Bősze Balázs: Erdei karácsony

Ezen a télen hamar leesett az első hó. Nagy, hízott pelyhekben esett, puhán és fehéren. Pici, a kétarasznyi kis fenyő még aludt. Mire felébredt, ruhácskáján észrevette azt a fehér micsodát, miről nem tudta, hogy mi az. Hideg volt kicsit, de szép és csillogó!  Pici lucfenyő volt, fenn állt a Várison, a Deák-kút alatt. Körülötte állt az egész nagy fenyőcsalád, lucfenyők, a rokonok: az erdei fenyők, a páváskodó ezüstfenyők, a tiszafák. Távolabb álldogáltak a többiek: a tölgyeke, bükkök a gyertyán és a cser.  Tőle alig fél fahossznyira egy nagyobb, idősebb fenyő figyelte a szürke eget. Szép volt és karcsú az idegen, ám a saját törzséből való. A többiek Sudárnak szólították! Távolabb,  a tisztás szélén laktak a vörös fenyők, erdei fenyőóriások.  Sudár észrevette, hogy Pici felébredt. Megszólította!  – Hogy aludtál? – kisöreg!  – Jól – jól köszönöm, udvariaskodott Pici.  Kikandikált Sudár válla fölött a tisztás felé, s azonnal feltűnt neki, hogy ma mindenki olyan furcsán ünnepélyes.  – Milyen nap van ma? – kérdezte kíváncsian Sudártól!  – Ma van karácsony ünnepe – volt a válasz!  – Az meg micsoda? – érdeklődött tovább.  – Én sem tudom – felelte Sudár.  A tisztás szélén  az egyik erdei fenyőóriás elnevette magát. Hangja mély búgással gurult át az erdőn.  – Elmesélem nektek! Én már sok dolgot láttam; és tudom, hogy mi az a karácsony.  A többi fa elhallgatott. Némán figyeltek az erdei fenyőre, aki halkabbra fogta a hangját és mesélni kezdett. Lent a völgyben, nagy, kocka alakú kőtömbök állnak. Azok a házak. Ahol sok ház áll egymás mellett: az a város.  Nagy, magas oszlopokon szentjánosbogarak ülnek a házak között, ők világítanak. A városban, a házak belsejében élnek és laknak az emberek. Két lábon járnak, s a fejük alatt a vállukból két ág nőtt ki, az a kezük.     Tavasszal elszórják a szemetet a fák között, nyáron letörik az ágakat, ősszel gyantát csapolnak kis cserepekbe.  Ilyenkor mikor a hó esik, az emberek vastag bundákat húznak, meleg csizmákat, mert fáznak. Ha karácsony ideje közeleg,  vállukra emelik a csillogó fejű baltát, hónuk alá szorítják a boszorkányfogas, harapós fűrészt, s kijönnek ide közénk.  A nyúlánk, szép és karcsú fiatalját kivágják, elviszik magukkal a házaikba, ott feldíszítik őket, cukrot és aranyozott  diót aggatnak a fára. Énekelnek és örülnek, színes szalagokkal átkötött ajándékot adnak egymásnak. Hát ez a karácsony!  A szeretet és az ajándékozás ünnepe.  – Ez csuda szép lehet – súgta Pici Sudárnak.  Az öreg fenyő nem szól többet – halkan szuszogott. A többiek semmit sem kérdeztek, álltak némán, meglepetten  gondolkodtak. Valahol – nem messze – megzörrent egy-egy bokor, s ezzel együtt furcsa, ismeretlen hangok szálltak fel a tisztásra, belopództak a fenyők közé! Az öreg fenyő felriadt a szundikálásból, s rémülten súgta a ‘többi fának: 

– Most figyeljetek – ezek az emberek!  És az emberek kiválasztottak pár fenyőt – köztük Sudárt is – ezeket kivágták és elvitték magukkal. Pici megfigyelte azokat a furcsa nagy valamiket, amiben az emberek jártak. Vastagon és sárosan tapadt rá a hó. A furcsa valamik folytatását is látta, de  attól feljebb már nem tudta meglesni őket. Ahhoz pici volt  és csenevész, azok meg túlságosan is hatalmasak.  Elmentek az emberek – egyedül maradtak végre a fenyők. Némelyikük a párját gyászolta, Pici azonban nem siratott senkit. 
Sudárt sem. Megérezte, hogy ennek így kellett lennie. Az ember hatalmas és felséges – így mondta az öreg fenyő – jutott  az  eszébe.  A tölgyek, bükkök és a cser halkan dúdolni kezdtek egy számára ismeretlen dalt. “Oh, gyönyörű, szép, csodálatos éj…” Lassan  a többiek is átvették a dallamot, együtt énekelt az erdő minden fája. A szürke ég erszénye újra kinyílt, s a hó csak hullt, hullt Pici vállára. Csillogó fehér ruhát borított rá! Arra lett figyelmes, hogy a többi körülötte táncol és örül. Éneklik azt a furcsán  szép éneket:  – Óh, gyönyörű, szép, csodálatos éj …