Uncategorized

Móra Ferenc: Talpas

December 9.

Talpas mindig azt tartotta, hogy ő a legnagyobb úr a tanyán. Tyúk, macska, kismalac, mind eltakarodott az útjából, ha neki sétálhatnékja támadt az udvaron. A verebek rá nem mertek szállni a kerítésre, ha az ő haragos morgását hallották. Még a kakasnak is torkán akadt a kukorékolás, ha Talpas kidugta fejét az óljából.

Pedig – tréfa ide, tréfa oda – annak már csakugyan valakinek kell lenni, akitől még a kakas is megijed. Hanem csuda történt valamelyik reggel, ahogy a Talpas körüljárta a birodalmat. Tyúk, macska, kismalac ügyet se vetett rá. A verebek olyan bátran csipogtak a sövényen, mintha Talpas nem is volna a világon. A tarajas kakas pedig nemhogy fölszállott volna a kerítés tetejére, hanem leugrott a szemétdomb tövébe s akkorát kukorékolt, hogy csak úgy reszketett bele a szakálla:

– Kukoriku, híres Talpas, a te neved most már: hallgass!

Talpas a fogát vicsorgatta. Aligha meg nem szabta volna a kakasnak a gúnyáját, ha elő nem ugrik a ketrec mögül valami, amilyent ő még sose látott. Egy nagy fehér madár, földig ér a kékbe úszó haragos-vörös szakálla, piros a sapkája, mérges a nézése, goromba a köszöntője:

– Úr a pulyka, rudrudrud. Talpas kutya rút, rút, rút!

Még ilyet senki sem mert Talpasnak mondani. Még hogy ő rút volna? Akkora szeme van, mint egy kávéscsésze, olyan foga, hogy a vasat elharapná, a farka valóságos lobogó. A bundája úgy ki van cifrázva bogánccsal, hogy alig látszik a szőre. Nincs ilyen derék kutya az egész határban.

Se szó, se beszéd, nekiugrott Talpas a pulykának. Bizonyosan megrázta volna a szakállát, de a pulyka kinyújtotta hosszú nyakát. Mire Talpas úgy megijedt, hogy hármat is lépett egyszerre visszafelé.

Lett erre olyan kacagás az udvaron, hogy tán még most sincs vége. Még az öreg eperfa is olyanformán integetett leveletlen ágaival, mintha azt akarta volna mondani:

– Oda van a becsület, Talpas. Megijedtél a pulykától.

Szegény Talpas nagyon elszégyellte magát. A tanya végében folyik a Tisza, lekullogott annak partjára és ott tűnődött sokáig, mitévő legyen.

Ahogy ott töprenkedik, arra ment egy szénásszekér. Talpas gondol egyet, fölkerekedett, megindul a szekér után. Ahová az megy, oda megy ő is, ha a tanyán már nem lehet maradása.

Mivel pedig a szekér a városba ment, Talpas is ment a városba. Nagyon tetszett neki a sok kőház, a szép sima aszfalt, ahol nem sárosodik be a láb, a boltok nagy tükörtáblái, amelyekben csupa Talpasok látszottak. Az egyikkel meg is akart barátkozni. De ahogy közel ment hozzá, a boltból kidugtak egy seprűnyelet, s úgy orron ütötték vele, hogy eljajdította magát:

– Brrr, de barátságtalan nép lakik ebben a városban!

Dél felé megéhezett. Elment a kedve, amikor arra gondolt, hogy otthon a kis gazda keresi már azóta a vízbe mártott jó kenyérhajával. De hirtelen nekividámodott, mert valami henteskirakat elé ért. Olyan kolbászok mosolyogtak felé, amilyenről a tanyán még csak nem is álmodott.

– Hopp, hupp egye meg a kenyérhajat a pulyka, nekem jó a kolbász is – azzal nekiugrott a kirakat üvegének. Bele is ütötte a fejét, hogy csak úgy koccant. S még rá se ért gondolkodni, hogy mi történt, már akkor cirógatta a bundáját egy fehérkötényes ember egy hajló nádpálcával.

– Nézd, milyen tolakodók ezek a csavargó tanyai kutyák!

Talpas úgy elszaladt, hogy meg se állt a hetedik utcáig. Alig lihegett már, a nyelve lógott, a lába reszketett. Majd elepedt egy ital vízért, de a városban nincsenek olyan tócsák, mint odakint, azon az áldott tanyán.

Csak legalább pihenhetne egy kicsit. De valahány inasgyerek meglátja, mind megkergeti. Hej, micsoda heverés esnék most otthon a szalmás istállóban!

Estefelé kiért a Tiszához. Erre már nagy csend volt, házak nincsenek, hó borított mindent. Talpas szinte azt gondolta, kint van a tanyán. Kapta magát, elnyújtózott a hóban, ráfektette nagy buksi fejét a két első lábára. Elaludt s álmában otthon járt a tanyán. Kergette a verebeket, sütkérezett a ház napos oldalán s várta, hogy mikor szólítja vacsorához Janika, a kis gazdája.

– Talpas, Talpas, gyere ide, öreg kutyám! Talpas, kedves Talpas! – csengett egy örvendező gyerekhang a holdfényes éjszakában.

Talpas fölneszelt a hívogatásra, körülnézett nagy álmosan. Most hitte még csak igazán, hogy álmodik. Egy nagy jégtáblán találta magát, amely közel a parthoz csendesen úszogatott lefelé a Tiszán. A parton pedig ott állt Janika, a kis gazda, a kezében meleg cipó, a száján hívogató szó:

– Ugorj ki, öreg Talpas! Hol bujdokoltál egész nap?

Talpas egyszerre tisztában volt vele, mi történt. Mikor kimenekült a városból, észre se vette, hogy a Tisza jegén vackolt meg magának a hóban. Addig, míg aludt, megindult vele a jég s hazavitte a tanyára.

Jaj, csakhogy itthon van még egyszer! Álmában se megy többet a városba, inkább megosztozik a fehér pulykával az uraságban. Hanem az a fehérkötényes városi ember vigyázzon magára, hogy valahogy erre a tájékra ne kerüljön, mert bizonyosan megemlegeti a napot, mikor a Talpassal találkozik.

11 / 100

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük