lefektették a terveiket, és várták a szenteste érkezését. A hold nagy, fehéren ragyogott az égen, a hó pedig ropogósan és szikrázóan feküdt a földön, miközben a Mikulás megroppantotta az ostort, és kirohant a Völgyből a túlvilágra. A tágas szán tele volt hatalmas zsákokkal játékokkal, és ahogy a rénszarvas rohant előre, vidám, öreg Mikulásunk nevetett, fütyült és énekelt nagy örömében. Mert egész vidám életében ez volt az egyetlen nap az évben, amikor a legboldogabb volt – az a nap, amikor szeretettel ajándékozta meg műhelye kincseit a kisgyermekeknek. Ez egy mozgalmas éjszaka lesz számára, tudta jól. Miközben fütyült, kiabált, és újra ropogtatta az ostorát, végiggondolta az összes várost és parasztházat, ahol várták, és arra jutott, hogy épp elég ajándéka van ahhoz, hogy minden gyereket boldoggá tegyen. A rénszarvasok pontosan tudták, mit várnak el tőlük, és olyan gyorsan rohantak tovább, hogy lábuk alig érintette a hóval borított talajt. Hirtelen furcsa dolog történt: a holdfényben átsuhant kötél és a végén egy nagy hurok rátelepedett a Mikulás karjára és testére, és megfeszült. Mielőtt ellenállhatott volna, vagy akár felkiálthatott volna, kirántották a szán üléséből, és fejével egy hótorlaszba zuhant, miközben a rénszarvas rohant előre a játékok rakományával, és gyorsan elvitte szem elől. Egy ilyen meglepő élmény egy pillanatra megzavarta az öreg Mikulást, és amikor összeszedte érzékeit, rájött, hogy a gonosz démonok kirángatták a hóbuckából, és szorosan megkötözték a vaskos kötél sok tekercsével. Aztán elvitték az elrabolt Mikulást a hegyükre, ahol a foglyot egy titkos barlangba lökték, és a sziklafalhoz láncolták, hogy ne tudjon elmenekülni. – Ha, ha! – nevettek a Démonok, és kegyetlen jókedvvel dörzsölték össze a kezüket. “Mit fognak most csinálni a gyerekek? Hogy fognak sírni, szidni és viharzni, ha azt találják, hogy nincs játék a harisnyájukban, és nincs ajándék a karácsonyfájukon! És milyen sok büntetésben részesülnek majd a szüleiktől, és hogyan özönlenek önzésünk, irigységünk, gyűlöletünk és rosszindulatunk barlangjaiba! Hatalmas okos dolgot csináltunk, mi, a barlangok démonai!”

Most olyan véletlen, hogy ezen a szenteste a jó Mikulás magával vitte a szánjára Nutert, a Rylt, Pétert, a Knookot, Kiltert, a Pixie-t és egy Wisk nevű kis tündért – négy kedvenc asszisztensét. Ezeket a kis embereket gyakran nagyon hasznosnak találta abban, hogy kiosztotta ajándékait a gyerekeknek, és amikor gazdájukat olyan hirtelen kirángatták a szánból, mindannyian szorosan bebújtak az ülés alá, ahol az éles szél nem érte el őket. Az apró halhatatlanok semmit sem tudtak a Mikulás elfogásáról egészen az eltűnése után. De végül hiányzott nekik vidám hangja, és mivel mesterük mindig énekelt vagy fütyült útja során, a csend figyelmeztette őket, hogy valami nincs rendben. Little Wisk kidugta a fejét az ülés alól, és azt találta, hogy a Mikulás elment, és senki sem irányította a rénszarvas repülését. – Hűha! – kiáltotta, mire a szarvas engedelmesen lelassította a sebességét, és megtorpant. Peter, Nuter és Kilter mind felugrottak az ülésre, és hátranéztek a szán által készített pályán. De a Mikulás mérföldeket hagyott maga mögött. “Mit csináljunk?” – kérdezte aggodalmasan Wisk, aki minden vidámságot és huncutságot elűzt pici arcáról ez a nagy csapás. – Azonnal vissza kell mennünk, és meg kell találnunk a gazdánkat – mondta Ryl Nuter, aki sokat gondolkodott és beszélt. “Nem nem!” – kiáltott fel Kúp Péter, aki, bár szegény volt, vészhelyzetben mindig számíthat rá. “Ha késlekedünk, vagy visszamegyünk, nem lesz időnk reggeli előtt eljuttatni a játékokat a gyerekekhez; az pedig mindennél jobban elszomorítaná a Mikulást.” “Biztos, hogy néhány gonosz lény elkapta” – tette hozzá elgondolkodva Kilter -, és az a céljuk, hogy boldogtalanná tegyék a gyerekeket. Tehát az első feladatunk, hogy a játékokat olyan gondosan elosztjuk, mintha maga a Mikulás lenne jelen. megkereshetjük gazdánkat, és könnyedén biztosíthatjuk a szabadságát.” Ez annyira jó és értelmes tanácsnak tűnt, hogy a többiek azonnal elhatározták, hogy elfogadják. Kúp Péter hívta a rénszarvast, és a hűséges állatok ismét előreugrottak, és dombon-völgyön át, erdőn és síkságon át rohantak, mígnem eljutottak a házakhoz, ahol gyerekek feküdtek aludtak, és arról álmodoztak, milyen szép ajándékokat találnak majd karácsony reggelén. A kis halhatatlanok nehéz feladat elé állították magukat; mert bár ők segítettek a Mikulásnak számos útján, a mesterük mindig irányította és vezette őket, és pontosan megmondta nekik, mit szeretne, hogy tegyenek. De most saját belátásuk szerint kellett szétosztaniuk a játékokat, és nem értették olyan jól a gyerekeket, mint az öreg Mikulás. Így nem csoda, hogy elkövettek néhány nevetséges hibát. Mamie Brown, aki babát akart, kapott helyette egy dobot; és a dob nem használ egy lánynak, aki szereti a babákat. Charlie Smith pedig, aki szívesen tréfálkodik és játszik a szabadban, és új gumicsizmát akart, hogy szárazon tartsa a lábát, kapott egy varródobozt, amely tele van színes fésültekkel, cérnákkal és tűkkel, ami annyira felizgatta, hogy meggondolatlanul felhívta a mieinket. kedves Mikulás csaló. Ha sok ilyen hiba történt volna, a démonok beteljesítették volna gonosz céljukat, és boldogtalanná tették volna a gyerekeket. Ám a távollévő Mikulás kis barátai hűségesen és okosan dolgoztak mesterük ötleteinek megvalósításán, és kevesebb hibát követtek el, mint az ilyen szokatlan körülmények között várható volt. És bár a lehető leggyorsabban dolgoztak, a nap kezdett kitörni, mielőtt a játékokat és az egyéb ajándékokat kiosztották volna; így sok év után először ügetett be a rénszarvas a Nevető-völgybe, amikor visszatértek, fényes nappal, miközben a ragyogó nap az erdő szélén kukucskált be, hogy bebizonyítsa, messze lemaradtak a megszokott óráiktól. Miután a szarvast az istállóba helyezték, a kis nép azon töprengett, hogyan tudná megmenteni gazdáját; és rájöttek, hogy mindenekelőtt azt kell felfedezniük, hogy mi történt vele, és hol van. Így hát Wisk, a Tündér átszállt a Tündérkirálynő ernyőjébe, amely a Burzee-erdő mélyén volt; és amikor ott volt, nem tartott sokáig, hogy mindent megtudjon a szemtelen démonokról, és arról, hogyan rabolták el a jóságos Mikulást, hogy megakadályozzák, hogy boldoggá tegye gyermekeit. A Tündérkirálynő is megígérte a segítségét, majd Wisk ettől a hatalmas támogatástól megerősödve visszarepült oda, ahol Nuter, Peter és Kilter várta, és a négyen együtt tanácskoztak, és terveket szőttek, hogy megmentsék gazdájukat ellenségeitől. Lehetséges, hogy a Mikulás nem volt olyan vidám, mint máskor az elfogást követő éjszakán. Mert bár hitt kis barátai ítéletében, nem tudott elkerülni egy bizonyos mértékű aggodalmat, és időnként aggodalmas pillantás kúszott kedves öreg szemébe, amikor arra gondolt, milyen csalódás várhat kedves kisgyermekeire. És a démonok, akik felváltva őrizték őt, egymás után nem mulasztották el, hogy megvető szavakkal csúfolják tehetetlen állapotában. Amikor felvirradt karácsony napja, a Malice démonja őrizte a foglyot, és a nyelve élesebb volt, mint a többieké. – Ébrednek a gyerekek, Mikulás! sírt. “Arra ébrednek, hogy üres a harisnyájuk! Ho, ho! Hogy fognak veszekedni, jajgatni, és dühükben lábbal taposnak! Ma megtelnek a barlangjaink, öreg Mikulás! A barlangjaink biztosan tele lesznek!” De erre, mint a többi hasonló gúnyolásra, a Mikulás nem válaszolt semmit. Sokat bántotta elfogása, igaz; de a bátorsága nem hagyta el. És miután megállapította, hogy a fogoly nem válaszol a gúnyolódásaira, a Malice Démonja azonnal elment, és elküldte a Megtérés Démonját, hogy vegye át a helyét. Ez az utolsó személy nem volt olyan kellemetlen, mint a többi. Gyengéd és kifinomult vonásai voltak, hangja lágy és kellemes tónusú. – Daemon bátyám nem bízik bennem túlságosan – mondta, amikor belépett a barlangba; “de most reggel van, és a huncutság megtörtént. Még egy évig nem látogathatod meg újra a gyerekeket.” – Ez igaz – felelte a Mikulás szinte vidáman; “A karácsonyeste elmúlt, és évszázadok óta először nem látogattam meg a gyerekeimet.” – A kicsik nagyot fognak csalódni – mormolta a Bűnbánat Démonja, szinte sajnálkozva; “de ezen most nem lehet segíteni. Gyászuk valószínűleg önzővé, irigyké és gyűlölködővé teszi a gyerekeket, és ha ma eljönnek a Démonok Barlangjaiba, lehetőségem lesz néhányat elvezetni a Bűnbánat Barlangomba.” – Te magad sosem bánsz meg? – kérdezte kíváncsian a Mikulás. – Ó, igen, valóban – válaszolta a démon. “Még most is bánom, hogy segítettem az elfogásodban. Természetesen már túl késő orvosolni az elkövetett rosszat; de a bűnbánat, tudod, csak egy gonosz gondolat vagy tett után jöhet, mert kezdetben van nincs mit megbánni.” – Szóval értem – mondta a Mikulás. “Azoknak, akik kerülik a gonoszt, soha nem kell felkeresniük a barlangotokat.” – Általában ez igaz – válaszolta a Démon; – De te, aki nem tettél rosszat, mindjárt meglátogatod a barlangomat, mert annak bizonyítására, hogy őszintén sajnálom, hogy elfogtam, megengedem, hogy megszökj. Ez a beszéd nagyon meglepte a foglyot, egészen addig, amíg el nem gondolta, hogy ez éppen az, ami a Bűnbánat Démonjától elvárható. A fickó azonnal elfoglalta magát, hogy kioldja a Mikulást kötő csomókat, és kioldja a láncokat, amelyek a falhoz erősítették. Aztán átvezetett egy hosszú alagúton, mígnem mindketten felbukkantak a Bűnbánat Barlangjában. – Remélem, megbocsátasz nekem – mondta könyörgőn a démon. “Tudod, nem vagyok igazán rossz ember; és azt hiszem, hogy sok jót véghez viszek a világon.” Ezzel kinyitott egy hátsó ajtót, amely beengedte a napsütést, a Mikulás pedig hálásan szippantott a friss levegőből. – Nem viselem el a rosszindulatot – mondta szelíd hangon a Démonnak; “És biztos vagyok benne, hogy a világ sivár hely lenne nélküled. Szóval jó reggelt és boldog karácsonyt neked!” Ezekkel a szavakkal lépett ki, hogy üdvözölje a verőfényes reggelt, és egy pillanattal később halkan magában fütyörészve vánszorgott tovább a nevetővölgyi otthona felé. Hatalmas sereg masírozott a havon a hegy felé, az elképzelhető legkíváncsibb lényekből. Az erdő felől számtalan zúgó érkezett, olyan durvák és görbe kinézetűek, mint a fák göcsörtös ágai, amelyeknek szolgáltak. A mezőkről pedig kecses rózsák voltak, mindegyiken az őrzött virág vagy növény emblémája volt. Mögöttük sok pixis, gnóm és nimfa sora volt, hátul pedig ezer gyönyörű tündér lebegett pompás tömbben. Ezt a csodálatos sereget Wisk, Peter, Nuter és Kilter vezette, akik azért állították össze, hogy kimentsék a Mikulást a fogságból, és megbüntesse a démonokat, akik el merték venni őt szeretett gyermekeitől. És bár olyan fényesnek és békésnek tűntek, a kis halhatatlanok olyan erőkkel voltak felfegyverkezve, amelyek nagyon szörnyűek lennének azok számára, akik kiváltották haragjukat. Jaj a Barlangok Démonjainak, ha ez a hatalmas bosszúhad találkozik velük! De íme! Amikor hűséges barátaival találkozni jött, a Mikulás impozáns alakja jelent meg, fehér szakálla úszott a szellőben, és ragyogó szemei örömtől csillogóak voltak, a létező leghatalmasabb lények szívébe ihletett szeretet és tisztelet e bizonyítékaként. És miközben körülötte csoportosultak, és vidáman táncoltak biztonságos visszatérésén, ő őszintén megköszönte támogatásukat. De Wisk, Nuter, Peter és Kilter szeretettel megölelte. – Hiába üldözni a démonokat – mondta a Mikulás a seregnek. “Megvan a helyük a világban, és soha nem lehet elpusztítani. De ez mégis nagy kár” – folytatta töprengve. Így hát a tündérek, a kúpok, a pixik és a rylsek mind elkísérték a jó embert a kastélyába, és ott hagyták, hogy kis asszisztenseivel beszélgessen az éjszaka eseményeiről. Wisk már láthatatlanná tette magát, és átrepült a nagyvilágon, hogy lássa, hogyan boldogulnak a gyerekek ezen a ragyogó karácsonyi reggelen; és mire visszatért, Péter befejezte a Mikulás elmesélését, hogyan osztották el a játékokat. – Valóban nagyon jól sikerült – kiáltotta a tündér elégedett hangon; “Mert ma reggel kevés boldogtalanságot találtam a gyerekek között. Mégsem szabad, hogy újra elfogjanak, kedves gazdám, mert lehet, hogy máskor nem leszünk olyan szerencsések, ha megvalósítjuk az ötleteit.” Ezután elmesélte az elkövetett hibákat, amelyeket az ellenőrzési körútig nem fedezett fel. És a Mikulás azonnal elküldött neki gumicsizmát Charlie Smithnek, és babát Mamie Brownnak; úgy, hogy még az a két csalódott is boldog lett. Ami a barlangok gonosz démonait illeti, dühvel és bánattal töltötték el őket, amikor rájöttek, hogy a Mikulás okos elfogása semmivé vált. Valójában azon a karácsonyi napon senki sem tűnt önzőnek, irigynek vagy gyűlölködőnek. És miután rájöttek, hogy bár a gyermekek szentjének annyi hatalmas barátja volt, ostobaság volt ellenkezni vele, a Démonok soha többé nem próbáltak beavatkozni az utazásaiba karácsony estéjén.